Apróbb, és kicsit nagyobb problémák a Föld bolygón.

Az egyik, viszonylag komoly probléma, hogy fennáll annak a veszélye, hogy német kertészeket küldenek az Amazonas menti dzsungelhez. Ez lenne tulajdonképpen a vég kezdete.

Az FB-n barátaim nap mint nap utaznak Rio, Tokyo és Vancouver között, én pedig nekem tetsző módon választhatok _bármelyik_ kultúra konyhaművészetéből. Végigzongorázhatjuk a görög-török-szíriai és libanoni schawarma közti különbségeket, a vietnami olyan alap, mint egy jó lecsó volt anno, sushi étteremből meg több van, mint nemzeti dohányboltból otthon.
Olaszok minden sarokra megtelepedtek a tenoráriáikkal és kockás abrosszal, ha valaki a
Afrikát hiányolja, akkor szudáni imbiss is található (weboldallal természetesen), indiaiból van talán az egyik legtöbb és így tovább - ne hagyjuk ki az Ungarische Gaststättét se, ahol autentikus gulasch-hortobágyi, de még tán töltött káposzta is van. (tőlünk két sarokra)
És így tovább, és ezek csak a "gyors" éttermek. Angol étterem azt hiszem, hogy nem létezik, meg skandináv sem. Egyre több a burgeres, de van a tulajdonképpeni skandináv - északnémet is, a nordsee.
És így tovább. A világ összes, de tényleg összes íze karnyújtásnyira.

Meg itt van ez az internet is. Mert azért nem csak eszünk - ugye?
Opolopo Stockholmban él, de amit csinál az tulajdonképp modern funk - aminek gyökerei ugye az afrikai őslakosok amerikai zenéjében vannak. A rádióban egy francia csaj énekel valami sanzonszerűt, a strandbárban a német lélek egyetemes kifejeződése szól, a tech house. A bejárattól két lépésre egy brit duó kalapozik valami dalokkal - őket csak úgy hívjuk, szingerszongvrájter. Egyik kedvenc követett kiadóm Los Angelesben van, a másik Münchenben, de ők is világszerte mindenkit megjelentetnek.
A spanyolok és portugálok egyszál gitárral énekelnek a fülünkbe, és így tovább.

Bővül a világ, vagy szűkül? Ez a kérdés. Ha már mindent hallottál, és mindent próbáltál, akkor hogyan tartható fenn az ismeretlen iránti misztikus vágy? A megismerésre való áhítozás nélkül mivé lesz az ember? Hisz mintha minden azzal kezdődött volna, hogy az almát, a tiltott gyümölcsöt leszakítottuk a fáról. És ha már nincs több gyümölcs?

Az emberi elme kénytelen lesz újabb ismeretlen kontinenseket és földrészeket, és kultúrákat teremteni. A föld túl kicsivé kezd válni. Jönnek majd új bolygók, új fajok, földönkívüliek, akikkel előbb háborúzunk, majd barátkozunk, mint itt a sárgákkal és feketékkel. (barátkozunk az természetesen ironikusan van kiemelve)

A kultúrák különbözősége a szeparáltságukban rejlik. Azért vált egyik olyanná, amilyen, mert viszonylagos elkülönültséggel volt képes fejlődni. Elkülönült népcsoport genetikailag, elkülönült földrajzi adottságok. És lassú keveredés. Ami most van, az kicsit olyan, mintha a polc összes ízét beleöntenénk egyszerre a levesbe. A Prenzlauer Berg tele van jóga stúdiókkal, az indiaiak meg mindent megtesznek, csak hogy európai egyetemen tanulhassanak.

De a dzsungel is kell. A határok. Vagy áthajózhatatlan tengerek. A kutatók. Akik hoznak egyetlen papirost, amit az egész tudományos akadémia vizsgál évekig. A határok tartják egyben az egészet. Ez a kerámiák és vázák jelentése.

Amikor a vonat elhagyja Párkányt, olyankor dugom ki az orrom általában a fülkéből, és csodálni kezdem a hajnalt a dunakanyarban. A legszebb a természetet látni mindenhol, a vonat mentén, de a falvakban is. Azt a természetet, ami körülölel, határol, mint egy hatalmas kínai váza. Azon belül van a mi kis civilizációnk. Nyugaton ezt a határvonalat elpusztították. Hollandiában, vagy Skandináviában, de akár Németországban már alig találsz egy talpalattnyi földet, ami ne lenne megművelve, megtervezve, praktikussá alakítva. Berlin is ezért (volt) "menő" - mert tele volt elhagyott házakkal, üres gyárépületekkel. Ebből indult ki az autentikus romkocsmák varázsa is. Ahol az elhagyott, műveletlen nyers földben el tud kezdeni kiterjedni a művészet.

Óvjuk hát a német kertészektől az Amazonast, és keressük azt az egyre szűkülő határt, ahol még a civilizáció nyújtotta biztonság mellett kezünk elér a misztikus természetbe.