nyelvek és egyebek

Megfigyeltem hogy néha angolul jobban tudok gondolkodni bizonyos dolgokról, talán mert a tanítás miatt sokat kell magyaráznom és érvelnem angolul, vagy valahogy mintha az angol jobban működne a logikus következtetések leírására. A magyar nekem inkább költői nyelv, és valahogy a szavak hangzása és a mélyben levő összekapcsoltsága pont a racionális érvelést hátráltatja. Ha végig akarok vezetni valamit, akkor az angol célravezetőbb valahogy. Hogy a német mire lehet jó, még nem tudom. Énekelni tuti nem, szinte lehetetlen feladat például német nyelvű karakteres éneksávot megszabadítani a brutális sz-zöngéktől, őszinte részvétem a hangmérnököknek.

Egy mastering kompresszor is tud boldogságot okozni, most kevertem meg a funkos lemezemet és ez olyan reveláció volt, amit eddig nem élhettem át a kis szoftveres plaginekkel. Egyre jobbak a szoftveres dolgok és egyre inkább bármit megcsinálhatsz otthon is, amit eddig csak a nagy és fantasztikus stúdiókban. Persze annak is van egy hangulata és persze nem dobnám ki a félmillás vasakat sem, csak már nem 'muszáj'.


Egyre gyorsabb a világ tempója és ez itt még jobban érződik hogy valahogy napok alatt mintha hetek vagy hónapok telnének el, és még mindig csak szívjunk magunkba mint egyszeri szivacs a Balaton közepén, a tudatállapotok naponta cserélődnek szinte, ki emlékszik már a múltheti énjére. Kíváncsi vagyok hogy lesz-e egy szusszanásnyi idő vagy tovább száguldunk és gyorsulunk és nyomjuk a gázt.

A világrend mint egy végsőkig hevített motor aminek alkatrészei lassan lepattannak, a tömítések eresztenek, minden sípol és vagy lejjebb megy a fordulatszám vagy előbb-utóbb robbanás következik be - jobb esetben csak végelgyengülés és leeresztés. Naponta változnak a kilátások, a hírek, és mi csak kapkodjuk a fejünk és próbálunk alkalmazkodni vagy védekezni. Elébe menni, és alakítani a dolgokat, nos ez szintehogy lehetetlen.

Közben persze meg egy csendes és békés ősz van itt gyönyörű felhőkkel és friss levegővel és lassan várjuk az első hót meg a sokezer karácsonyi vásárt és lassan az otthoniakat is. A természet rendje még nem borult fel, és talán nem is fog soha.

sötét fellegek a kárpátok felett

Az események titkos története. Sokat elmélkedünk mostanában akár hajnalban még németóra előtt a kávét kortyolgatva vagy egy lassan induló szombat délelőttön kicsiny hazánkról meg európáról és erről az egészről ami itt a híreken keresztül egyre gyorsuló tempóban ér utól. Minden eddiginél furább a helyzet mert nem látható hatalmak, emberek, hadseregek és birodalmak alakítják a szálakat, hanem az egész láthatatlan. Én azt gondolom, hogy nincs is igazán a végén mögötte senki, ez csak a rendszer következménye, ilyen az ember, így viselkedik, ilyen rendszert alkot.
Innen persze könnyű, bármi is történjen. És annyi is, hogy innen máshogy látszik minden. Az is, hogy az ország rendkívül optimista volt akkor, amikor úgy gondolta, hogy a szovjetek lelépésével vége a török hódoltság óta tartó folyamatos kényszerpályának, végre Európa független és egyenrangú tagjai lettünk, pont úgy mint mondjuk Franciaország vagy Németland. Mekkora tévedés volt ez! Jelenlegi helyünk pontos folytatása annak a szériának amit a Török - Habsburg hódoltság, Trianon és a szovjet uralom fémjelez. Csak most nem látható a rabiga, hanem láthatatlan, nem egyszerre jön az ellenség, hanem külön-külön, mindenkiért külön, mindenkiért a saját életében, és mindenkinek egyedül kell vele szembenéznie. Egyedül viszont nem lehet legyőzni, csak együtt lehetne. Ehelyett az otthonról érkező üzenetek rendkívüli zavarodottságot mutatnak. Elképesztő negatív energiával van tele minden, még itt is érezni a kiszivárgó magyarokon, de hazamenni sokszor egész abszurd. Nem érted, hogy miért gondolkodik mindenki ilyen korlátoltan, öncélúan és aggresszívan? Illetve a legjobb szó a tompa. Tompán, elnagyoltan, színek helyett csak fekete-fehérben, végletekben és túlfűtött érzelmekben. Persze belülről más ez, valahogy a húsodig ér az egész és nem lehet kiszakadni belőle.
A helyzet azonban fokozódik, lassan úgy tűnik, hogy a demokrácia kezd már névlegesen is megszűnni Európa bizonyos országaiban. Nem mintha olyan sokat láttunk volna belőle eddig. Olyan érzésem van mintha nemsokára alapvető dolgokat kell majd újragondolni, újra kell definiálni a következő évszázad alapképletét, mert ez így ebben a formában nem nagyon fog működni. Legalábbis nekünk nem. És most Magyarországra gondoltam. Mert itt, a Vinetán elég jók a kilátások. Egyelőre.

mint a borok

És tovább is mennék. A legnagyobb súlyt ami a művészre nehezedik azt pont a külső ítélkezés és kategorizálás jelenti és ez a fajta hamis kép ami egyenlővé teszi a színvonalat a sikerességgel, hírnévvel vagy befutottsággal. A kritikusok tehetnék a legtöbbet ezért, ha ahelyett hogy fikáznak vagy pénzért fényeznek, egyszerűen megpróbálnák megfogalmazni azokat az energia és érzelmi tartalmakat amiket egy mű hordoz. Ez lenne az egyetlen értelmük és hasznuk hogy úgymond tudatosítani tudná mindkét félben azt hogy mit játszik valaki és hogy mit hallasz. Úgy ahogyan a borokat is kategorizálják, pont úgy kéne minden mást is. Ez kicsit gyümölcsös, vagy fanyar, kerek vagy savanyú - ez is szubjektív persze de mégis kiveszi a rendszerből ezt a hülye befutást meg sikert ami a mi életünket folyton valami Damoklész kardjaként fenyegeti.
Az összes énekescsaj azon szenved hogy majd jönnek a fiatalok és ő még sehol, Roberto álmatlanságtól szenved hogy 27 évesen hiába fantasztikus gitáros mégsem futott be, stb. Semmi értelme pedig. Megtalálni a saját szignatúrád, megvalósítani a zenében, és persze közben bővíteni is azt, ez az egyetlen, aminek értelme van.

szignatúra

Valami olyasmit akarok írni hogy minden művész mögött van egy energialenyomat. Egy karakter, egy személyiség-bélyeg. Most csak zenéről írok de amúgy minden művészetben így van.
Minden műalkotás magán hordozza ezt a bélyeget és ez közvetlenül hat ránk miközben élvezzük azt. Két verzióját hallgattam a Liszt haláltáncnak, az Enrico Pace és az ABM félét, és nehéz megmondani, mitől jobb az utóbbi, nem állapítható meg technikailag hogy azért, mert itt az egyik hang jobb lenne mint a másik. Azért, mert az ABM verzió felett van valami olyan aura, ami a másik felett nincs. A személyiségének az aurája rezonál a műre, és ez aztán roppant jóleső dolog számunkra. Más daraboknál meg ugyanaz a zongorista szörnyű mert más energiákat kellene kibocsátania és azt nem tudja.

A lényeg az akar lenni, hogy vannak komplex személyiséggel és energiával rendelkező művészek, és kevésbé komplexszel. A mai internetes világ inkább abba az irányba mutat, hogy az emberek tag-ek mentén, címkék és rendszerek mentén próbálják beazonosítani a különböző tartalmakat, és ez annak kedvez, akire nagyon illik valamifajta címke. Legyen valami nagyon az, ami, és akkor egyrészt könnyű besorolni, másrészt könnyű befogadni. Ez most szomorú, ez meg vidám. A címkézés határtalan, ha nem megy egy szóval, akkor legyen post-dubstep-progressive-house, ebben már van komplexitás. A komplexebb művésznek épp ezért sokféle műve tud keletkezni. A mai producerek gyakorlatilag már nem hogy egy albumot, de egy számot ismételnek. Régen meg ugyanaz az együttes írt minden lemezre gyorsat, balladát, hangszereset, ilyet-olyat. Ma már egy előadó gyakorlatilag egyenlő egy számmal.
Az összetett energialenyomat sokféle műben és stílusban meg tudja találni magát. Nehezebb besorolni, nehezebb megérteni, mert ízlelgetni kell, egymás mellett vannak dolgok, bizonyosak hangosan, mások csak finoman, viszont cserébe sokkal izgalmasabb élményt ad, mert megmutatja a különböző energiaterületek összekapcsolódását a zenén keresztül. Egyfajta szín is lehet szép, de többet értünk meg a halványpirosról, ha ott van mellette egy lágy barna és egy türkiz. Minden dolog önmagában kevesebb mint minden máson keresztül. Ez az egyik.
A másik létjogosultsága komplex művészetnek hogy hiába érhetünk el minden színt, címkét külön-külön, a cél, és ezt belül mindenki tudja, a szintézis, a dolgok harmóniába hozása, és minél inkább olyan ember művészetét halljuk, akiben a szellemi dolgok színesen és erősen jelen vannak, annál többet tudunk tanulni abból a lelki dolgokra vonatkozóan. Ezért marad örök Miles Davis vagy Bach és nem azért mert ők valamekkora sztárok voltak akkor, és megmaradt a hypeolásuk - Bachot szinte el is felejtették halála után - és ezért nem lesz sehol mondjuk Lady Gaga akárhány millióan is nézik meg a youtubeon.

Én például olyan igazi "mulatós", vagy csak táncolós zenét nem tudok írni, egyszerűen képtelen vagyok mert nincs meg bennem az a rész, és furcsa módon egyszerre vagyok Prince és Keith Jarrett amit elég nehéz egy stíluson belül összehozni, ezért van szólózongora meg szintis számok. De a vicc az, hogy mindegyikben benne van egy kicsit a másik is.

le piano mystique

Na olyan volt a koncert, hogy.
A szünetben eléggé magam alatt voltam a hangulattól valahogy olyan fáradtnak éreztem a légkört meg az előttem levő csávó is olyan lehúzósan játszott valahogy, olyan béna hatásvadász módon és ettől az egész inkább erőlködés lett, de mint későbbi konzultációk során kiderült ez nem mindenki számára jött le így. Nekem mindenesetre rossz volt így és főleg hogy olyasmit próbált mint én csak sokkal bénábban és ettől valahogy úgy éreztem hogy pont a varázsa veszik el. De, nem hagytam annyiban - szóval azt találtam ki hogy akkor a közönség mondjon be címeket, és arra improvizálok. És ez elég jól bejött, akik a helyszínen voltak azok hallhatták a mother giving birth, a white paper in the wind, a Ligeti, a piano lesson - ja azt végül nem - és egyéb opuszokat és aztán visszajött a kedvem is meg hát egy olyan Blüthner zongorán játszva alapvetően lehet-e az embernek rossz kedve? :)
Az érdekes az hogy az ember belül mennyire másképp tudja érezni magát mint ahogy aztán a kinti emberek reagálnak rá - mert valahogy nagyon elvisz a saját feladatod, olyankor mintha egy forma-1-es versenyautóban száguldva próbálnál bekukucskálni a házak ablakain, valami nagyon másban vagy.
De jó volt, játszani, zenélni, úgy valahogy megszűntek a határok a lehetőségekben, mert azt hogy nagyjából bármit meg tudok csinálni azt eddig is sejtettem de most már tudom bármit meg is _merek_ csinálni, na és ez az igazán nagy királyság.