ki és be

Gondolkodtam mostanában azon, hogy tulajdonképpen a hallás szubjektivitása, az, hogy manapság más zenéket szeretünk vagy máshogy hallunk, az egy skálán elhelyezhető. A skála egyik végén van a szolmizációs hang. Ott van, hogy dó, mi, szó, és aki a zenét így hallja. Hangoknak, dallamoknak, skáláknak - tulajdonképpen egy zárt logikai rendszernek. Mondhatni ez a szellemi hallás. A másik végén meg ott van maga a tényleges hangrezgés, a hanghullám. Akinek ilyen a hallása, annak majdnem ugyanaz a dó, mi, szó, attackot, releaset hall, dinamikát meg hangszín-spektrumot. Ez a másik vége.

Az egyik oldalon van a Fúga művészete, az abszolút elméleti zenemű, amit igazából már nem is eljátszásra írt Bach, igazából nincs is hullámformája, nem is szól sehogyan, csak színtiszta logika, a másikon meg mondjuk a techno meg az ambient elektronika, ahol csak hangmasszák léteznek, zenei hangokról nincs értelme beszélni, csak spektrumok váltakoznak. Ez a zene van teljesen benn. Erről nem tudsz beszélni magadtól függetlenül, mert valahogy csak belül létezik. A másik teljesen kívül van, annyira, mint maga a világ. Magát a világot képezi le. A techno meg a zajzene pedig valahol mélyen belül szól csak.

Épp ezért gondolom, hogy a zene "modern" időszakának a kezdete nem Schönberghez köthető, vagy Bartókhoz vagy Stravinskyhez - ők pontosan a régi zene utolsó, legelfajzottabb művelői, amikor a külső világ a leginkább eltorzul, és a leginkább elbonyolódik, leginkább összetett utaláshalmazzá válik, de még mindig ugyanaz a külső világ. A változás pont Satie, Cage, és a befelé fordulás, a hangok helyett a hangzás felé fordulás. A Berghain ennek a zenének a fellegvára, a temploma tulajdonképpen, amit arra építettek, hogy a legerősebb, és legnagyobb élményt adja a belső zenében. A másiknak meg ott vannak a valódi templomok, koncerttermek, operák.

Nekem egy kicsit az a bajom, hogy mindkettőt szeretem, talán kicsit jobban a klasszikusat, talán objektívabb vagyok mint szubjektív, talán külsőbb mint belső, de azért mindkettő nagyon fontos. És ez azért baj, mert nehéz. Mármint pont hogy jó, mert pont ezt látom valahogy a nagy feladatnak, összehozni középen a kettőt - az emberit és istenit, külsőt és belsőt. Hogy a zenében legyenek hangok, legyenek dallamok, de legyenek hangzások, legyenek csöndek, szóljon belül és szóljon kívül is. Lehessen csengőhang is, meg hangjegyekbe nem önthető érzelem.