több anyós

Most olvasom, hogy a melegházasságok nyomán felmerülhet a többnejűség legalizálásának is a gondolata, hiszen a többnejűséget gyakorló mormon férfi szerint (16 gyerek 3 nőtől) így elveszik tőle a családi környezet szabad kialakításának jogát. Namost ha engedjük ezután a többnejűséget, akkor kénytelenek vagyunk bármit engedni, például ha valaki egy tujával akar összeházasodni, akkor az is lehet, bár a tuja beleegyezését nehéz lesz azért megszerezni. Tulképp a házasság szó elveszti általános érvényű jelentését, és mindenki azt ért rajta amit akar. És aztán ennek mintájára szépen más szavakat vagy fogalmakat is lehet kibelezni, én például már kitaláltam a személyes törvényt, aminek a lényege, hogy mindenki kodifikálja (a bőrébe ültetett chipen) azt a morált, amit szeretne betartani. A bíróság csak ez alapján ítél, hogy kinek mi a törvény. A végén mindenesetre marad a nagy szubjektív üresség, egy mindentől szabad, struktúrálatlan világ, megszűnik a tér s az idő, kérdés, hogy visszatérünk-e így a teremtőhöz vagy bezárjuk magunkat a saját gumiszobánkba?

bar tausend

Ha bárt akartok nyitni, akkor elég egy annyi hely a híd alatt, ahol egy taxi meg tud állni.. Vegyetek két gorillát, aki kikukucskál az ajtón hogy megfelelsz-e aznap estére - van-e pl. öltönyöd, és utána ha esetleg pont aznap este jár nálad Opolopo és Amalia Stockholmból, akikkel baráti csevejbe elegyedik Ben Mono és ott rázza a Jazzanova énekese Paul Randolph, és aztán közös fotókat csinál egy magyarhonból származó feltörekvő producer, Carlos, akkor elmondhatod, hogy kihoztad a Friedrichstrassén átívelő S-bahn hídfőből a maximumot.

why die? vagy inkább their song?

Vannak ritkán pillanatok, amikor az ember kicsit kívülre kerül, rápillanthat úgy mindenre, ezek legtöbbször késő este, a nap után, és ilyenkor hirtelen minden olyan relatívnak tűnik, és értelmetlennek, az egész _rohanás_ és az érzések meg viszonyok. Ilyenkor van az, hogy az ember másra sem vágyik, minthogy egy hozzáértővel együtt hallgathasson meg néhány c64-es számot. Dehát ért itt valaki hozzá?

Rajtam kívül? :)

.logic

ma éjjel sikerült arra az elhatározásra jutni egy-két általam is ismeretlen számomat megtalálva a vinyón, hogy csinálok végre egy lemezt...
Úgy mindenből ami itt van az elmúlt évekből.

Maurice

Van ez, valahogy az elmúlt években gyűrűzött be, nem is tudom mikor kezdődött pontosan, de azt tudom mivel. Megvan, olyan 2003 táján lehetett, hogy első ízben hallottam a Tombeau de Couperint, fogalmam sincs hogy, de valahogy rákerült a vinyóra. Egyből megfogott valami, ahogy a modern harmóniák és az állandó lüktetés s a ritmus ötvöződik azzal az érzékeny rokokó hangulattal, és ahogy az egészet körbejárja a halál illata, az örökkévalóságé.
Egyszerre Couperin emlékére készült a szvit, másszor pedig Ravel barátainak emlékére, akiket elveszített az első világháborúban, mindegyik tétel egy barátjának íródott - az egyikük özvegye mutatta be a darabot 1919-ben. (az egyik zongorista barátjának a jobb kezét kellett amputálni, neki írta később Ravel a híres balkezes zongoraversenyt, szóval remek idők voltak..)

Szóval van benne valahogy az a letűnt kor, az a távoli, finom stílus, amiben apró díszítések és finom billentések uralkodnak, a rokokó udvari bája, és ezzel szemben benne van a huszadik század baljós tonális vihara, ahol a harmóniák egymásra tornyozódnak, a dallamok megtörnek és kifacsarodnak, a ritmus pedig kaotikus összevisszaságba torkollik. Ravel és Debussy álltak a korszak és a század határán, ők voltak azok, akik a régi zenéből kiindulva elvitték azt a végletekig, de közben már az új századnak is megadták az alaphangot. Debussy nekem sosem tetszett, egyedül a neve jó, az tökéletes trademark, de a zenéje nekem csapongó és ritkán vezet egyik pontról a másikra. Vannak persze kivételek.. Azonban Ravel pont a vérrel-verejtékkel szerkesztés nagymestere, ő maga is írja például a zongoraverseny lassú tételéről, hogy az a 32 ütemes dallam majdnem megölte, annyira sokszor írta át, és összességében azért is van olyan kevés műve - relatíve mondjuk Mozart tizénhétmillió szimfóniájához képest, mert amit írt, azt nagyon megírta. Így van ez Couperinnel is, meg a sírjával, ahogy egy-egy témát bemutat és kibont, és fokoz, az gyakorlatilag tökéletes. Találkozik bennük a mély tartalomra törekvő zeneszerző a mérnökkel, aki alaposan centiről-centire mindent a helyére tesz. Mindegy szóval Ravel a legjobb. És talán az egyik legnehezebb is. Azonban van benne valami közös, velem, ahogy felfogjuk a zenét, legalábbis a zongorát, az nagyon hasonló, valami hasonló vízszerű áramlás, hasonlóan a harmóniáknak valami áradása. És épp ezért nekem annyira nem nehéz, főleg mivel a darabjait értem, minden hangot értek benne, hogy mi miért van ott, mi mire utal,mi mit akar, az egész egy nyitott könyv.

Szóval hogy van valaki, akivel szép lassan, így egy évszázad távolságából rá kell jönnöm, hogy van valami közös, valami barátság ez, valami szellemi kapocs, ki tudja hogyan öröklődik ez, de van.
Scarbo pedig félelmetes. Fb-re feltoltam azt a verziót, ahol Martha Argerich játssza, hát.. a legjobb amit mondani lehet, hogy ez biztos rajta van az ördög ipodján..