Maurice

Van ez, valahogy az elmúlt években gyűrűzött be, nem is tudom mikor kezdődött pontosan, de azt tudom mivel. Megvan, olyan 2003 táján lehetett, hogy első ízben hallottam a Tombeau de Couperint, fogalmam sincs hogy, de valahogy rákerült a vinyóra. Egyből megfogott valami, ahogy a modern harmóniák és az állandó lüktetés s a ritmus ötvöződik azzal az érzékeny rokokó hangulattal, és ahogy az egészet körbejárja a halál illata, az örökkévalóságé.
Egyszerre Couperin emlékére készült a szvit, másszor pedig Ravel barátainak emlékére, akiket elveszített az első világháborúban, mindegyik tétel egy barátjának íródott - az egyikük özvegye mutatta be a darabot 1919-ben. (az egyik zongorista barátjának a jobb kezét kellett amputálni, neki írta később Ravel a híres balkezes zongoraversenyt, szóval remek idők voltak..)

Szóval van benne valahogy az a letűnt kor, az a távoli, finom stílus, amiben apró díszítések és finom billentések uralkodnak, a rokokó udvari bája, és ezzel szemben benne van a huszadik század baljós tonális vihara, ahol a harmóniák egymásra tornyozódnak, a dallamok megtörnek és kifacsarodnak, a ritmus pedig kaotikus összevisszaságba torkollik. Ravel és Debussy álltak a korszak és a század határán, ők voltak azok, akik a régi zenéből kiindulva elvitték azt a végletekig, de közben már az új századnak is megadták az alaphangot. Debussy nekem sosem tetszett, egyedül a neve jó, az tökéletes trademark, de a zenéje nekem csapongó és ritkán vezet egyik pontról a másikra. Vannak persze kivételek.. Azonban Ravel pont a vérrel-verejtékkel szerkesztés nagymestere, ő maga is írja például a zongoraverseny lassú tételéről, hogy az a 32 ütemes dallam majdnem megölte, annyira sokszor írta át, és összességében azért is van olyan kevés műve - relatíve mondjuk Mozart tizénhétmillió szimfóniájához képest, mert amit írt, azt nagyon megírta. Így van ez Couperinnel is, meg a sírjával, ahogy egy-egy témát bemutat és kibont, és fokoz, az gyakorlatilag tökéletes. Találkozik bennük a mély tartalomra törekvő zeneszerző a mérnökkel, aki alaposan centiről-centire mindent a helyére tesz. Mindegy szóval Ravel a legjobb. És talán az egyik legnehezebb is. Azonban van benne valami közös, velem, ahogy felfogjuk a zenét, legalábbis a zongorát, az nagyon hasonló, valami hasonló vízszerű áramlás, hasonlóan a harmóniáknak valami áradása. És épp ezért nekem annyira nem nehéz, főleg mivel a darabjait értem, minden hangot értek benne, hogy mi miért van ott, mi mire utal,mi mit akar, az egész egy nyitott könyv.

Szóval hogy van valaki, akivel szép lassan, így egy évszázad távolságából rá kell jönnöm, hogy van valami közös, valami barátság ez, valami szellemi kapocs, ki tudja hogyan öröklődik ez, de van.
Scarbo pedig félelmetes. Fb-re feltoltam azt a verziót, ahol Martha Argerich játssza, hát.. a legjobb amit mondani lehet, hogy ez biztos rajta van az ördög ipodján..