A taxis csajról is kiderül persze, hogy énekesnő volt valamikor, most már inkább csak írogat, az nyugisabb, meg fuvarozza a népet fhain meg prlberg között. Amikor a kedvenc száma következik, akkor csutkára tekeri a hangerőt, kér a srácoktól egy cigit és így döngetünk végig a Danziger strassén, nos ez Berlin, meg kell állapítanom. Roberto körülbelül harminc percen keresztül bizonygatja, hogy Nori a legjobb basszgitáros a bolygón, és egyébként nagyon nem lőtt mellé, ebben biztosak vagyunk mindannyian.
Ugyanaz a banda, de totál ugyanaz, mint két hete vasárnap (vagy csak egy?) csak a groupiet cserélte le Andrea, valahol azért sajnálom Carolinet, mert ők passzolnak, ez a spanyol liba meg nem tudom hogy került a képbe.
Ők mennek Paul Van Dyk-re a világlegjobbdídzséjére, de ez már sok lenne ma. Belehallgattam a felvételbe, és van egy szám, Cradle me, egy soha ki nem adott és el nem játszott Silence Factory szám, amit játszunk, ilyen halk ballada, és a felvételen kb. kétszer olyan hangos az emberek folyamatos beszéde. Viszont a szám a legvégén, az utolsó előtti hangnál, hirtelen varázsütésre mindenki elhallgat, és egy pillanatra csend van, amíg meg nem szólal az utolsó hang. Aztán azonnal beszélget mindenki tovább.
Na hát ilyen ez a mai világ, így vannak ott az emberek, nem figyelnek, de közben mélyebb szinten meg mégis figyelnek. Barátkoznak, csacsognak, söröznek, de valahol mégis figyelnek. De egyébként így _nekünk_ sokkal nehezebb. Én érzékeny vagyok, talán túlságosan is, ma ismét rájöttem. Nem tudom másnak az arcába tolni magamat, vagy kíváncsi rá, vagy sem. S ha nem, akkor el is ment a kedvem. :) Na szóval, még majd hallotok rólunk/minket, addig is viszlát Pankow, és várjuk a folytatást!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése