azon gondolkodtam, hogy mennyire könnyű úgy megtanulni zongorázni, ha az ember nem akar semmit kifejezni.
Minél kevésbé van az emberben a belső késztetés a kifejezésre, a művészi inspiráció, vagy hívjuk akárhogy, annál
kevesebb akadály áll előtte. Ugyanis akkor, egyszerűen csak másol. Lemásolja mások mozdulatait. A hangok maguk
üresek maradnak, mert nem kötődnek semmihez belül, csak a puszta lehetőségek szintjén érdekesek.
Épp ezért oly veszélyes a korai sikereket a zenében, vagy más művészetben azonnal készpénznek venni. Akiben tényleg
van valami, annak az útja korántsem oly könnyű. (és persze minden évtizedben születik egy kimagasló zseni, aki már
gyerekként is tényleg elképesztő. De rajta kívül van még tengernyi gyerek-tehetség, kisebb-nagyobb, akik aztán
felnőttkorban már egyáltalán nem tudnak kitűnni.)
Korántsem oly könnyű, mert minden pillanat átértékelés. Minden pillanat tanulás. Minden pillanatban az egész univerzumot át kell rendezni újra és újra. Minden hanghoz tartozik belül valami. Vagy inkább mindenhez belül tartozik egy hang. A művész és a stílus összetartozik, épp ezért az igazi művész azonnal felismerhető. Ha nincs stílus, nincs művészet sem. Csak utánzás.
Olcsó és tartalmatlan másolás.
Ezért a művész számára nem mozdulatokat kell begyakorolni, hanem az egész életet kell megtanulni kifejezni mozdulatokban.
Épp ezért a művész nem is tud bármit, bármikor, bárhogyan eljátszani, vagy megírni akár. Igazából az igazi művész szöges
ellentéte a profi művésznek. A művészet nem úgy foglalkozás, mint a többi. Nem lehet futószalag mellett csinálni. Bizonyos
napokon, bizonyos szituációkban, bizonyos hangokat, az lehetséges. Persze közben a művész is abból él, ami hasonlít a művészetre, megrendelésre, adott stílusban. De olyankor ő szenved a legjobban.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése