Milyen egy meditatív hazaút volt! Mint egy színátmenet olyan kézzeltapintható volt a szürkülés Berlintől Prágán át Pozsonyig. (ahhoz képest Mo. egy picit még feljebb is van).
Hogyan játszol vadidegennel szín-intuíciós játékot, vagy meséli egy bosnyák háborút megjárt veterán, hogyan buliztak az ukrán ejtőernyősökkel 97'ben, és milyen lesz a nagymama 98-ik szülinapja valami apró cseh faluban. Olyan természetesen nyílt a lét, és fokozatosan zárul le, Pozsonyban már a táskájukat az ölükben szorongató mamik szállnak fel.
Itthon még minden olyan transzparens, átmegy rajtam, nem érzem hogy rossz lenne, valahol nem itt vagyok még, és talán mire lassan visszaérnék, megyek is el újra.
Szóval a vonat jó. Olyan sötét, csöndes, a kupé zárt, és a tempó olyan emberivé válik, mivel semmit nem tudsz csinálni, semmit nem kell csinálni. Csak beszélgetni, és érezni az áramlásokat. Lenni. Nemhiába van annyi film, könyv vonatútról. Az ablakon félig áttetszik az Elba-part, a piroslámpás falu, Teplice, és mindenhol azok a tipikus cseh narancssárga lámpák.
Mintha Menzel óta semmi sem változott volna, a Szigorúan őrzött vonatok, és a Hrabalos emlékek is megelevenednek. Igaz a vonatunk nem áll meg, nincs ideje, hogy igazán kibomoljon, már megyünk is tovább.
A hajnal valami elképesztően gyönyörű, hatalmas köd, csak a csupasz fák látszanak a közelben, mint valami kihalt purgatóriumbeli tájon, a nap lassan bontja meg a sűrű fehér ködöt, és pont ekkor érkezünk ki a Dunakanyarba. Nem tudom elmondani milyen, talán fotózni, kamerázni kellett volna, nem tudom. Távoli narancssárga nap a Pilis felett, a gőzölgő pára a Duna. Minek bárhova vágyakozni, ha itt ilyen szép tud lenni? Csak lestem át az átvirrasztott éjszaka után a piszkos ablakon, és azon ámuldoztam az utastársaimat látva, hogy tud az ember ilyenkor is szenvedni?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése