bibliotheque pascal

Na erre nem számítottatok hogy megint egy filmet nézek, mi? :) És persze közben írhatnék arról is, hogy mit fogok játszani a The Joint Studiosban (ápr. 13. CET: 17:45-kor, aki szeretne épp gondolni rám), szóval hogy miként kerül olyan helyzetbe az ember, hogy mércét oda teszi, hogy akkor legyen ez a dal - és játsszuk el olyan jól, ahogy még senki sem - és ez még csak a felvételi..
Vagy hogyan áll az új lemezem slágere, ismerik-e a mantrapornót egy tetszőleges pultnál, ésésés.

film. Eléggé felkavart, de megmondom őszintén, rossz értelemben. Az a fő bajom, hogy nem egyenes film. Nem egyértelmű, hogy mit akar - ugyanaz a baj, mint szinte minden magyar filmnél, hogy valahol túl sokat akar fogni, és túl keveset markol - még akkor is, ha technikailag ez már nagyon jó, egy pillanatig nem szakadunk ki, végig húz, végig olyan érzés, hogy a film egy picivel előtted jár, végig próbálod megfejteni, hogy mi történik, csak az a baj, hogy a végén nekem kicsit keserű szájízt hagy a megoldás.
Szóval egyrészt van egy film, ami szólhatna az ember szexuális aggressziójáról zseniális díszletekkel és hangulattal, lehetne egy klasszikus jellemfejlődési küzdelem Pascal és Mona között (ugye véletlenek a nevek), és közben meg a végén kiderül, hogy nem is erről szól, ezt csak úgy megmutatja minden tanulság, vagy végkifejlet nélkül, valójában arról szól, hogy mennyire vagyunk képesek meghamisítani a valóságot azért, hogy el tudjuk viselni az életünket.
De a főszereplőnek nincs karaktere, nem derül ki róla semmi, csak a legvégén három mondatban halljuk a valóságot, az egész film pedig végig az ő képzeletét mutatja be (amúgy zseniális eszközökkel, a zene is nagyon passzol), de nem tudjuk, ő milyen ehhez képest, nem tudjuk miért kell ezeket kitalálnia, nincs bemutatva a valóság párhuzamosan, hogy érezzük mihez képest hajlik így el minden.
Van az a film, csodálatos elme? talán abban van hasonló csavar, hogy egyszer csak rájövünk, hogy ami számunkra, nézők számára valóság, az igazából egy skizofrén nézőpont - de ott is épp elég referencia van a tényleges valóságra, hogy ne vesszünk el, itt pedig szinte semmi. Meg a főcímhez a csendes éj, hát irtó szar, alig bírtam kivárni, amíg felállnak mellőlem.. :)

Szóval van valami olyan érzésem, hogy a modern művészet tulajdonképpen egy bazi nagy trippes hallucináció, és minden alkotás kb. arról szól, hogy minden ember világa teljesen más, egy szubjektív világ, és ezek a szubjektív kis világok élnek egymás mellett úgy, hogy semmi kapcsolódás, teljes a magány és a kilátástalanság. És az számít nagyobb művésznek, aki jobb, hatásosabb eszközökkel be tudja ezt mutatni, hogy mennyire különböző világokat tudunk megélni. Pedig ez csak az első lépés lenne, ezt megérteni, minden más csak ezután jön, a lényeges dolgok, a valóban fontosak.
De amúgy azért fejlődött sokat a magyar film az ilyen Szezon, meg Hukkle meg ilyesmi cuccok óta, amiket nem is olyan rég (6-7 éve.. :) láttam, de még van hova, főleg tartalmilag, mert még mindig valahogy a hatás, az ütés a lényeg, nem a finoman terjengő füst, hogy úgy álljak fel a végén, hogy minden bizsereg, hogy tettre kész vagyok, hogy úgy érzem, szeretek mindenkit, és holnaptól minden másképp lesz.

Aztán a sors persze igazságot szolgáltatott, és a deákon belefutottunk véletlen kedvenc borospincékbe, pulttámasztás, hat, vagy kitudja mennyi pohár bor, és az az érzés, hogy azért veszel egy palack bort, mert annyira szereted azt, aki készítette- mert sugárzik róla valami, hogy annyira azt csinálja, amit kell neki, és ettől jó is lesz, nem kell más, csak a szenvedélyes szerelem, és a munka, és akkor minden ráncnak meg lesz az értelme a tükörben. Szóval majd akinek van kedve, az jöjjön el velünk egy túrára Dörgicsére, amúgyis régóta ez a vágyam, hogy egy olyan igazi finom, mennyei részegség egy csodás nap után azokkal az emberekkel, akiket szeretek, egy hegyoldalban, fáklyákkal, fiatalokkal és öregekkel, történetekkel, bölcsességekkel és élettel és csillagokkal, és folyton újratöltött poharakkal, azzal a pillanattal, amiről tudod, hogy szebb úgysem lehet. Addig meg bírjátok ki valahogy.