bindzsi

Hogyan tegyük boldoggá a magyar fiatalokat? Mivel lehet két napra eloszlatni minden bút, s bánatot?
Hát ingyenes Quimby és Kispál koncerttel!!

Annyira jó, amit ezen együttesek mondanivalóban, muzikalitásban, hogy folyton megújulnak, stb.. nem gúnyolódok inkább, én amúgyis csak véletlen kerültem oda, és most már tudom, hogy nem is az zavar ebben, hogy sokan olyan zenét szeretnek, amit annyira nem tartok nagy számnak, hanem azt, hogy iszonyatos tömeg gyűlik ilyenkor össze, akiket egyáltalán nem érdekel a zene, nem érdekel a koncert, csak mennek, amerre a nyüzsgés van. Azok az emberek idegesítenek, akik ha Quimby koncertről van szó, akkor azonnal ugranak, de ha már ott vannak, akkor leülnek háttal, és söröznek végig. Az, hogy valaki ezt szereti, és ugrál rá, az oké, ennyit kénytelen voltam valahogy már feldolgozni.. :)

Amúgy a bin-jipet akartam meghallgatni, Harcsa Vera és Kaltenecker együttállása miatt kíváncsivá tett a dolog, és egész jó is volt tényleg, meg mert Rod úgy küldte a linket, hogy nézd, Harcsa Vera megcsinálta az SF-et, ugyanaz a felállás, stb..

Egy dologban jobb a bin-jip mint az SF, az pedig az énekesnő színpadi mozgása, de nem kívánnám hogy Sugi hasonlóan affektálós legyen, mert attól kiVera a víz.. :) Nem szólt jól a dob alapról, de ez mondjuk tudom, h nehéz, a nord wave hangjai szintén elég gagyik, nem tudom mi értelme van egy ilyen sampler-szintinek, több mint félmilláért, ha egyszer a húszéves akaimnak szebb a hangja, a kurzról nem is beszélve? A számok érdekesen ötvözik a Kaltenecker féle melankolikus eurojazz riffjeit a Stlyus Rmx alapjaival, de nem elég jók, mármint semmit nem jegyeztem meg belőle, és ez főleg az énektémák felelőssége, persze nem muszáj populárisnak lenni, erre ezt is lehet mondani, de akkor meg milyenek vagyunk?

Mert Kaltenecker elsősorban zenész, méghozzá nem is akármilyen, rajta nőttem fel a keresztúri jazz-presszó kéthetente aktuális koncertjein, de felállítani egy szinti mögé egy bőrkabátban felesleges, mert mondanám viccesen hogy azt még én is el tudnám játszani, de mi a szintijátéknak ennél egy sokkal magasabb dimenziójában mozogtunk már, főleg, ha Gyula öcsi is belelendült. Meg amúgy a zongorán is, de ez nem tartozik ide.. :)

És itt jön be a fő probléma, hogy ha elektronikus a hangszerelés, akkor a zenészek nem tudnak mit kezdeni magukkal, csak játszogatják az előre kitalált témákat, de nem jön létre a kommunikáció, a dobos nem tud változtatni az előre lementett loopon, a basszus eleve gépről megy, a szintihangszín meg szintén véges lehetőséget kínál, vagy azt választod, hogy rohadt jó hangszerelést csinálsz, mondjuk mint a neo, hogy szóljon nagyot, és akkor hagyod a francba a zenélést, vagy inkább zenélni akarsz, de akkor meg rájössz, hogy inkább visszatérsz az akusztikusra, mert az igazi hangszereken kifejezőbben lehet játszani. Szóval ez az igazi Nagy Dilemma! :)

De nem is ez a fő kérdés, ha a közönség felé nézzük a dolgot. Nézegettem, hogy kik álltak meg hallgatni a koncertet, (és egyébként itt sem táncolt ám senki, pedig végig olyan dobok mentek, hogy lehetett volna), és arra jutottam, hogy valahogy a zene egyszerűen felerősíti a zenészek egyéniségét, vagy annak egy aspektusát, és az lesz az, ami odavonzza a megfelelő közönséget. A Quimbynél két aspektus találkozik, amennyire ismerem a dalaikat, van egy kis álmodozós, gyerekmesés ártatlan világ, ami egyik pillanatról a másikra átvált egy ordibátorba kiabáló rekedt hangú kocsmatöltelékre. Szóval gyermekágy és kocsma, ez a kombináció, és akiknek ez a világuk, azokat bevonzza. Mondhatni akik még nem nőttek fel, de már a kocsmában ülnek.. :)
Vagy itt volt az ElevenHold is, amelynek sok egykori rajongóját van szerencsém ismerni, számomra a szövegek kilencven százaléka megfejthetetlen, magas, pedig nem vagyok ám hülyegyerek, van a polcomon Nietzsche is németül. De mégis, bizonyos embereknek az pont az, vagy hát az volt. És nem azért szerették azt a zenekart se, mert jók a gitárriffek, hanem mert pont azt sugározta, amik ők.

A Bin-Jipnél azt éreztem, hogy itt négy szofisztikált, de gátlásos ember van a színpadon, akik részben a zene bonyolultsága mögé bújnak. Ezt most írom le elsőként, de azt hiszem találó leírás azokra a jazz-zenészekre, akik igazán nem találják el soha a helyes utat. Tehát mondhatni az összes magyarra majdnem. De pont azt is, hogy az ő kifinomult gátlásosságuk volt az, ami tetszett a közönségnek! Pont ebben találták meg magukat, pont ilyenek voltak ők is, műveltek, okosak, kifinomultak, de félénkek, és gátlásosak tele pajzsokkal és komplett érzelmi rakétavédelmi rendszerekkel. Mert szépen, jó hangszínen énekel Harcsa Veronika, de végig nem tudsz szabadulni attól az érzéstől, hogy ez egy felvett póz. Minden, a beszédhang is affektál, ahogy mozog, ahogy mosolyog, minden. És hogy ez olyan mélyen kapcsolódik a személyiségéhez, hogy gyakorlatilag már leválaszthatatlan. És persze jó a végeredmény, megvan benne az előadóművészet minden kelléke, csak nem nyílt.

Sugival hasonlítgattam össze, aki szegény épp a városligeti sörsátorban élvezkedett, de Sugi ide sok. Az ő nyílt kommunikációját itt kevesen viselik, vagy itt van Gyula is a színpadon a jégeralsóban reppelt kínai dumájával. Egyszerűen sok, ő is sok, mert olyan mélységében vetkőzik le, ami ijesztő annak, aki nem csinál semmi ilyesmit. Én meg gonoszabb vagyok és mélyebb, szintén nehéz eset. :)
Csak egy kicsit szabad vetkőzni, a közönség mindig csak egy picit akar többet látni a színpadon, mint ahol ő tart, apró lépéseket előre.

És persze nem voltunk mi sem tökéletesek, de azért az elismeretlenség bántott mindig is, főleg a közelállóktól, hogy valahogy nem értette szinte senki, hogy az SF mennyire jó. De most már értem, hogy azért volt ez, mert a nagy részét egyszerűen nem is hallották, elszállt kommunikáció nélkül az asztrálba, nem volt hova kapcsolódnia.

Majd Bostonban megcsinálom úgyis, csak fekák lesznek, ijesztőek és színesek, Gyulát akarom a vokoderrel, Sugi meg addig mint az X-faktor győztese a mainstream csillogás helyett úgyis a szívből szóló vadulást választja majd.. :)