csak a bodri kutyának az orra hegye

bizonyos képeket távolról jó nézni, míg másokat egész közelről, szinte tapintani. A zenével sincs ez másként, van amit úgy szeretek hallani mintha egész távolról szólna, mást meg hangosan. A túl hangosan sem mindig jó. Selianthe állandóan bömbölteti a zenét és ez szerintem pl. gáz. Akármi legyen az, általában valami indie vinnyogás, de ma pl. opera is volt, vagy techno de tökmindegy mert a szobában tartózkodván kellemetlenül hangos. De ő egész nap ebben van és ha elmegy, akkor meg folytatja fülesen. Ez pl. szvsz béna. Ennél több bölcsesség ebben a gondolatmenetben már nem várható.
Van ez a Dreamtime Return Steve Roachtól, és azt kell mondjam hogy az utóbbi 2-3 évben igazán nagy felfedezésem a zenében ezen kívül nem is volt. Szép észrevétlenül kúszott be a kompozícióimba is, de ennél szeretnék valami konkrétabb nyomot is majd, egy igazi ambient lemezt felvenni, majd valahogy úgy, ahogy ő csinálta, lemenni az ausztrál sivatagba aztán hadd szóljon. Egyik tanitványom egy hónapra Thaiföldre ment nyaralni, a másik Indiába megy majd. Csak mondom hogy itt mi van.

pont most

Miért pont most?

God knows. Végülis jó dolog írni is, kell a magamfajta lelkének. Markológépek lepték el a Vinetastrassét és a pár hét tavaszt idéző napsütés után visszacsúszott minden a normális, reménytelenül borult kerékvágásba. Majd' két éve nem írtam, ha jól látom, és azért elég sok minden történt azóta. Hol voltak akkor még a fantasztikus hangfalak, vagy akár az üvegasztal? A kék kanapé amúgy továbbra is tartja magát, hosszú ideig ugyan a huzat nélkül üzemelt, de most a csi áramlását elősegitendő újból előkerült a klasszikus kék ikea takaró, így jogosan nevezhetjük kék kanapénak.
Értéke amúgy ennek a darabnak is lassan csillagászativá kezd válni. Oka, hogy lassan 2-3 éve töltöm rajta kitartóan elmélkedő (néha szuszogásba fulladó) heverészéseimet, melyekben világmegváltó vagy csak szimplán zseniális és kiművelt gondolatok százai reppenek ki az univerzumba. És ezek a gondolatok lassacskán nyomot hagytak a szöveten, finom, láthatatlan barázdákat szőnek, amelyek a nagy titkokat minden odatelepedő vendéggel megosztják. Én is csak lehajtom a fejem és máris ott találom magam ebben a könnyed és varázslatos világban.

Kicsit más kor ez már, mint volt az elején. Más korba kerültem, a világ is rohamtempóban fejlődik de ettől függetlenül maga az ember is eljut egy-egy hosszú út után egy pihenőhöz vagy megállóhoz, ahonnan visszatekintve egész másként látszik a hosszú séta (rohanás, igyekvés, csúszás-mászás), amig akár még pár éve, a tekintet folyton előre vetül, most már gyakran vissza, visszanéz vagy próbál egy kilátót keresni, ahonnan az egész látható. Van ebben valami érett, de egy kicsit szomorú is. Szomorú az, amikor az ember, aki önmagát legyőzhetetlennek hitte, mégiscsak leteszi a fegyvert egy ponton. És nem azért teszi le, mert nem tudna küzdeni tovább, hanem mert nem akar.

Ma átjön Nori, és számokat írunk, megpróbáljuk az új dobossal meghódítani Európát és az univerzumot, a szokásos hétfői apróságok. A másik meg a mosógép. A béna holland kinyírta a mosógépet is a fűtőtest és az internet után. (nem teljesen az ő hibája de így jobban hangzik).. A cég, ahol garanciánk lett volna, megszűnt. A másik cég nem válaszol, itt a sarokra kigórtak egyet, azt meg lehetne venni, talán ez lesz végül a megoldás, mert lassan közeleg az alkony, és előbújnak az árnyak.. A ködlepte Vinetastrassén csak egy-egy tábla csikorog a csípős hajnali szélben, a hold sárga sarlója néha kibukkan a suhanó fellegek alól. Egy kéz megmoccan a vékony földréteg alatt, rothadó hús szaga árasztja el a kicsiny park mozdulatlanná dermedt játszóterét. Ütött az óra!