szignatúra

Valami olyasmit akarok írni hogy minden művész mögött van egy energialenyomat. Egy karakter, egy személyiség-bélyeg. Most csak zenéről írok de amúgy minden művészetben így van.
Minden műalkotás magán hordozza ezt a bélyeget és ez közvetlenül hat ránk miközben élvezzük azt. Két verzióját hallgattam a Liszt haláltáncnak, az Enrico Pace és az ABM félét, és nehéz megmondani, mitől jobb az utóbbi, nem állapítható meg technikailag hogy azért, mert itt az egyik hang jobb lenne mint a másik. Azért, mert az ABM verzió felett van valami olyan aura, ami a másik felett nincs. A személyiségének az aurája rezonál a műre, és ez aztán roppant jóleső dolog számunkra. Más daraboknál meg ugyanaz a zongorista szörnyű mert más energiákat kellene kibocsátania és azt nem tudja.

A lényeg az akar lenni, hogy vannak komplex személyiséggel és energiával rendelkező művészek, és kevésbé komplexszel. A mai internetes világ inkább abba az irányba mutat, hogy az emberek tag-ek mentén, címkék és rendszerek mentén próbálják beazonosítani a különböző tartalmakat, és ez annak kedvez, akire nagyon illik valamifajta címke. Legyen valami nagyon az, ami, és akkor egyrészt könnyű besorolni, másrészt könnyű befogadni. Ez most szomorú, ez meg vidám. A címkézés határtalan, ha nem megy egy szóval, akkor legyen post-dubstep-progressive-house, ebben már van komplexitás. A komplexebb művésznek épp ezért sokféle műve tud keletkezni. A mai producerek gyakorlatilag már nem hogy egy albumot, de egy számot ismételnek. Régen meg ugyanaz az együttes írt minden lemezre gyorsat, balladát, hangszereset, ilyet-olyat. Ma már egy előadó gyakorlatilag egyenlő egy számmal.
Az összetett energialenyomat sokféle műben és stílusban meg tudja találni magát. Nehezebb besorolni, nehezebb megérteni, mert ízlelgetni kell, egymás mellett vannak dolgok, bizonyosak hangosan, mások csak finoman, viszont cserébe sokkal izgalmasabb élményt ad, mert megmutatja a különböző energiaterületek összekapcsolódását a zenén keresztül. Egyfajta szín is lehet szép, de többet értünk meg a halványpirosról, ha ott van mellette egy lágy barna és egy türkiz. Minden dolog önmagában kevesebb mint minden máson keresztül. Ez az egyik.
A másik létjogosultsága komplex művészetnek hogy hiába érhetünk el minden színt, címkét külön-külön, a cél, és ezt belül mindenki tudja, a szintézis, a dolgok harmóniába hozása, és minél inkább olyan ember művészetét halljuk, akiben a szellemi dolgok színesen és erősen jelen vannak, annál többet tudunk tanulni abból a lelki dolgokra vonatkozóan. Ezért marad örök Miles Davis vagy Bach és nem azért mert ők valamekkora sztárok voltak akkor, és megmaradt a hypeolásuk - Bachot szinte el is felejtették halála után - és ezért nem lesz sehol mondjuk Lady Gaga akárhány millióan is nézik meg a youtubeon.

Én például olyan igazi "mulatós", vagy csak táncolós zenét nem tudok írni, egyszerűen képtelen vagyok mert nincs meg bennem az a rész, és furcsa módon egyszerre vagyok Prince és Keith Jarrett amit elég nehéz egy stíluson belül összehozni, ezért van szólózongora meg szintis számok. De a vicc az, hogy mindegyikben benne van egy kicsit a másik is.