delicatessen

szokásos filmkritika (nem kritika :) rovat következik, de előbb egy kis álomkritika.
Pont emiatt a film miatt volt üldözős álmom, fenyegettek mindenféle alakok, sötétek vagy szörnyek, már nem tudom. A lényeg, hogy félelem és rettegés helyett egy halálbiztos gyilkológépként irtottam őket, pedig pisztolyuk is volt, emlékszem, volt hogy hiába lőttem rá tutiban, nem halt meg, hanem továbbfutott. Aztán rejtekhelyemre szökelltem, ahol várt a megvetett ágy, és ott biztonságban érezvén magam, elaludtam.

Szóval hogy most ilyesmiképp érzem magam a való életben is, és talán ezért van ez, hogy nem azt álmodom, hogy lezuhanok, meghalok, rettegek, hanem egy pici harci izgalommal felvértezve küzdök. És nyerek. Most ilyen a hangulat, és ez remek amúgy.. :)


Film. Amélievel futott be a rendezőbácsi, de ez az első filmje, hát ahhoz képest azért elég durva.. Mint látvány irtó erős, szóval mint film nagyon jó, később gondolkodik az ember azon, hogy dehát szólt egyáltalán valamiről, és rájön, hogy nem nagyon, de közben ez egyáltalán nem zavaró. Ha a múltkor a nyomasztó Angliáról írtam, na ez a nyomasztó Franciaország, elhangolt tangóharmonikán csikorgó dallamok, fojtott terek, és mindenki őrült, igen, kivétel nélkül, egymáshoz intézett mondat elvétve hangzik el, mindenki hangosan beszél magában, és a legnormálisabb figura is egy bohóc. Közelről torzító objektívek emelik ki a képregényszerű arcokat, és az egész filmnek valószínűtlenül barnás-piros a színe, csomószor sötétség, füst, mesteri operatőri és látvány-munka.
Az emberek tehát mind őrültek, egy rögeszme köré csoportosul életük, és itt értem meg azt igazán, mennyire ellentéte tényleg Németországnak, a racionális és objektív gondolkodásnak a francia, mert ez bizony a szubjektív nézőpont csúcsa. Ha az ember elszubjektivizálódik (ezt most nem tudom szebben.. :) az olyasmihez hasonlít a legjobban, mintha a saját életedet látnád mint egy rajzfilmet, vagy mint képregénykockákat - kockacukrokat.. :) Minden kiszakad a valóságból, megszűnnek a kapcsolódási pontok, csak az emberek sokszorozódnak meg, és ez a kis bezárt térben egyre nyomasztóbb légkört eredményez - mintha a végső szerelem is ilyen nyomasztó lenne, egymás mellett csellózhatunk egy dalt, két szólamban, de közelebb úgysem kerülhetünk, mert mindketten a saját köreinket futjuk úgyis egész életünkben.
Viszont vannak elképesztő jelenetek, a fürdőszoba elárasztása a csúcspont, de tényleg jó csak úgy ^nézni^ az egészet, magával ragad a látvány és a tárgyak, jelenetek ritmikája.
Tíz évvel később csinálja meg az Améliet, ami nagyon hasonlít, csak kevésbé torz, és jobban pop, kellemesebb, és talán tartalmasabb is, de nekem most ez is jóleső durvulás volt :)