Apróbb, és kicsit nagyobb problémák a Föld bolygón.

Az egyik, viszonylag komoly probléma, hogy fennáll annak a veszélye, hogy német kertészeket küldenek az Amazonas menti dzsungelhez. Ez lenne tulajdonképpen a vég kezdete.

Az FB-n barátaim nap mint nap utaznak Rio, Tokyo és Vancouver között, én pedig nekem tetsző módon választhatok _bármelyik_ kultúra konyhaművészetéből. Végigzongorázhatjuk a görög-török-szíriai és libanoni schawarma közti különbségeket, a vietnami olyan alap, mint egy jó lecsó volt anno, sushi étteremből meg több van, mint nemzeti dohányboltból otthon.
Olaszok minden sarokra megtelepedtek a tenoráriáikkal és kockás abrosszal, ha valaki a
Afrikát hiányolja, akkor szudáni imbiss is található (weboldallal természetesen), indiaiból van talán az egyik legtöbb és így tovább - ne hagyjuk ki az Ungarische Gaststättét se, ahol autentikus gulasch-hortobágyi, de még tán töltött káposzta is van. (tőlünk két sarokra)
És így tovább, és ezek csak a "gyors" éttermek. Angol étterem azt hiszem, hogy nem létezik, meg skandináv sem. Egyre több a burgeres, de van a tulajdonképpeni skandináv - északnémet is, a nordsee.
És így tovább. A világ összes, de tényleg összes íze karnyújtásnyira.

Meg itt van ez az internet is. Mert azért nem csak eszünk - ugye?
Opolopo Stockholmban él, de amit csinál az tulajdonképp modern funk - aminek gyökerei ugye az afrikai őslakosok amerikai zenéjében vannak. A rádióban egy francia csaj énekel valami sanzonszerűt, a strandbárban a német lélek egyetemes kifejeződése szól, a tech house. A bejárattól két lépésre egy brit duó kalapozik valami dalokkal - őket csak úgy hívjuk, szingerszongvrájter. Egyik kedvenc követett kiadóm Los Angelesben van, a másik Münchenben, de ők is világszerte mindenkit megjelentetnek.
A spanyolok és portugálok egyszál gitárral énekelnek a fülünkbe, és így tovább.

Bővül a világ, vagy szűkül? Ez a kérdés. Ha már mindent hallottál, és mindent próbáltál, akkor hogyan tartható fenn az ismeretlen iránti misztikus vágy? A megismerésre való áhítozás nélkül mivé lesz az ember? Hisz mintha minden azzal kezdődött volna, hogy az almát, a tiltott gyümölcsöt leszakítottuk a fáról. És ha már nincs több gyümölcs?

Az emberi elme kénytelen lesz újabb ismeretlen kontinenseket és földrészeket, és kultúrákat teremteni. A föld túl kicsivé kezd válni. Jönnek majd új bolygók, új fajok, földönkívüliek, akikkel előbb háborúzunk, majd barátkozunk, mint itt a sárgákkal és feketékkel. (barátkozunk az természetesen ironikusan van kiemelve)

A kultúrák különbözősége a szeparáltságukban rejlik. Azért vált egyik olyanná, amilyen, mert viszonylagos elkülönültséggel volt képes fejlődni. Elkülönült népcsoport genetikailag, elkülönült földrajzi adottságok. És lassú keveredés. Ami most van, az kicsit olyan, mintha a polc összes ízét beleöntenénk egyszerre a levesbe. A Prenzlauer Berg tele van jóga stúdiókkal, az indiaiak meg mindent megtesznek, csak hogy európai egyetemen tanulhassanak.

De a dzsungel is kell. A határok. Vagy áthajózhatatlan tengerek. A kutatók. Akik hoznak egyetlen papirost, amit az egész tudományos akadémia vizsgál évekig. A határok tartják egyben az egészet. Ez a kerámiák és vázák jelentése.

Amikor a vonat elhagyja Párkányt, olyankor dugom ki az orrom általában a fülkéből, és csodálni kezdem a hajnalt a dunakanyarban. A legszebb a természetet látni mindenhol, a vonat mentén, de a falvakban is. Azt a természetet, ami körülölel, határol, mint egy hatalmas kínai váza. Azon belül van a mi kis civilizációnk. Nyugaton ezt a határvonalat elpusztították. Hollandiában, vagy Skandináviában, de akár Németországban már alig találsz egy talpalattnyi földet, ami ne lenne megművelve, megtervezve, praktikussá alakítva. Berlin is ezért (volt) "menő" - mert tele volt elhagyott házakkal, üres gyárépületekkel. Ebből indult ki az autentikus romkocsmák varázsa is. Ahol az elhagyott, műveletlen nyers földben el tud kezdeni kiterjedni a művészet.

Óvjuk hát a német kertészektől az Amazonast, és keressük azt az egyre szűkülő határt, ahol még a civilizáció nyújtotta biztonság mellett kezünk elér a misztikus természetbe.

zenészek és zajászok

A magyar nyelv páratlan kifejezőerőt biztosít bizonyos igen égető problémák elemzésére. A jelenben a legnagyobb félreértés abból adódik, hogy a zenészek, mint a történelem kezdete óta létező foglalkozást űző kisiparosok össze lettek tévesztve egy nemrég, a huszadik században megjelent csoporttal. Ők a zajászok. Egyelőre jobb híján őket is megtévesztően a zenész címkével illetjük, mivel tevékénységi területük hasonló, hanghullámokat állítanak elő, fülcsiklandozás vagy fülsértés céljából.
A zenészek a hanghullámok közül a periodikus rezgést végző, zenei hangok szakértői, míg a zajászok szétválasztják a zeneileg összetartozó, vagy egy forrásból származó rezgéseket, és azokat kizárólag frekvenciájuk azaz színezetük szerint hasznosítják.

A zenész számára a nemharmonikus összetevők lényegtelenek, csak szükséges rosszak, "zajok". Az érdekes terület kizárólag a harmonikus rezgések, azok egymáshoz való viszonya, változásai, stb. egyszóval a tiszta matematika. Olyannyira steril módon, hogy tulajdonképpen az igazi zenét meg sem kell szólaltatni, elég leírni papírra, mert a kottaírás során a lényeg, az alapfrekvenciák már tanulmányozhatóak. Hosszú távon kialakulhat egy elképesztően komplex belső hallás, ami egyfajta gyors matematika.

A zajász viszont a harmonikus rezgések közötti viszony egyáltalán nem érdekli. Leginkább a rezgések frekvenciatartománybeli eloszlását és azok időbeli változását tartja fontosnak. Számára a zaj nem hiba, hanem érdekesség, a zenei hangokat pedig bár képes azonosítani, azokat egymással egyeztetni általában képtelen. Gyakran egy képletet, ütemet ismétel, "loop"-ol.

Talán maga az ismétlődés, a loop-oltság mértéke az, amely a két kasztot egymástól elválasztja. A tematikus ismétlődés természetesen létezik a zenében is, hisz az agyunknak szüksége van időre, hogy meg tudjon tanulni egy mintázatot. Azonban a zajászok világában az ismétlődés azért kényszer, mert a frekvenciákban levő mintázatok, a zajok, vagy soundok felismerése sokkal nehezebb, mivel nemharmonikusak! Egy harmonikus hang tulajdonképpen egy másodpercenként sokszor ismétlődő rezgés, míg egy nemharmonikus rezgésben értelemszerűen semmi ismétlődő nincs. Sokkal nehezebb így megjegyezni és újra felismerni.

A kettő természetesen nem zárja ki egymást, de ugyanakkor nagyon ritkán képes egy ember mindkét mesterséget elsajátítani, mivel a figyelem különböző dimenzióit igényli. Az agy kapacitása korlátos, és a jelenkorban az általa érzekelni képes dimenziók száma legfeljebb három. Ezért sem tudunk négydimenziós teret elképzelni, valószínűleg látásunk is ezért három dimenziós és ezért négytagú a rockzenekar. (ritmus,akkord,ének a három dimenzió)

Ez majd fejlődni fog idővel, sőt a jelenben az intenzív ingerek miatt iszonyatos tempóban fejlődik is. Maga a zenei sztenderd is hatalmas fejlődésen ment keresztül akár csak az elmúlt 5 évben - igaz ezúttal félrevezető a _zenei_ kifejezés, mivel zeneileg semmilyen fejlődés nem történt, zajászilag viszont hatalmas, az érzekelés és feldolgozás rendkívül gyorsan fejlődik. Sokszorta több információt képes az agyunk feldolgozni a zajokból, mint képes volt a kilencvenes években, vagy akár öt évvel ezelőtt. És még bőven nincs vége. Ahogy az akkordok bővültek az ötvenes évek jazzében vagy a romantikus zene hőskorszakában, úgy gazdagodik a zajászi kifejezőképesség is. Ki tudja még meddig?


Ja még azt akartam írni hogy én mindkettőt hallom. :)

ms. Wurst

Jött az a gondolat, hogy ez a kép, ms. Wurst a piedesztálra emelve, tulajdonképpen a jelenlegi helyzet tökéletes összefoglalása. Európa, mint intézmény, mint stílus, mint know-how és koncepció ezt emeli ki, és tulajdonképpen nagyon örül annak, amit kapott. Valaki okosan kitalálta, hogy mi lesz az, ami tökéletesen passzol ehhez a nyíltan ki nem mondott ideálhoz.
Az emberi szabadság szobra ez. Az, hogy mindent szabad neked, mint egyénnek, ezt ünnepli tegnap Európa. Tényleg mindent szabad? Persze hogy nem. Kell egy kis show, egy kis ének, valami, ami művészetnek láccik, valami, amitől olyan komoly és koncept az egész, a közepére meg egy nagy polgárpukkasztás, és kész. Ez minden, amit ez a kultúra tud, és amit igazán jól csinál. A különbség az, hogy az amerikaiak (eddig) a mesehőst tették középre. Mi, Európaiak pedig sokkolni szeretünk, nézz csak meg egy filmet.
Erre jönnek a lájkok, a kattintások, mert mindenki, akármilyen magasnak is tűnjön alulról, ugyanebben a lájkéhségben szenved, ugyanezért küzd, hogy figyelmet kapjon, és sajtót, és twittet, és írjanak róla és adjanak pénzt neki ésatöbbi.

Az ijesztőbb kérdés viszont az, hogy merre tovább? Ha már lehetünk Ms. Wurstok, tényleg minden probléma elmúlt? Legyőztük? Vagy csak most kezdődik igazán?

csak a bodri kutyának az orra hegye

bizonyos képeket távolról jó nézni, míg másokat egész közelről, szinte tapintani. A zenével sincs ez másként, van amit úgy szeretek hallani mintha egész távolról szólna, mást meg hangosan. A túl hangosan sem mindig jó. Selianthe állandóan bömbölteti a zenét és ez szerintem pl. gáz. Akármi legyen az, általában valami indie vinnyogás, de ma pl. opera is volt, vagy techno de tökmindegy mert a szobában tartózkodván kellemetlenül hangos. De ő egész nap ebben van és ha elmegy, akkor meg folytatja fülesen. Ez pl. szvsz béna. Ennél több bölcsesség ebben a gondolatmenetben már nem várható.
Van ez a Dreamtime Return Steve Roachtól, és azt kell mondjam hogy az utóbbi 2-3 évben igazán nagy felfedezésem a zenében ezen kívül nem is volt. Szép észrevétlenül kúszott be a kompozícióimba is, de ennél szeretnék valami konkrétabb nyomot is majd, egy igazi ambient lemezt felvenni, majd valahogy úgy, ahogy ő csinálta, lemenni az ausztrál sivatagba aztán hadd szóljon. Egyik tanitványom egy hónapra Thaiföldre ment nyaralni, a másik Indiába megy majd. Csak mondom hogy itt mi van.

pont most

Miért pont most?

God knows. Végülis jó dolog írni is, kell a magamfajta lelkének. Markológépek lepték el a Vinetastrassét és a pár hét tavaszt idéző napsütés után visszacsúszott minden a normális, reménytelenül borult kerékvágásba. Majd' két éve nem írtam, ha jól látom, és azért elég sok minden történt azóta. Hol voltak akkor még a fantasztikus hangfalak, vagy akár az üvegasztal? A kék kanapé amúgy továbbra is tartja magát, hosszú ideig ugyan a huzat nélkül üzemelt, de most a csi áramlását elősegitendő újból előkerült a klasszikus kék ikea takaró, így jogosan nevezhetjük kék kanapénak.
Értéke amúgy ennek a darabnak is lassan csillagászativá kezd válni. Oka, hogy lassan 2-3 éve töltöm rajta kitartóan elmélkedő (néha szuszogásba fulladó) heverészéseimet, melyekben világmegváltó vagy csak szimplán zseniális és kiművelt gondolatok százai reppenek ki az univerzumba. És ezek a gondolatok lassacskán nyomot hagytak a szöveten, finom, láthatatlan barázdákat szőnek, amelyek a nagy titkokat minden odatelepedő vendéggel megosztják. Én is csak lehajtom a fejem és máris ott találom magam ebben a könnyed és varázslatos világban.

Kicsit más kor ez már, mint volt az elején. Más korba kerültem, a világ is rohamtempóban fejlődik de ettől függetlenül maga az ember is eljut egy-egy hosszú út után egy pihenőhöz vagy megállóhoz, ahonnan visszatekintve egész másként látszik a hosszú séta (rohanás, igyekvés, csúszás-mászás), amig akár még pár éve, a tekintet folyton előre vetül, most már gyakran vissza, visszanéz vagy próbál egy kilátót keresni, ahonnan az egész látható. Van ebben valami érett, de egy kicsit szomorú is. Szomorú az, amikor az ember, aki önmagát legyőzhetetlennek hitte, mégiscsak leteszi a fegyvert egy ponton. És nem azért teszi le, mert nem tudna küzdeni tovább, hanem mert nem akar.

Ma átjön Nori, és számokat írunk, megpróbáljuk az új dobossal meghódítani Európát és az univerzumot, a szokásos hétfői apróságok. A másik meg a mosógép. A béna holland kinyírta a mosógépet is a fűtőtest és az internet után. (nem teljesen az ő hibája de így jobban hangzik).. A cég, ahol garanciánk lett volna, megszűnt. A másik cég nem válaszol, itt a sarokra kigórtak egyet, azt meg lehetne venni, talán ez lesz végül a megoldás, mert lassan közeleg az alkony, és előbújnak az árnyak.. A ködlepte Vinetastrassén csak egy-egy tábla csikorog a csípős hajnali szélben, a hold sárga sarlója néha kibukkan a suhanó fellegek alól. Egy kéz megmoccan a vékony földréteg alatt, rothadó hús szaga árasztja el a kicsiny park mozdulatlanná dermedt játszóterét. Ütött az óra!

meglepetés e költemény

Igen rég jártam erre és talán mindennek megvan az oka, de a mai nap valamilyen szinten mégiscsak más. Ezt te is jól tudod! :) Olyan sok minden nem történt mostanában inkább egy felszín alatti átrendeződés ami nem annyira látványos meg élménygazdag de azért mégis fontos. Itt vagyunk Berlinben, esik az eső és nyolc fok van, ez itt május közepe, bár volt már füllesztő meleg is, kelnek a virágok az erkélyen, néha egy cicáról álmodozunk, néha a művészlét kérdéseit boncolgatjuk vagy sushitól megtömöttem imbolygunk hazafelé a Pappelallén. Alkotni igazán nagy dolog és pont azért nincs igazán megtisztelve, mert oly kevesen tudják egyáltalán, mi is az. Merthogy az életben van egy óriási szakadék a belső elképzelés és a megvalósítás között, és belül hiába minden pontos és tökéletes, amint a kezeddel kellene azt megformálni, csak egy rút utánzat marad, amitől sírásra görbül a szád. Eszközeink silányak és kezdetlegesek ahhoz hogy igazán kifejezzék azt, amit érzünk. Épp ezért kell tisztelni mindent, ami ezt a hatalmas szakadékot így, vagy úgy de áthidalta. Hogy milyen volt a tavalyi év? Nagyon sokféle. Egy éve lakom itt a kissé dohos Mühlenstrassén és ez most nem tűnik annyinak. Néha vannak itt hetek, amik egy hónapnak tűnnek, de most 2012 óta talán visszájára fordult kicsit, elrepülnek a hetek és nicsak, már május van. Berlin tud olyan lenni, hogy folyton valami van, hihetetlen, hogy valami még aznap történt, olyan mintha egy hete lett volna, néha meg teljesen üres az egész, és mindenki visszavonul a csigaházba. Szóval egy év alatt a szoba lassan forog körbe, a lakók cserélődnek, most Klimt vágyakozó női néznek velem szembe minden hónapban. Várjuk a napsütést, és hogy idén talán nem marad el a nyár. A zene meg, nem tudom, most kicsit pihent, ki kell néha találni, hogy mi legyen a zene az ember életében. Mindig más, néha majdnem hogy semmi. Néha meg csak az marad. üdvözöl minden nyájas olvasót az (immáron világoskék) kanapé mostanában kicsit lustácska szerzője! Még találkozunk!

Adys

Véletlenül belekerültem egy olyan projektbe, ami említésre méltó. Ady Léda verseinek egy kétnyelvű színrevitele vagy inkább egyfajta kibővített felolvasóestje lesz ez, zenével és vetítéssel.
Érdekes dolog így az érettségi után ennyi évvel újra elolvasni ezeket a verseket úgy, hogy most már az embernek van fogalma arról , mit is jelenthetnek. És az is vicces, milyen párhuzam van az akkor Párizs, és a mostani Berlin között. Két hónap múlva lesz a bemutató és ha minden jól megy csinálunk egy kiadványt is belőle, talán egyszer otthon is lesz majd.
Mennyire más volt a költészet akkor! Olyasmi lehetett mint manapság a blogok, vagy nem is tudom. Volt még ilyen, hogy valaki leír egy kötetnyi verset és ez úgy mindenkit akár érdekelhetett is, sőt ezzel be lehetett kerülni a történelembe, és meg lettél tanítva minden kis középiskolás gyereknek. És ez, azt hiszem jó volt. Bár a hasonlók, ha más utakon is, de végül ma is célba érnek.