last moment

A taxis csajról is kiderül persze, hogy énekesnő volt valamikor, most már inkább csak írogat, az nyugisabb, meg fuvarozza a népet fhain meg prlberg között. Amikor a kedvenc száma következik, akkor csutkára tekeri a hangerőt, kér a srácoktól egy cigit és így döngetünk végig a Danziger strassén, nos ez Berlin, meg kell állapítanom. Roberto körülbelül harminc percen keresztül bizonygatja, hogy Nori a legjobb basszgitáros a bolygón, és egyébként nagyon nem lőtt mellé, ebben biztosak vagyunk mindannyian.
Ugyanaz a banda, de totál ugyanaz, mint két hete vasárnap (vagy csak egy?) csak a groupiet cserélte le Andrea, valahol azért sajnálom Carolinet, mert ők passzolnak, ez a spanyol liba meg nem tudom hogy került a képbe.
Ők mennek Paul Van Dyk-re a világlegjobbdídzséjére, de ez már sok lenne ma. Belehallgattam a felvételbe, és van egy szám, Cradle me, egy soha ki nem adott és el nem játszott Silence Factory szám, amit játszunk, ilyen halk ballada, és a felvételen kb. kétszer olyan hangos az emberek folyamatos beszéde. Viszont a szám a legvégén, az utolsó előtti hangnál, hirtelen varázsütésre mindenki elhallgat, és egy pillanatra csend van, amíg meg nem szólal az utolsó hang. Aztán azonnal beszélget mindenki tovább.
Na hát ilyen ez a mai világ, így vannak ott az emberek, nem figyelnek, de közben mélyebb szinten meg mégis figyelnek. Barátkoznak, csacsognak, söröznek, de valahol mégis figyelnek. De egyébként így _nekünk_ sokkal nehezebb. Én érzékeny vagyok, talán túlságosan is, ma ismét rájöttem. Nem tudom másnak az arcába tolni magamat, vagy kíváncsi rá, vagy sem. S ha nem, akkor el is ment a kedvem. :) Na szóval, még majd hallotok rólunk/minket, addig is viszlát Pankow, és várjuk a folytatást!

költözés

utsó nap a lakásban, este első koncert a trióval, fordulópontok, vagy legalábbis állomások.
Életemben nem gletteltem, festettem, most ezekkel is lehet ismerkedni, van egy új tér, ami csak egy ihletett lélekre vár. Valahogy szereznem kell egy kanapét, mert ami van, az túl pici.. A kékség megvan hozzá, de az még kevés..
Elkezdtem leszedegetni a képeket, falvédőket, (a halat is meg a Rothkokat) és egy pillanat alatt kiürült a szoba, hideggé és üressé vált. Majd ha zongora se lesz, meg visszacsavarják az energiatakarékos izzókat, na akkor lesz igazán vacak, dehát olyan volt, mikor megjöttem. Otthonossá tesz egy szobát egy zongora, már csak a látványa is, hát még a hallványa :)
Szét kéne válogatni egymillió összekeveredett kottát, meg mindenféle iratot. Még mindig papíralapú ez a társadalom, annyi felesleges papír kerül be a lakásba, nem beszélve a kb. naponta megtelő szemetesről. Vetsz rá egy pillantást, azt mehet a kukába vagy be a fiók mélyére.
Ragaszkodó típus vagyok, nehezen váltok, de nosztalgiázni nem szoktam, ha egyszer rászántam magam, akkor már váltok, eszembe sem jut a múlt. Ilyen gyönyörű fám nem lesz, ahogyan a kukák között játszadozó ovisok sem, lesz viszont balkon, meg közeli metró. Egyre beljebb a város felé, talán jövőre már a tévétoronyban találok egy wg-t..

moskau

Nem kifejezetten fontos téma, de ki vagyok akadva. Ki vagyok akadva azon, hogy mindenki ki van akadva a Moszkva tér átnevezésén. Hát akkor kérjük vissza a Lenin körúttól a Tolbuhinon át az összeset. Sőt egyébként még Hitler tér is volt a városban pár évig. Engem ez kiskorom óta kérdőjelekkel töltött el, hogy miért nevezzük el Moszkváról az egyik legfontosabb terünket? Mi köze Moszkvának Budapesthez? Aki azzal jön, hogy ami egyszer úgy volt, az maradjon is úgy, az kampányoljon hogy legyen megint közgáz a Corvinus, meg vissza a Népstadiont, az is úgy volt, minek ide Puskás Ferenc stadion. Meg egyáltalán semmi ne változzon, ami egyszer így volt, az legyen mindig is úgy, a mindenségit neki hát lehet ezt a rohanó világot követni? Itt már semmi se szent?
Btw. Gőzöm sincs ki volt Széll Kálmán. De, a teret eredetileg így hívták, most csak visszanevezik a komcsi 1951-es dorongolásban adott nevéről.
Amúgy azt még esetleg elfogadnám, ha Moszkvában található lenne Budapest tér, és hát legyünk azért nagyravágyóak, nem azt mondom hogy annyira fontos, mint nekünk a Moszkva, de azért ne már egy telepi kis piactér legyen, hanem valami szép kellemes. Berlinben egyébként van Budapester strasse, és bizony az egyik legmenőbb környék egyik főutcája közel a Ku'füdammhoz. Egyébként pesten is Berlin utca, valahol Újpest határában a gettóban. Szóval igenis, a német-magyar kapcsolatok élnek s virulnak, mindenki a maga szintjén, persze.. :)
(a kirohanás nem vonatkozik az Elvis Presley térre, amitől szeretném elhatárolni magam, amíg nincs Miles Davis sétány.. :)

neukölln

Olyan volt az egész, mintha egy ötéves kislány ízlése szerint lenne feldíszítve. Jó, valahol belül éreztem, hogy nem ez a helyem az életben, de közben meg egy másik hang azt mondta, hogy bátorság, az ilyen szitukat végig kell vinni már csak önmagad miatt is. Szóval minden aranyozott, pink, rokokó ülőgarnitúrák. Bevallom őszintén, köröztem a hely körül, majdnem bementem, aztán megmagyaráztam magamnak, hogy ez nem lehet az, mert nem bár, ez nem egy bár, biztos rossz a cím, meg kell nézni újra stb. Persze tudtam hogy az, és aztán miután tettem egy kis kört meg egy nagyobbat, végül becsöngettem. Nos hárman voltunk, illetve a kis pincsikutyát beszámítva négyen. A főnök egy nőnek öltözött kb. 1.90 magas ifjú, aki hát festőnek és énekesnek képzelte magát, meg nőnek. Volt még egy kis csőratyi (sic!) haverja is, aki aranyosan mosolygott és hallgatott végig, hozzá elég perverz videókat társított a képzeletem, amelyeket most nem részleteznék. Cherie, édesem, és töltögetett magának a gin tonicból délután ötkor.
Német nótákat (ott is létezik ez a mulatósnak megfelelő, tájtól függően sramlis vagy egyéb felhangokkal díszített borzalom) próbálsz kottából alátolni egy nő és énekes-imitátornak.
Jó, nyilván nem ez az, de valahogy ilyen vicces szitukba nehéz belecsöppenni máshol, erre van Neukölln.. Nem akartam kihagyni, meg hátha. Hátha mindenki csak nyuszi és különben meg itt van a tuti. Persze nem volt :) Rossz lehet ebben az örök diszharmóniában élni, gondoltam, de udvariasan visszautasítottam különböző egész estés ajánlataikat.

A trópusi eső elkap egy másik bár előtt, ez pont a kedvencem, Yuma, (az egyedül talán itt kapható belga sörök miatt), és itt meg már haverként tárgyaljuk két pultossal a jövőt, hogy lehet helyet nyitni Berlinben, mi lesz az új felkapott környék - súgok, a Tempelhof környéke! - és persze előkerül vagy három café ahol akár zongorázni is kellene. Na meg Rachmaninov, bár igazán mélyen nem tudtam belemerülni, pedig már kezdett elönteni az izgalom, hogy lehet ilyesmiről témázni. Két szót tanítottam meg, az egyik a ropi, a másik a giliszta.

Laura is azt csinálja, amit szeret. Neki a gasztronómia való, ott is van, és nincs is ott, mint a jó bártender. Koktélt csinálni könnyű, csak eladni nehéz, ő sem érti a bajorokat, és a franciák jattolnak, a németekkel ellenben.
Csináljátok azt amit szerettek, és akkor jó lesz ott lenni ahol vagytok, na milyen bölcs vagyok ismét?

Szóval Neukölln, vagy inkább Kreuzkölln most a lehetőségek földje, az ígéret földje berlini léptékben.. Néha csak odakeveredem a város másik végéből..

álm

"A dream that we dream alone is just a dream. A dream that we dream together could become reality"

boxenleistung

amikor a berghainban egy fehérszakállas hetvenéves ürge fújja a táncparketten a szappanbuborékot, az ánusztárogatós festmény alatt egy tolókocsis bácsi élvezi a zenét, összefoglalva pedig a világ talán legjobb klubjának dj-e hozzám jár zenét tanulni. Szóval közvetve én tanítom a világot, haha.
Furcsa dolog egyrakáson kétszáz ratyi srácot látni. Olyan, mint amikor lefagy a program, és jönnek a hibaüzenetek a képernyőn ezerrel.
Már nem volt olyan jó, mint tavaly. Az ember próbálja mindenre fogni, de aztán kénytelen beismerni. Azért túl lehetett persze élni.. :)

music

Amikor a picit elhangolt zongorán próbálod a tercakkordokat mutogatni egy angol szobrásznak, amikor Rachmaninovot hallgatsz majd könnycsordulva vagy Raveltől a La Valse-ből keresed azt a verziót (s nem találod) amit hallottál egyszer vagy nyolc éve és amit senki nem bír azóta sem úgy eljátszani, amikor a Café Lyrikben Paloma mögött rázol a Bye-Bye Blackbirdre, amikor a Tresspasserben valami ős-soul, aztán a László Attila band szól a metrón Oláh Kálcsi zongorázásával meg a The way home-al, és amikor a nap végén hajnali háromkor a pankowi villamosmegállóban léggitározol és ugrálsz a lakótelep előtt egy Alpakka számra, akkor bátran kijelenthetjük: szereted a zenét.

jön

a nagy filózás után meg végül engem castoltak be. na, hát ki lehet bírni persze. Tanítványom lett a Berghain egyik rezidens dj-e, úh. szombaton valszeg vip leszek :) Csak óvatosan persze, mert az egyik szinten men only party van, és hát.. kihagynám. Megyünk olaszországba játszani, Cordovado, Velence, és még nem hevertem ki a múltkori szülinapi bulit, nemsoká itt az enyém is.. Ki jön?

casting

Hosszasan tudnék filózni a modern világ egyik legsúlyosabb problémáján, a castingoláson. Tulképp bizonyos szemszögből nézve az egész életen keresztül húzódik a casting - és itt Berlinben ez igazán intenzíven jelentkezik. Castingolni kell a lakásért, a munkáért, tulképp a párválasztás előtt is egyfajta castingolás zajlik, bár az legalább kellemes. Dehogy arról szól az egész, hogy küldj be papírt, emailt, interjúzz, ugrálj, pörögj, forogj, vetkőzz, énekelj karaoket, és majd mi eldöntjük. A megasztár is egy hosszúra nyújtott casting, minden verseny. De például a lakásnál. Ahol ma voltam, oda 72 ember jelentkezett emailben. Ebből 25-öt hívtak be személyesen, én kb. 10-el találkoztam ma este, de biztos még jöttek. Jó mondjuk jó részük szerintem esélytelen, nulla némettel és alapvetően úgy, hogy fogalma sincs mit akar itt, meg hogy merre van a Friedrichshain ha kimegy a kapun. De persze you never know. És aztán az egyik lakótárssal már Camus és Nietzsche fordításairól beszélgetünk németül meg hogy Mahler hanyadik szimfóniája volt tegnap az operák éjszakáján. Erre egyébként azért büszke vagyok, egy filozófus-irodalomszakos Markusszal (markus, hans, florian, maximilian, sebastian - jeeee!!!) egész tűrhetően tudtam művet elemezni németül, ez még magyarul se könnyű néha.. Jó mondjuk ha nem egész nap angolul nyomnám, akkor biztos jobban menne a német is már.

Szóval ez most egész mély ismerkedés volt, de legtöbbször nincs ennyi idő, most mit tudsz mondani? Jó fej vagyok, válasszatok? Csillagjegy, kedvenc zenekar, kitöltős tesz, facebook page? Hogy döntöd el valakiről két perc alatt? huszonnégy másik mellett? akikből mind egy villanást láttál? Mindenesetre a statisztika szerint ha száznak írok, akkor húszra el tudok menni, és akkor egy a végén már csak engem választ..

A munkáknál meg CV-t küldesz, na és? Azt írsz bele amit akarsz. Én pl. háromfélét tartok kéznél, két nyelven, mert a valóságot egyszerűen nem lehet leírni. Illetve inkább úgy mondom, a valóság leírva túl hihetetlen lenne. Nem áll össze. Élőben, egy óra beszélgetés után szerintem teljesen világos, hogy ki vagyok, és miért. Ide lyukadtunk ki a vonaton is legutóbb valahol Brno környékén. Itt egyébként jelzem, kint létezik a nem teljesen protekcióalapú pozicióelnyerés is, hanem a szakmai alapú döntés.
De a lényeg, hogy ez is egy papírfecni, szétküldöd százfelé és vársz. És igazából az a baj, hogy mindenki százfelé küldi, és ezért sokkal kevesebb esélyed van mindenhol. Ugyanez a lakásnál. Elveszett a bizalom mindkét irányba, és ezért százfelé próbálkozik mindenki egyszerre. Az egész úgyis csak bizalom kérdése, lakásnál, munkánál, párkapcsolatnál is. Ezért jó az ajánlás mindig, mert az automatikus bizalom. Szóval az egész életet ezek a spamok nehezítik, a reklámok, a felesleges körök, pont az automatizmus nehezíti meg az életet, hogy könnyű elérni a lehetőségeket, könnyű jelentkezni, pár kattintás, és pont ettől lesz minden olyan irgalmatlan lassú.. Ha nem lenne net, hanem kis ingatlanirodákba kellene személyesen bemenni, biztos hogy nem jelentkezne senki hetvenkét helyre.. Vagy ha, mint a középkorban, be kéne csengetni a mesterhez, hogy mennél gyakornoknak..

És ez is a bajom, mozdonyvezetők lépnek fel a Gödörben, olyan magyar csaj ír rám fb-n, akivel soha nem találkoztam, hogy szervezzek neki bárzongoristás kíséretet hogy felléphessen, de saját bevallása szerint soha nem énekelt, amikor mondtam, hogy jöjjön le jam sessiönre, és meghallgatom, akkor azt már nem, de azért csináljak neki zenekart. Hol él itt mindenki?

Közben a trióm meg félelmetes. Van egy nagyon jó zenekarom, és ezt még sokszor el fogom mondani. Mindent el tudunk játszani, minden stílust tudunk külön-külön, és együtt is. Durva.
Gabor Csordas and friends at jazzbrunch - hihetetlen kaják voltak tegnap és ma is, meg az pszichedelikus minigolf.. ezeket már csak képekben..

jimi

on stage he introduced himself as "lord of the lightning" - but his playing was more like an afternoon shower..

in the atelier

Suddenly i found myself in something that was labelled as a "jam session". But imagine no poshy jazz-club with sax players in funny hats acting like Kenny Garrett. It was not advertised, it wasn’t on the net or on the streets. You just knew it.
It was in a small and dark room under the Atelier, somewhere in Kreuzberg, which under normal circumstances might have been considered too small for even one band to play - now we had at least a dozen people who were desperately trying to create some noise from the objects closest to them, and a lot more who were just there to dance, to enjoy, to listen, to be there. Drums, guitars, percussion, microphones - I found myself pushed into the corner, and grabbed the instrument that laid there - a little casio keyboard, you know which i mean, from the eighties. Of course you know, you even remember the demo song, i'm sure! :) I started to play, though i wasn’t sure if it could actually be heard in this amalgam of sounds. Sometimes i felt i can hear myself, sometimes not at all - maybe my attention was also wondering.
For an outside viewer it wouldn't have been easy to separate the musicians from the dancing mass of people. But this was the kind of intimate situation, when there is no 'outside'. You can’t just observe. Once you see it, you're in, you're in this vibrating mass of human body parts and sounds.
Time started to slow down, or at least the perception of it, a sudden glance from a stranger lasts for almost eternity, it’s the glance of a friend, a friend in awe, a friend you’ve never seen before, and one you’ll never see again. That moment is over finally, but another one starts, maybe even slower, or longer. Someone spoke to me, you can hardly hear each other in this loudness and i answer, not with words, because it would be too difficult to think of words and language - i’m not sure about the language actually, this is normal in Berlin - so i answered with a smile, the universal communication device. It seemed that this answer satisfied the questioner, and slowly this moment passed as the previous one did.
It seemed that the tune we were playing will never end. It just took curves and turns and changed from one mood to another from an aggressive beating to eerie chill sounds, we were wandering through the whole emotional spectrum. It just never stopped. When it came close to fading out, someone stepped forward with a renewed burst of energy, and we were on another exciting journey into the sonic universe. How i came home, still remains a mystery.

generations

Vagy talán sosem volt, csak visszatekintve tűnik úgy.
Itt vannak ezek a Sonar Kollektiv lassan már 10 éves dolgai, és mintha egy soha meg nem valósult jövő letéteményesei lettek volna.
Meitz, Micatone, Jazzanova, Forss, régi Ben mono, stb, mintha egy olyan világot kezdtek volna építeni, amire még nem volt
kész még Berlin sem. Mert azóta ez elhalványult, de talán nem is lehetett volna folytatni, mondjuk szerintem igen.

Sokszor érezni azt, hogy egy-egy lemez megelőlegez egy stílust, ami aztán nem teljesedik ki. Miles Davisnek több ilyen
is van főleg a hetvenes években, amikor a zene elkezdett már nagyon gyorsan fejlődni. Előtte volt még mindig vagy tíz év arra, hogy szépen kialakuljon minden, azután már csak 1-2 évig tartott egy stílus, manapság meg szinte csak 1-2 hónapig. Már legalábbis a post-dubstep különböző vállfajaival valami ilyesmi helyzet van :)

Aztán sokkal később néha mégis folytatódik. Milesnak az In a Silent Way-je majd negyven évvel később visszaköszönt Bill Frisellnél,de az is csak egy rövid kis ágacska.

Vagy ilyen az egész sci-fi irodalom is, meg tulképp maga a gondolat. Egy ideig nagyon az űrbe akarunk menni, meg azon fantáziálunk, hogy ott milyen lenne, aztán meg dobjuk az egészet. Talán mert kiderül, hogy tényleg nincs ott semmi.

Nekem viszont hiányoznak ezek a zenék, mintha az élet mégsem lenne képes összességében arra a szintre eljutni. Az egy sokkal szellemibb szint lenne, ehelyett valahol mégis ugyanaz marad mint mindig, csak folyton összetömörödve, amitől olyan
visszafejlődésnek is tűnhet.

Vajon száz év múlva hány klasszikus zeneszerző nevet tud felsorolni egy húszéves? Talán Mozart lesz az a szó, mint a Xerox, ami egy tulajdonnévből kiindulva ezt az egész műfajt,korszakot takarja majd. Vagy már ő sem. De ma hányat tudtok? Elhelyezni korban, esetleg néhány dallammal, művel párosítani, stb. ? De kérdezhetném ugyanezt bármilyen művészeti ággal kapcsolatban. Ki az, aki egyáltalán valamennyire művelt? És miért kellene műveltnek lenni? Ki az, aki a szaporodáson kívül mással is tervez foglalkozni az életben, és erről esetleg tudomása is van?

Persze na ez, mindig is így volt, csak régebben talán határozottabban és hivatalosabban el volt választva. A Kádár-korban úgy hívták, értelmiség, ma ilyen már nincs, de hogy van-e valami, azt hiszem nemleges a válasz. Egy halvány aranysárgán derengő folt van, átszűrődik a picasa albumokon, last.fm playlisteken és facebook linkeléseken. Egy közös összeborult támolygás.
Mutassatok egy, csak egy igazán őrült és igazán tehetséges embert. Aki átlép a szabályokon, aki direkt, aki valami magasabb cél miatt teszi. Hát ha valami, akkor ez hiányzik. Ez a 21.ik, ez a folytonos derengés, egyre homályosabban és egyre kellemesebb életben.

trr

és egy vérre menő vitát a Torinói Ló kontra Black Swanról még ki is felejtettem... :)

orient ex

egy kicsit bevallom hanyagoltam most a kanapét, de hát megvolt ennek is a maga oka.

Most már muszáj írni az éjszakai expresszről, és arról, hogy milyen az, amikor három ember bátortalanul elkezd beszélgetni egy iphonet meglátva annak technikai paramétereiről, majd mikor kiderül, hogy a háromból kettő zongorista és a harmadikkal is persze csomó közös ismerős van, akkor hogyan alakul át minden a jam sessiönök mélylélektanától a Weber dalok korrekt
előadásmódján át a kvantummechanikát és speciális relativitáselméletet összefoglaló teóriák taglalását követően egymás csillagjegyének tippelgetésébe, majd valahol Breclav állomáson az össze-vissza cserélgetett mozdony által lökdösött vonaton való csendes elszenderedésbe, melyből csak a szomszédos peronon manifesztálódó asztrális lovak víziója szakít ki ideiglenesen.

Három turné van eddig kilátásban (Dánia, Grúzia, Ciprus) , és egy transzvesztitabár. A mini-rouge után már ugye ez szinte rutin, csak tisztázni kell a munkaköri leírást.

cloud

tokyo dawn records started following you..