szintlépés ismét

tarotvetés németül???!!

dual

objektum és szubjektum kérdése körül forognak napjaim már lassan egy-két éve. Jutka annak idején megmondta, hogy ez már elavult koncepció, mert a filozófusok kitaláltak egy újabbat, csak még nem tanultuk. Én egyelőre ebben is találok még felfedezni s megértenivalót bőven.
Olyan szépen játszol, mintha mindegy is lenne, hogy mit - a zeneszerző csak objektíven gondolkodhat, az előadóművész pedig csak szubjektíven. Az előbbi egy hangot sem játszhat el, utóbbi egy hangot sem írhat meg. Szerencsére a jazzben oldását találtam ennek a meglehetősen rideg koncepciónak, mivel én írni, játszani is szeretek, miért is ne? De az érdekel inkább folyton, hogy a hatást mi kelti, hallasz valamit, és miért jó, vagy inkább miért olyan amilyen.
A hangok önmagukban teljesen hidegek és objektívek, rezgések, fizikaiak, személytelenek. De be tudjuk őket fogadni, és hatással vannak ránk. Egy szép hang szép hatással, leütsz egy cét a zongorán (vagy fiszt), és hallgatod, csak ahogy az az egy hang rezeg, és nem gondolsz semmire, csak a hangra, akkor megérzed a hang rezgését vagy energiáját. Azért fontos ez, mert amikor úgy egyébként zenét hallgatunk, folyton elragad minket a szubjektív valóságunk. Eszünkbe jutnak dolgok, gondolatok, érzések, amiket az adott zene kivált, és ezekben lavírozunk. Legtöbbször nem is hallgatunk igazából zenét, csak úgy ott van a háttérben, szóval maga a zene objektív része eléggé hátra szorul.
De ha csak a hangokat vesszük, önmagukban, ahogy a kottában vannak - ezért is jó megfogalmazás, hogy a kotta az a zene objektív reprezentációja - akkor az személytelen. Ahogy a kottát lejátssza neked a számítógép, az hallgathatatlan, az csengőhang, objektív gépiesség érzelmek nélkül. Veszel három akkordot, a legegyszerűbbet, odarakod egy kezdőnek, hogy tessék, ez már zene, játsszad. Borzalmas lesz, nyilván. Eljátszom én ugyanazt a pár hangot, pont ugyanazt, de zene lesz, a figyelmünket elragadja valami, és egy fonálon vonszolja egész addig, amíg az utolsó hang el nem hal. Mi a különbség? Különbség a zongorán két dologban tud lenni. Dinamikában, és tempóban. A személyesség ott tud belekerülni, amilyen hangosan az egyes hangokat játszod, és ahogy azokat az időben elosztod. Az emberi hang például sokkal több mindent megenged még, játszhatsz a hangszínnel, a szavakkal, artikulálhatsz, sikíthatsz, suttoghatsz és vonyíthatsz, a zongorahang ehhez képest viszonylag primitív. Talán nála objektívabb már csak az orgona, nem is véletlenül az lett az isteni hangszer. Persze meg mert hangos mint állat. :)
A mai ember hallásásról kijelenthetjük, hogy teljesen tompa a zene objektív alkotórészeit tekintve. Soha, egyetlen alkalommal nem szólt senki egy koncerten, vagy kompozícióm esetén azért, hogy egy hang nem jó. Senki nem érezte zavarónak azt, hogy egy hangot, egy akkordot játszottam, és nem egy másikat. (vagy legalábbis velem nem közölte :) A legszomorúbb az, hogy az én hallásom is egyre inkább átalakult amiatt, hogy alkalmazkodtam a hallgató tömeghez.
Amit a közönség hallgat, az tulajdonképpen a zenészek szubjektív előadása. Tulajdonképpen szinte olyan, mintha a hangok csak azért lennének, hogy inspirálják a zenészeket arra, hogy azokat az érzelmi energiákat adják le, amiket aztán a közönség is képes dekódolni.
Még távolabbról nézve persze ez is csak egy globális állapot, a globális művészet fejlődésének egyik állomása. Majd szépen lesz valami más, valami következő stáció, ahova szép lassan átalakul az egész.
A művészetben az a nagyszerű, hogy egyszerre egy egyéni fejlődéstörténet, és küzdelem, másszor egy közösségi kommunikáció, harmadszor pedig globális, az emberi szellem fejlődésének egy újabb és újabb stációja.
Közben meg a fene tudja, valahogy a hangokban is benne van. Nem csak abban, ahogy eljátszod, na mindegy, nem értem.. :)

trees of cordovado

Arról a nagy, öreg fenyőről jutott eszembe a régi dóm előtt. Végülis annyit nem számítanak a döntések. Fák vagyunk, és növekedünk, ahogy tudunk - ha jó föld, süt elég nap, nem rágnak bogarak, esik annyi eső ami nekünk kellemes, akkor szépen magasra, erősre, büszkére. Ha a föld satnya, az idő száraz, akkor kisebbre, sárgábbra, csenevészebbre. Hamarabb elszáradunk egy forró nyáron, vagy derékbe tör egy vihar. Nem fognak velünk fotózkodni a turisták, de attól még egy ugyanolyan életet élünk végig a rügyezéstől a kandallóba bedobott tüzifáig. A különbség végsősoron csak ennyi. Van, ahol jobb a talaj, tisztább a levegő, és erősebb a fa törzse. A nagy hajsza csak ezért megy. A kérdés az, milyen képed van magadról. A víz tükrében mit látsz? Látod-e Cordovado öreg fenyőjét?

30

Annyi mindent tudnék írni, mert olyan gyorsan történnek most a dolgok.. Valami csodás érzés az, amikor egy jól sikerült este után hajnali 4-5 felé beül az ember a m1-es villamos leghátsó ülésére, és oldalt kinéz a panorámára, ahogy a villamos végigkanyarog a friedrichstrassétől a vinétáig, ahogy rángatózva dobja a fényeket, a puccos kis házak közül meg kikandikál néha a neonkék tüskékkel kivilágított tévétorony.
Amikor a quasimodo jam sessiön rendezője jelöl be az esemény után három nappal azért, mert játszottam egy számot, de vele konkrétan egy szót ha váltottam ott este. A tegnapi koncert ebben az amerikát idéző klubban, meg a szülinapi zsúr, és most jön Olaszország, ami megint csak jónak igérkezik.. Nem tudok mindent leírni. Elmondom mi a titka a dolgoknak. Cserébe.
Meditációban főleg, de a zenében is, meg minden másban, de ezek UGYE a legizgalmasabbak, a titok egyszerű, bár valamiért ezt leírva sosem láttam így, profánságában. Úgy kell törekedni valamire, hogy közben ne törekedj rá. Ennyi. A tudatot minél inkább vissza kell tudni szorítani, és hagyni az áramlást, de közben leheletfinom mozdulatokkal mégis korrigálni kell. Minél finomabban tudsz irányítani, és belenyúlni, annál több energiája marad a megvalósulandó dolognak. Minden gondolat, ami a tevékenységre irányul, elvesz belőle, mintegy felkavarja a vizet, a hullámokat, mert reflektál rá. Az nem a zene, az a zenén való gondolkodás, és így pont merőleges, és felesleges. Viszont mégis szükséges, mert különben nem történik semmi.
Úgy mondtam ezt Norinak, hogy ha ott vagy egy koncerten, és eszedbe jut, hogy most egy nagy szólót akarsz játszani, akkor nem fog sikerülni, mert elkezdesz görcsölni, többet fogsz játszani, mint amit kéne, ez megzavar, és elmúlik a flow. Viszont ha meg semmire nem gondolsz, akkor meg nem is játszol semmit. Szóval valahol tudat alatt kell ezt tudni, levinni kell tudni, valami finom szintre, és minél kevesebbet gondolsz rá, minél inkább te magad vagy, annál jobb lesz.
A meditációban is ez a nehéz, hogy folyton arra gondolsz, hogy valamire gondolsz, és ahelyett hogy valamire gondolnál, arra gondolsz hogy valamire gondolsz. Na remélem világos :)
Hiányzik minden otthoni, miért nem jöttetek ki? :)

Alekosz?

Tegnap próba és jam sessiönön való büntetés után az ember kicsüccsen az Oranienburger strassén egy art-falafel étterem teraszára (értsd: gyrosos zongorával és kiállításokkal), ahonnan valami félelmetesen jó jazz szűrődik ki, annyira pont ez kell a nap végén, és pont így. Alekoszt csak azért írtam ide, mert folyton ezt a nevet látom az interneten, és megragadt, valszeg a hangzása miatt..

polnischen versager

Roberto kaliberű basszgitáros Magyarországon még nem született, és a közeljövőben nem is prognosztizálom ilyesmi megtörténését. Nori jobb nála, jobb vele játszani, Roberto egy önző egoista gyökér, de mindemellett zseniális szólista és egyébként barát is. Andrea pedig szintén fantasztikus dobos, csak ő aztán végképp nem látványos, de ilyen szellősen kísérni, és második szándékból játszani, hát ezt sem sokan tudják. Ő ráadásul nem is tudja hogy ő tudja.. :) Tegnap beestem egy hosszú-hosszú nap végén (melyben volt blankenburgi (kb. rákoskeresztúr) kispöcsök okítása) erre a koncertre, amin aztán végül én is játszottam, mert miért ne, találtak a színpadon egy zongorát.
Hogy rengeteget fejlődtem, azt most láttam igazából élesben elsőként, nagyon ott volt. Robertót mindig kísérni kell, hiába ő a basszeros, ezt az arcot :) Ezért se játszanék vele, de most vicces volt. Meg én nem vagyok az a szólista típus, legalábbis ennyire, de most meg így alakult, és ez is jó volt. A világ legprimitívebb zenéje, elkezdünk egy hangot, és mindenki szólózik rá egy óriásit. Végülis a jazz kábé ez lehetett eredetileg is, csak akkor még kevesebb hanggal.

Az igazán jó zenészek sokszor olyanok ám mint a gyerekek. Hisztisek, kényesek, de hülyeségekre. Soon Kim azon van kiaakadva, ha Robertó túl hosszan szólózik, miközben tizenöt ember volt a koncerten, és inkább azon kéne gondolkodni, hogy mivel van a baj. Ha valamivel nincs baj, az Robertó szólója. De, ő mint zenekarvezető, negyvenévesen durcázik, jeleneteket rendez, bonyolít. A szomszéd klubban, négy méterre full házas Ska-punk koncert volt, kinn cigizik mindenkét csapat a szünetben, és hát elgondolkodtatóan sokan nincsenek itt, és vannak ott. :) Szóval nyafognak, válogatnak, a saját zenésztársaikat cseszegetik, klikkesednek, minden hülyeséget csinálnak, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, amivel kéne. De persze, ez talán igazán emberi.

mars

Ez nagyon tetszik, van aki azzal foglalatoskodik, hogy hogyan tudná a Marsot lakhatóvá tenni. Aszondja: "Tudjuk hogy kell felmelegíteni egy bolygót, most is épp azt csináljuk.."
Irigylem a problémáit.

gagarin's point of view

Milyen széo lehetett elsőként onnan fentről, nemde?

görög kalap

most a görög kortárstánc színtérre sodródtam, így megy ez. Minden nap egy görög szót tanulok Bettitől, már hármat tudok. Ja ne! Az ábécé is tök más... Erre nem voltam felkészülve.
A sok költözés során az ember rendkívül változatos szennyeződésekkel találkozik különböző pontokon, és ilyenkor fantasztikus a youtube, és az, hogy egyesek embertársi kötelességüknek érzik a legalapvetőbb dolgokat is feltenni a youtubera, mint pl. nyakkendőkötés, meg fürdőkád-takarítás. Azonban pl. az, hogy hogyan kell egy Fatar masterkeyboardot szétszedni, nem annyira alapvető! Egész délután egy zongorában turkáltam, nagyon macerás. A végén kiszedtem belőle kb. 5 kilónyi kalapácsot, és így is működik, ez ám az istenadta tehetség.

Hosszas gondolatmenetet folytathatnék a civilizáció látszatfejlődéséről. Miközben úgy tűnik, hogy egyre jobb az élet, egyre több mindenünk van, más szempontból meg egyre kevesebb. Medipallyék a fűtetlen lakásban szoronganak energiatakarékos izzók sápadt kórházi fényében, és még csak nem is használják a várost semmire. Felőlük ugyanez lehetne a pusztában is, csak legyen egy ábécé, meg egy munkahely. Mármint igazi munkájuk sincs persze.. Nyithatnának egy indiai éttermet Thüringia közepén, aztán mellette ott van annyi hely háznak meg kertnek, amennyit akarsz. De ők is inkább itt kolbászolnak, ki tudja miért. Ez lenne 2011? Miben különbözik 1911-től? Jó, iphone nem volt. De nekik most sincs. Fürödni nem szoktak, mert az is pénz, talán a vécéhez nem kell kimenni a gangra, talán ez lehet a különbség. Száz év alatt nem sok.

bármit

krézi egy hét volt, minden felfordult, de talán jó irányba dőlt a végén. Az új szoba sokkal jobb, jobb a feng shuija :) meg jobban olyan berlin feeling, parketta, üres falak, egyszem égő, és a tér, a tér.
Rachelle-el próbáltunk tegnap, hát oda volt meg vissza attól amit alátettünk, pedig ő volt ám egykoron Celine Dion mama vokalistája, vagy backupja, nem tom pontosan, de hát az már rég volt, ő már ő, Celine meg Celine. Együtt lélegzik a zenekar, és feka zenét is tudunk játszani, kőkeményen. Ez a megdöbbentő, hogy mindent, sőt, ami még több, bármit.