jazz

Valahogy az én zenei fejlődésem korántsem lineáris. Volt itt minden a c64-től a klasszikuson át a jazzig, korszakok, szünetek, stílusváltások ésatöbbi.Öcsi szépen töretlenül megírja a havi 1-2 számát már vagy tíz éve, vagy ki tudja mióta, nekem meg hosszas hónapnyi (néha ötévnyi) szünetek váltakoznak hirtelen termékeny periódusokkal. Tavaly nyártól idén márciusig pl. megcsináltam 5 lemeznyi számot, de azóta meg egy hangot nem vetettem papírra. harddiskre. :)
Most olyan, mintha visszatérne a jazz. Erről hosszasan tudnék végülis lamentálni, hogy miért hagytam ott a jazz-vonalat, és végülis igazán nem hagytam ott sosem, mert volt Hozés-Lolós zenekar, meg If café, meg ilyesmi, de tulképp amikor az SF elkezdődött, akkor az eleve azért volt, mert az elektronika jobban érdekelt, mint a jazz. Meg persze a pop, és az ezzel járó kör, ami főleg Magyarországon igen veszélyesen torz. Valahogy nem találtam az érdekességet a jazzben, mégha tulajdonképpen az SF dalai azért jazzdalok voltak főleg az elején, harmóniailag, meg úgy, hogy a zenéről akart szólni, és sokáig tartott megtanulni, hogy miben gondolkodik másképpen egy elektro-pop zene. De most ezzel a nagy kerülővel visszatérve meg közben mégis úgy tűnik, hogy zongorázni tudok a legjobban, hogy ott tudom igazán jól és természetesen kifejezni magam. Meg persze az otthoni érdektelenség a jazz iránt, hogy senkit nem érdekelt már egy idő után, csak azokat akik csinálták, vagy szerették volna csinálni, azokat is csak egy kicsit.. :) Meg a zenészek, de ez megint egy hosszú kör.
És most meg, hogy adott a környezet, mégiscsak ez a legtermészetesebb, újra végignéztem a nagy ikonokat, milyen lemezeket csináltak az elmúlt 5 évben, amikor gyakorlatilag már nem is követtem a jazzlemezeket.
Persze az is benne van, hogy a műfaj eléggé válságban van, nincs is igazán jó zenekar, zenész, lemez. Tulképp most is azt gondolom, hogy hallottam, amit hallani érdemes, a nagy spílereket, az igazán izgalmas dolgokat.
Hogy ez miért van, azt hiszem tudom. Azért, mert a művészet, és a zene is valahol teljes odaadást kíván, egy teljes személyiségfejlődést. Minél nagyobb az elvárásod magaddal szemben, annál tovább juthatsz, és annál teljesebb lehet a művészeted. És amióta a művészet iparrá lett, amióta az élet elveszítette azt a - nevezzük úgy - élességét, azóta egyszerűbb megállni egy ponton, és azt mondani, én ennyit tudok, ennyit akartam, most már jó nekem, zenész vagyok, pontosan tudom, hogy mik a hibáim, de már nincs kedvem többre, nincs kedvem belevágni több karmikus fejlődőkörbe. Seven steps to Heaven, szóval mindig van még új lépcső, csak néha az új lépéssel lerombolsz mindent, ami már megvolt, és kinek van kedve kimenni a hóba-fagyba, ha amúgy azért kellemes meleg van?
Szóval most itt vannak egy dvd-n az eurojazz jelentősebb állomásai, hallgatgatom, hogy milyen irányban lenne érdemes, de amúgy hanyatt eddig nem estem senkitől, és ez vagy a kiégettség jele, vagy azé, hogy a kisujjamban az ECM.. :)
Meg az is, hogy az a pár szerencsétlen magyar, aki ugyanezt próbálta otthon, semmivel sem rosszabb ám, egyedül a közönség a rossz, szégyellje magát. Mondjuk a Kaltenecker meg Esbjörn Svensson totál egy polcon van, az egyik egy kicsit balra, a másik jobbra, csak az egyik világsztár volt szegénykém tulajdonképp mielőtt túlbúvárkodta magát, a másik meg tökismeretlen.
Persze lehetne jobb, minden lehetne jobb, de ha nem tetszik, húzás vissza PUF koncertre.