Apróbb, és kicsit nagyobb problémák a Föld bolygón.

Az egyik, viszonylag komoly probléma, hogy fennáll annak a veszélye, hogy német kertészeket küldenek az Amazonas menti dzsungelhez. Ez lenne tulajdonképpen a vég kezdete.

Az FB-n barátaim nap mint nap utaznak Rio, Tokyo és Vancouver között, én pedig nekem tetsző módon választhatok _bármelyik_ kultúra konyhaművészetéből. Végigzongorázhatjuk a görög-török-szíriai és libanoni schawarma közti különbségeket, a vietnami olyan alap, mint egy jó lecsó volt anno, sushi étteremből meg több van, mint nemzeti dohányboltból otthon.
Olaszok minden sarokra megtelepedtek a tenoráriáikkal és kockás abrosszal, ha valaki a
Afrikát hiányolja, akkor szudáni imbiss is található (weboldallal természetesen), indiaiból van talán az egyik legtöbb és így tovább - ne hagyjuk ki az Ungarische Gaststättét se, ahol autentikus gulasch-hortobágyi, de még tán töltött káposzta is van. (tőlünk két sarokra)
És így tovább, és ezek csak a "gyors" éttermek. Angol étterem azt hiszem, hogy nem létezik, meg skandináv sem. Egyre több a burgeres, de van a tulajdonképpeni skandináv - északnémet is, a nordsee.
És így tovább. A világ összes, de tényleg összes íze karnyújtásnyira.

Meg itt van ez az internet is. Mert azért nem csak eszünk - ugye?
Opolopo Stockholmban él, de amit csinál az tulajdonképp modern funk - aminek gyökerei ugye az afrikai őslakosok amerikai zenéjében vannak. A rádióban egy francia csaj énekel valami sanzonszerűt, a strandbárban a német lélek egyetemes kifejeződése szól, a tech house. A bejárattól két lépésre egy brit duó kalapozik valami dalokkal - őket csak úgy hívjuk, szingerszongvrájter. Egyik kedvenc követett kiadóm Los Angelesben van, a másik Münchenben, de ők is világszerte mindenkit megjelentetnek.
A spanyolok és portugálok egyszál gitárral énekelnek a fülünkbe, és így tovább.

Bővül a világ, vagy szűkül? Ez a kérdés. Ha már mindent hallottál, és mindent próbáltál, akkor hogyan tartható fenn az ismeretlen iránti misztikus vágy? A megismerésre való áhítozás nélkül mivé lesz az ember? Hisz mintha minden azzal kezdődött volna, hogy az almát, a tiltott gyümölcsöt leszakítottuk a fáról. És ha már nincs több gyümölcs?

Az emberi elme kénytelen lesz újabb ismeretlen kontinenseket és földrészeket, és kultúrákat teremteni. A föld túl kicsivé kezd válni. Jönnek majd új bolygók, új fajok, földönkívüliek, akikkel előbb háborúzunk, majd barátkozunk, mint itt a sárgákkal és feketékkel. (barátkozunk az természetesen ironikusan van kiemelve)

A kultúrák különbözősége a szeparáltságukban rejlik. Azért vált egyik olyanná, amilyen, mert viszonylagos elkülönültséggel volt képes fejlődni. Elkülönült népcsoport genetikailag, elkülönült földrajzi adottságok. És lassú keveredés. Ami most van, az kicsit olyan, mintha a polc összes ízét beleöntenénk egyszerre a levesbe. A Prenzlauer Berg tele van jóga stúdiókkal, az indiaiak meg mindent megtesznek, csak hogy európai egyetemen tanulhassanak.

De a dzsungel is kell. A határok. Vagy áthajózhatatlan tengerek. A kutatók. Akik hoznak egyetlen papirost, amit az egész tudományos akadémia vizsgál évekig. A határok tartják egyben az egészet. Ez a kerámiák és vázák jelentése.

Amikor a vonat elhagyja Párkányt, olyankor dugom ki az orrom általában a fülkéből, és csodálni kezdem a hajnalt a dunakanyarban. A legszebb a természetet látni mindenhol, a vonat mentén, de a falvakban is. Azt a természetet, ami körülölel, határol, mint egy hatalmas kínai váza. Azon belül van a mi kis civilizációnk. Nyugaton ezt a határvonalat elpusztították. Hollandiában, vagy Skandináviában, de akár Németországban már alig találsz egy talpalattnyi földet, ami ne lenne megművelve, megtervezve, praktikussá alakítva. Berlin is ezért (volt) "menő" - mert tele volt elhagyott házakkal, üres gyárépületekkel. Ebből indult ki az autentikus romkocsmák varázsa is. Ahol az elhagyott, műveletlen nyers földben el tud kezdeni kiterjedni a művészet.

Óvjuk hát a német kertészektől az Amazonast, és keressük azt az egyre szűkülő határt, ahol még a civilizáció nyújtotta biztonság mellett kezünk elér a misztikus természetbe.

zenészek és zajászok

A magyar nyelv páratlan kifejezőerőt biztosít bizonyos igen égető problémák elemzésére. A jelenben a legnagyobb félreértés abból adódik, hogy a zenészek, mint a történelem kezdete óta létező foglalkozást űző kisiparosok össze lettek tévesztve egy nemrég, a huszadik században megjelent csoporttal. Ők a zajászok. Egyelőre jobb híján őket is megtévesztően a zenész címkével illetjük, mivel tevékénységi területük hasonló, hanghullámokat állítanak elő, fülcsiklandozás vagy fülsértés céljából.
A zenészek a hanghullámok közül a periodikus rezgést végző, zenei hangok szakértői, míg a zajászok szétválasztják a zeneileg összetartozó, vagy egy forrásból származó rezgéseket, és azokat kizárólag frekvenciájuk azaz színezetük szerint hasznosítják.

A zenész számára a nemharmonikus összetevők lényegtelenek, csak szükséges rosszak, "zajok". Az érdekes terület kizárólag a harmonikus rezgések, azok egymáshoz való viszonya, változásai, stb. egyszóval a tiszta matematika. Olyannyira steril módon, hogy tulajdonképpen az igazi zenét meg sem kell szólaltatni, elég leírni papírra, mert a kottaírás során a lényeg, az alapfrekvenciák már tanulmányozhatóak. Hosszú távon kialakulhat egy elképesztően komplex belső hallás, ami egyfajta gyors matematika.

A zajász viszont a harmonikus rezgések közötti viszony egyáltalán nem érdekli. Leginkább a rezgések frekvenciatartománybeli eloszlását és azok időbeli változását tartja fontosnak. Számára a zaj nem hiba, hanem érdekesség, a zenei hangokat pedig bár képes azonosítani, azokat egymással egyeztetni általában képtelen. Gyakran egy képletet, ütemet ismétel, "loop"-ol.

Talán maga az ismétlődés, a loop-oltság mértéke az, amely a két kasztot egymástól elválasztja. A tematikus ismétlődés természetesen létezik a zenében is, hisz az agyunknak szüksége van időre, hogy meg tudjon tanulni egy mintázatot. Azonban a zajászok világában az ismétlődés azért kényszer, mert a frekvenciákban levő mintázatok, a zajok, vagy soundok felismerése sokkal nehezebb, mivel nemharmonikusak! Egy harmonikus hang tulajdonképpen egy másodpercenként sokszor ismétlődő rezgés, míg egy nemharmonikus rezgésben értelemszerűen semmi ismétlődő nincs. Sokkal nehezebb így megjegyezni és újra felismerni.

A kettő természetesen nem zárja ki egymást, de ugyanakkor nagyon ritkán képes egy ember mindkét mesterséget elsajátítani, mivel a figyelem különböző dimenzióit igényli. Az agy kapacitása korlátos, és a jelenkorban az általa érzekelni képes dimenziók száma legfeljebb három. Ezért sem tudunk négydimenziós teret elképzelni, valószínűleg látásunk is ezért három dimenziós és ezért négytagú a rockzenekar. (ritmus,akkord,ének a három dimenzió)

Ez majd fejlődni fog idővel, sőt a jelenben az intenzív ingerek miatt iszonyatos tempóban fejlődik is. Maga a zenei sztenderd is hatalmas fejlődésen ment keresztül akár csak az elmúlt 5 évben - igaz ezúttal félrevezető a _zenei_ kifejezés, mivel zeneileg semmilyen fejlődés nem történt, zajászilag viszont hatalmas, az érzekelés és feldolgozás rendkívül gyorsan fejlődik. Sokszorta több információt képes az agyunk feldolgozni a zajokból, mint képes volt a kilencvenes években, vagy akár öt évvel ezelőtt. És még bőven nincs vége. Ahogy az akkordok bővültek az ötvenes évek jazzében vagy a romantikus zene hőskorszakában, úgy gazdagodik a zajászi kifejezőképesség is. Ki tudja még meddig?


Ja még azt akartam írni hogy én mindkettőt hallom. :)