És tovább is mennék. A legnagyobb súlyt ami a művészre nehezedik azt pont a külső ítélkezés és kategorizálás jelenti és ez a fajta hamis kép ami egyenlővé teszi a színvonalat a sikerességgel, hírnévvel vagy befutottsággal. A kritikusok tehetnék a legtöbbet ezért, ha ahelyett hogy fikáznak vagy pénzért fényeznek, egyszerűen megpróbálnák megfogalmazni azokat az energia és érzelmi tartalmakat amiket egy mű hordoz. Ez lenne az egyetlen értelmük és hasznuk hogy úgymond tudatosítani tudná mindkét félben azt hogy mit játszik valaki és hogy mit hallasz. Úgy ahogyan a borokat is kategorizálják, pont úgy kéne minden mást is. Ez kicsit gyümölcsös, vagy fanyar, kerek vagy savanyú - ez is szubjektív persze de mégis kiveszi a rendszerből ezt a hülye befutást meg sikert ami a mi életünket folyton valami Damoklész kardjaként fenyegeti.
Az összes énekescsaj azon szenved hogy majd jönnek a fiatalok és ő még sehol, Roberto álmatlanságtól szenved hogy 27 évesen hiába fantasztikus gitáros mégsem futott be, stb. Semmi értelme pedig. Megtalálni a saját szignatúrád, megvalósítani a zenében, és persze közben bővíteni is azt, ez az egyetlen, aminek értelme van.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése