dual

objektum és szubjektum kérdése körül forognak napjaim már lassan egy-két éve. Jutka annak idején megmondta, hogy ez már elavult koncepció, mert a filozófusok kitaláltak egy újabbat, csak még nem tanultuk. Én egyelőre ebben is találok még felfedezni s megértenivalót bőven.
Olyan szépen játszol, mintha mindegy is lenne, hogy mit - a zeneszerző csak objektíven gondolkodhat, az előadóművész pedig csak szubjektíven. Az előbbi egy hangot sem játszhat el, utóbbi egy hangot sem írhat meg. Szerencsére a jazzben oldását találtam ennek a meglehetősen rideg koncepciónak, mivel én írni, játszani is szeretek, miért is ne? De az érdekel inkább folyton, hogy a hatást mi kelti, hallasz valamit, és miért jó, vagy inkább miért olyan amilyen.
A hangok önmagukban teljesen hidegek és objektívek, rezgések, fizikaiak, személytelenek. De be tudjuk őket fogadni, és hatással vannak ránk. Egy szép hang szép hatással, leütsz egy cét a zongorán (vagy fiszt), és hallgatod, csak ahogy az az egy hang rezeg, és nem gondolsz semmire, csak a hangra, akkor megérzed a hang rezgését vagy energiáját. Azért fontos ez, mert amikor úgy egyébként zenét hallgatunk, folyton elragad minket a szubjektív valóságunk. Eszünkbe jutnak dolgok, gondolatok, érzések, amiket az adott zene kivált, és ezekben lavírozunk. Legtöbbször nem is hallgatunk igazából zenét, csak úgy ott van a háttérben, szóval maga a zene objektív része eléggé hátra szorul.
De ha csak a hangokat vesszük, önmagukban, ahogy a kottában vannak - ezért is jó megfogalmazás, hogy a kotta az a zene objektív reprezentációja - akkor az személytelen. Ahogy a kottát lejátssza neked a számítógép, az hallgathatatlan, az csengőhang, objektív gépiesség érzelmek nélkül. Veszel három akkordot, a legegyszerűbbet, odarakod egy kezdőnek, hogy tessék, ez már zene, játsszad. Borzalmas lesz, nyilván. Eljátszom én ugyanazt a pár hangot, pont ugyanazt, de zene lesz, a figyelmünket elragadja valami, és egy fonálon vonszolja egész addig, amíg az utolsó hang el nem hal. Mi a különbség? Különbség a zongorán két dologban tud lenni. Dinamikában, és tempóban. A személyesség ott tud belekerülni, amilyen hangosan az egyes hangokat játszod, és ahogy azokat az időben elosztod. Az emberi hang például sokkal több mindent megenged még, játszhatsz a hangszínnel, a szavakkal, artikulálhatsz, sikíthatsz, suttoghatsz és vonyíthatsz, a zongorahang ehhez képest viszonylag primitív. Talán nála objektívabb már csak az orgona, nem is véletlenül az lett az isteni hangszer. Persze meg mert hangos mint állat. :)
A mai ember hallásásról kijelenthetjük, hogy teljesen tompa a zene objektív alkotórészeit tekintve. Soha, egyetlen alkalommal nem szólt senki egy koncerten, vagy kompozícióm esetén azért, hogy egy hang nem jó. Senki nem érezte zavarónak azt, hogy egy hangot, egy akkordot játszottam, és nem egy másikat. (vagy legalábbis velem nem közölte :) A legszomorúbb az, hogy az én hallásom is egyre inkább átalakult amiatt, hogy alkalmazkodtam a hallgató tömeghez.
Amit a közönség hallgat, az tulajdonképpen a zenészek szubjektív előadása. Tulajdonképpen szinte olyan, mintha a hangok csak azért lennének, hogy inspirálják a zenészeket arra, hogy azokat az érzelmi energiákat adják le, amiket aztán a közönség is képes dekódolni.
Még távolabbról nézve persze ez is csak egy globális állapot, a globális művészet fejlődésének egyik állomása. Majd szépen lesz valami más, valami következő stáció, ahova szép lassan átalakul az egész.
A művészetben az a nagyszerű, hogy egyszerre egy egyéni fejlődéstörténet, és küzdelem, másszor egy közösségi kommunikáció, harmadszor pedig globális, az emberi szellem fejlődésének egy újabb és újabb stációja.
Közben meg a fene tudja, valahogy a hangokban is benne van. Nem csak abban, ahogy eljátszod, na mindegy, nem értem.. :)