Roberto kaliberű basszgitáros Magyarországon még nem született, és a közeljövőben nem is prognosztizálom ilyesmi megtörténését. Nori jobb nála, jobb vele játszani, Roberto egy önző egoista gyökér, de mindemellett zseniális szólista és egyébként barát is. Andrea pedig szintén fantasztikus dobos, csak ő aztán végképp nem látványos, de ilyen szellősen kísérni, és második szándékból játszani, hát ezt sem sokan tudják. Ő ráadásul nem is tudja hogy ő tudja.. :) Tegnap beestem egy hosszú-hosszú nap végén (melyben volt blankenburgi (kb. rákoskeresztúr) kispöcsök okítása) erre a koncertre, amin aztán végül én is játszottam, mert miért ne, találtak a színpadon egy zongorát.
Hogy rengeteget fejlődtem, azt most láttam igazából élesben elsőként, nagyon ott volt. Robertót mindig kísérni kell, hiába ő a basszeros, ezt az arcot :) Ezért se játszanék vele, de most vicces volt. Meg én nem vagyok az a szólista típus, legalábbis ennyire, de most meg így alakult, és ez is jó volt. A világ legprimitívebb zenéje, elkezdünk egy hangot, és mindenki szólózik rá egy óriásit. Végülis a jazz kábé ez lehetett eredetileg is, csak akkor még kevesebb hanggal.
Az igazán jó zenészek sokszor olyanok ám mint a gyerekek. Hisztisek, kényesek, de hülyeségekre. Soon Kim azon van kiaakadva, ha Robertó túl hosszan szólózik, miközben tizenöt ember volt a koncerten, és inkább azon kéne gondolkodni, hogy mivel van a baj. Ha valamivel nincs baj, az Robertó szólója. De, ő mint zenekarvezető, negyvenévesen durcázik, jeleneteket rendez, bonyolít. A szomszéd klubban, négy méterre full házas Ska-punk koncert volt, kinn cigizik mindenkét csapat a szünetben, és hát elgondolkodtatóan sokan nincsenek itt, és vannak ott. :) Szóval nyafognak, válogatnak, a saját zenésztársaikat cseszegetik, klikkesednek, minden hülyeséget csinálnak, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, amivel kéne. De persze, ez talán igazán emberi.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése