a szakma és az élet különválasztása igazából lehetetlen sőt szükségtelen is, sőt az ellenkezője volna szükséges. Főleg ha művészetről van szó, jelentsen e szó bármit is. Az igazán szép és értékes és maradandó pillanatokat nem lehet siettetni vagy kipréselni és ezért nincs is igazán értelme a művészet-iparnak, mert nem iparosítható, sokszorosítható, igazából megrendelésre el sem készíthető. Vannak dolgok, amik érnek, amik megtörténnek, találkozások, érzelmek ébrednek és az ember az egyetlen dolgot tegye amit tehet, próbálja megörökíteni, megcsinálni, formába önteni.
Tulajdonképpen minden egyes embernek megvan a szerepe az életben és az univerzumban, mert mindannyian egy másik oldala és variációja vagyunk ugyanannak és így igazán hibát csak akkor követünk el, ha nem vállaljuk el a sorsunkat, a szerepet, nem teljesítjük be azt, amit be kell és ez nem mindig dicső, van akinek a szerepe a gonosz náci főhadnagy, de az a lényeg hogy neki azt kell eljátszania és akkor hibázik, ha nem teszi. A szerepek változhatnak, sőt mi magunk is változtathatunk rajtuk, de végsősoron mindig kívül áll rajtunk és a tudatunkon, fel kell írni egy cetlire és bedobni az univerzumba.
Bizonyos emberek egy kicsit kívül hordják saját magukat. Nincs teljesen egy határozott határuk, nem érnek véget egyből pár centire a bőrüktől mint a rendes emberek, hanem kiterjedtebbek és észrevétlenül hatnak a környezetükre. Van aki él vele, de olyan is van, aki visszaél. Csalóka az egész.
Mindig azzal van a gond ha az ember bizalmába fogad valakit vagy mert bizalmába fogadja vagy mert eleve közel van hozzá, és amikor ezek az emberek élnek vissza a helyzettel vagy állítanak csapdákat, vagy csak egyszerűen észre sem veszik a saját lényük hatását, akkor nagyon nehéz, mert a pajzsokat már leeresztetted, közel engedted, és közben meg mégsem teljesen jó.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése