szülinap

Ma van a berlini egyéves szülinapom! :) Dejó hogy már nem tavaly ilyenkor van, hanem most ilyenkor, bár az illatok mások. Az Alexanderplatznak van egy illata ahogy a sok gyorskajáldából kiszűrődő illat összekeveredik a mozgólépcsőn, a Schönhauser Allénak egy másik, meg a Neuköllni kisutcákból kiszűrődő vizipipa, a pankowi Gellérthegyünk a parknál és a furcsán filozofikus Éden café. De persze helyeket végtelenségig lehetne sorolni, és hogy azóta nem is voltam a Brandenburgi Kapunál, meg az állatkertben sem, se a tévétorony tetején, és van kedvenc neuköllni bár meg japán étterem, meg vasárnapi akciós indiai meg hétfő este néha az ACUD télen, vagy itt a jófej török éjjel-nappali ahol mindig szószerint ugyanazt a beszélgetést folytatjuk le.
Szóval az illatok mások, nem érzed azt, amit első vagy másodízben, amikor csak úgy idejöttünk turistának, csak néha csapja meg az orrom és akkor jut eszembe.
Hogy milyen volt az amikor a Pankstrasse környékén sétáltunk a csípős októberi időben és ez olyan mint a romantikázás amikor visszaemlékszünk hogy milyen volt az első csók meg amikor találkoztunk, hátha megtudunk valamit magunkról még így, hogy látjuk mi lett belőle.
És persze ott van Nori meg Andrea, a grúz focikirály Jaba, a szex után a barát elől a kerítésen át menekülő virtuóz Roberto, az elképesztő zenei ízlésű Henri szomszéd, sokan mások, meg persze a köcsög indiaiak és a sok-sok tanítvány, a sok zászló a világtérképen ami gyülekezik és ahol biztos hogy megszállhatok pár napra, ha épp odavet a sors..

Hogy mi lett más? Ezt nehéz elmondani. Minden nagyon más. Közben meg ugyanaz, de alapjában véve más, mintha az embert újraépítenék egy színesebb legóból. Más a gyomrod, más a véred, a vegyület, ez valami össz-nyugateurópai. Én szerettem a magyart is a kis félszeg álmodozót de nem cserélném vissza.

És még csak most kezdődik..! alakul a kis magyar WG, kitúrtuk a görögöket, aztán csapatjuk. Tehát, Boldog Szülinapot! :)

pályák

egyáltalán nem bánom, hogy nem lettem klasszikus zongorista. Nagyon kemény, hálátlan világ, rendkívül embert próbáló. Mert ugye hogy történik ez az egész. Elkezded, tolod ész nélkül azt se tudod, hogy mit. Valószínűleg valamennyire élvezed, de csak valamennyire, mert ki élvezne napi 8 órákban ugyanazt a két vacak Mozartot? Csak valami autista mint Gould (aki mondjuk nem is gyakorolt), de normális ember, főleg gyerek élni szeretne, játszani, olvasni, bulizni, unatkozni, barátkozni, utazni, stb. A te vőlegényed a zongora, mondták kedves szülei Argerichnek, aki aztán három férjen keresztül próbálta meg feloldani ezt az instrukciót. De ő ugye legalább Argerich, és nem vele kell példálózni, hanem sok-sok ezer másikkal, aki sosem lett Argerich. Mert azt ám nem lehet tudni, csak majd utólag.. Egy Chopin verseny előtti este, amire nem ment el végül, meg volt győződve róla, hogy vége a karrierjének, nem tud többet zongorázni, akkor majd titkárnő lesz, tervezte, mivel nyelveket úgyis tud, stb. Ez teljesen normális. Hogy valaki belehülyül, vagy megbetegszik, vagy csak szimplán a környezetét teszi tönkre. Mert valahol ott ez a hatalmas feszültség, ami vagy kívül vagy belül de megkerülhetetlen.

Szóval tolod éveken keresztül. Ugye ott kezdődik, hogy eleve kell valahogy találni egy normális tanárt. Lehetőleg minél hamarabb. Ugye itt a szülő szinte teljesen kiszolgáltatott helyzetben van, ugyanis az, hogy valaki híres zongorista még nem sokat jelent. Általában kívülről még azt sem lehet eldönteni, hogy valaki egyáltalán jó-e, mert attól hogy híres, még lehet gagyi. Vagy csak borzasztó tanár. A kis Lisztet Czerny ingyen tanította, mert annyira odáig volt tőle, később aztán maga Liszt is ingyen tanított mindenkit. Czerny például valószínűleg sokkal jobb tanár lehetett, mint zeneszerző, vagy előadó. Ilyen is van, és nagy szerencse, ha az ember rálel. De tegyük fel hogy ez összejön, tehetséges vagy és még jó tanárod is van. (most hagyjuk ki azon részhalmazok taglalását, ahol a tehetséges, de rossz tanárok, ill. a tehetségtelen de jó tanár, ill. a tehetségtelen és rossz tanár kombinációk találhatóak, ezek alkotják a zongoristák halmazának 99%-át amúgy)
Kiemelkedő tehetségek kivételével kb. tízezer munkaóra kell a bemelegedéshez, ami nagyjából tíz év. Ezután lehet beszélni bármilyen zenei karrier elkezdéséről. És hát itt jön a neheze.

Méghozzá az, hogy ha már a technikai virtouzitást megszerezted, meg kell érteni a zeneműveket, amiket játszol. Ahhoz pedig élni kell. Kellett volna, mert ugye szinte hermetikusan el voltál mindeddig zárva. De legtöbbször még ezt sem érted meg, hogy mi a probléma. Aki rájön, az már meg is oldja előbb-utóbb, de legtöbbször teljesen máshol keresi az ember a megfejtést. Pl. még nem tanult eleget, újabb egyetemek, tanárok kellenek, kurzusok, még több gyakorlás, máshogy gyakorlás, stb.

A legnehezebb akkor, ha közben ráadásul valahogyan még el is indul a szekér, és kezd az ember sikeres lenni, mert van egy közeg, amin végülis lehet haladni. Ösztöndíjak, versenyek, zenész-rokonok, kapcsolatok, mind be tud nyomni valameddig. De jobb ugye nem leszel tőle, és akkor az ember elkezd hibáztatni mindent azon kívül ami valójában a hiba oka. De ez természetes is. De az elvárások óriásiak, és a közeg nagyon barátságtalan. Mindent el kell tudni játszani, mindent meg kell tudni tanulni.

A zeneszerzők akik a népszerű műveket írták, az elmúlt évszázadok szellemi csúcsteljesítményeit alkották meg zenében, és ehhez kellene felnőni. Ráadásul az összeshez egyszerre. Tudni kell Bachot, Lisztet, Chopint, Bartókot és még minden mást is - persze mivel teljesen el vagy szigetelve a világtól, ezek tényleg valahol fontosak, mert csak ezeken keresztül érzékelsz mindent a világból, ezek adják a színeket, érzéseket, amik fejlesztenek. Bach fúgáiban ott van a keresztény ember legmélyebb lelki csatája, Mozartban valami könnyed játékos életigenlés, Chopinben a lehelletfinom érzékenység és feltörő vad szenvedély egész fura kombinációja. Már csak ez a három is egymásnak gyökeres ellentéte. Mintha színészként lenne drámai hősszerelmes, gaz intrikus és komédiás szereped is. Van aki képes rá, de iszonyú ritka. Itt meg ez az alap elvárás. És amíg a filmek mindig mások, addig a darabok ugyanazok, és ráadásul sajnos vannak felvételek is! Ez a legnagyobb baj. Ugyanis rádnehezedik az elmúlt száz év zsenijeinek a terhe is. Ott van Richter, meg Horowitz meg az összes, és emiatt egy szinte megugorhatatlan mérce lebeg folyamatosan feletted. Ráadásul ezek a zongoristák az idő múlásával kezdenek mítizálódni, úgyhogy ha esetleg még jobb is lennél véletlenül valahol náluk, akkor is a mítoszteremtő ösztön azt fogja mondani, hogy de bezzeg akkor azon a kilencszáznegyvenegyes felvételen, na ott volt a tuti. Ugyanúgy, ahogy hiába írhatsz jobb számot mint Mozart, ő akkor is szentté van nyilvánítva, és minden amit csinált az jónak van elkönyvelve. A mítosz nagyon erős. És egyre inkább az, ahogy kövül meg az egész _klasszikus_ műfaj.

Még rosszabb, hogy már youtube is van. Van aki fizetett hirdetésben reklámozza a saját középszerű videóit, és a kommentekben mindig megjelenik valaki, aki bele fog kötni valamibe, vagy talál egy másik eljátszást, ami szerinte jobb. Lehetetlen ettől a stressztől szinte szabadulni, ha benne vagy, és magadat ebbe a rendszerbe tartozónak gondolod. És ez is olyan mint a katolikus egyház, hogy bár csökken a hatalma, de még mindig bitang erős, és a klasszikus zene mint ipar a mai napig baromi erős. A jazz például ehhez képest sehol sincs. Nagyságrendekkel kevesebb pénz, érdeklődés és elismerés övezi.
És talán emiatt könnyebb is, mivel gyakorlatilag teljes érdektelenségben lehet nyomatni, ráadásul azáltal, hogy mindig más hangok vannak, fel vagy mentve ezalól a megfelelés alól ami a klasszikusban van.

És akkor ugye koncertezni kell, utazni, gyakarolni, mentálisan mindig csúcsformában lenni, egyedül játszani két órát száz és ezer emberek előtt hibátlanul, rendkívül nehéz anyagokat, cédéket felvenni, satöbbi.

Szóval ha én most már karriert akarnék csinálni, akkor basszusgitáros lennék valami szövegcentrikus cuccban. 2-3 év alatt megtanulod a hangszert nulláról, lehet ugyanúgy zenélni, koncertezni, utazni, az emberek hallgatják, szeretnek, ugyanazt pontosan átéled mint egy klasszikus koncerten, mert te a saját szintedet hozod, a közönség élvezi, sztár vagy - legalábbis ugyanazt átéled mint a nagyok, mert belülről ugyanaz. Nem kell gyakorolni, felkészülni, lehet piálni, szórakozni a haverokkal, még kreatívnak és képzelheted magad mert írtál egy számot. Legjobb. Egy idő után meg még pénzt is kereshetsz, ha nagyon jól megy, akkor többet is mint bármelyik klasszikus.

Egyetlen különbség van végsősoron, hogy így soha nem fogod magad beleírni az emberiség történetébe, legalább egyetlen bekezdésre vagy pillanatra. Tökéletesen jelentéktelenül múlsz el a nagy vászon szempontjából. És ez az egyetlen oka annak, ha valaki mégis az első pályát választja.

a halál

És akkor 15 perc tökély, ahogy ígértem.

http://www.youtube.com/watch?v=AXiXGZVSkic
http://www.youtube.com/watch?v=RxLw9SQCqpE

arturo benedetti michelangeli

Akármennyit hallgatom akár a 19 évesen feltolt Lisztjét vagy a későbbi Vatikán-koncertet vagy a Bach-Busonit, egyszerűen nem tudok betelni. Ez maga a tökéletesség. És az is tetszik hogy csak kicsi repertoárja volt, de az pár darab egyszerűen utolérhetetlen. Az maga aminek a zeneszerző megálmodta, egyszerűen nincs tovább. Valahogy az a spiritualitás, az a különbség. Buta fejű másik olasz megpróbálja ugyanazt, de baromira nem megy. Pedig ugyanolyan gyorsan ugyanazokat a hangokat játssza, de mégis, bennemarad a hangfalban, ez meg kijön, beléd jön, megráz mint a kettőhúsz.
A technika mint szó hülyeség. Olyan mintha nem lenne technikája. Cziffránál meg még egykét favágónál azt érzem, hogy baromi jó a technikája, de ABM-nél azt, hogy nincs is. Ez nem érzelem, vagy valami felfokozott emberi nekiveselkedés. Ez a tökéletesség.

a few

michelangeli, argerich, horowitz, rubinstein, just a few of my favorite things..

firestarters

Berlin nem lenne ha a Fal nem lett volna. Nem lenne ilyen, nem lenne más mint egy másik német város. Visszamehetünk persze régebbre is a történelemben, hogy előtte meg miért, de legyen elég a Fal, 61 és 89. Ez a város ezért "futott be" mert a szabadság szimbólumává vált, amihez persze kellett a fogság is. Az akasztott ember majd harminc éve ami felkeltette az energiákat. És mindent vonz, ami ehhez tartozik. Némethonból, Európából. Itt volt a Love Parade, a százezres melegfelvonulás vagy a legnagyobb melegközösség vagy a zene a foglalt házak és minden más. Az autógyújtogatók is ennek a következményei. Tavasszal felszámolták az utolsó "hivatalos" foglaltházat is és ezzel megszűnt bizonyos értelemben a szélsőbaloldal létjogosultsága. Persze, már nincs fal, nincs elnyomás, nincs mi ellen küzdeni. Akkor ők most a gazdagok ellen küzdenek, vagy hát akikről ők azt gondolják, hogy gazdagok, nem akarom átlagkereseti és autótulajdonlási statisztikákkal bombázni a nyájas olvasót, de azért elhiheti, egy audi vagy bmw itt azért még nem kiemelkedő gazdagság. Ezekből lassan 40-et gyújtottak fel Charlottenburg környékén pár éjszaka alatt, és hát érthető, ez itt a túlélésért folytatott küzdelem (persze közeleg a választás is de most hagyjuk a politikai szálakat). Mert ők voltak azok, akik a nyolcvanas-kilencvenes években megcsinálták ezt, ami most Berlin lett, csak közben már benőtt a feje lágya, megerősödött, gazdagodott, és a kezdeti sejtek már feleslegesek, sőt előbb-utóbb károsak. Berlin felnő, lesz belőle valami, valami speciális és érdekes, de már nem az, ami volt, a szabadság levegője egyre kevésbé fújkál az utcákon, a közvetlenség és nyers művészet átadja helyét az iskolázott, megfizetett, tervezett életeknek.
Talán Lipcse a következő, kombinálnak a németek, de nemigazán lesz következő, vagy legalábbis nem itt. Ahhoz megint kell egy speciális történelmi helyzet, egy felgyülemlett energia, és ez kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan. Ha túl hamar kezdik dicsőíteni, az is megölheti. Hagyni kell és várni, mert ezekbe nincs az embernek beleszólása. Olyan mint az időjárás. Addig meg lehet valami helyi Prodigy klón zenekarnak csinálni a klipet: Ich bin der Feuerzünder, der gedrehter Feuerzünder.. :)

breclav blues

transportatio - transformatio

Mint az álom és ébrenlét határán vadul felnyerítő paripa a breclavi vasútállomás tizenhetes peronján..
Néha el lehet kapni a fonalat, máskor el lehet veszíteni azt. Néha minden pont jól következik, kézből-kézbe, csatárlánc, adja a vödröt máskor meg semmi, minden keresztbeáll, le van zárva, megszűnt, elmaradt. Hogy találjon vissza egy hullám és lemezlovas az elvesztett magaslatba, mikor csak csalódottan csordogál szörfdeszkáján a balatonakarattyai szabadstrand felé (a postás üdülő mellett) és a kalandok felvillanyzó illata helyett csak a lángos meg az aperol spritz - majd ha divatba jön - borzolja orrát?
Hogy kapd el a fonalat ha elveszítetted, hogy fújd a buborékot ha feltámadt a szellő vagy lehet-e szivarozni és sárkányt eregetni egyszerre?
Tele van debilekkel ez a világ, néha eszem megáll, dehát ez is a lélek egy állomása, nem is főpályaudvar hanem zsákfalu és vakvágány és bzmot, de ez is megy, mert valaki odarakta. Respect minden sötétnek, butának, hülyének. Csak ne itt, vagy néha, néha ne itt.
Van az a játék, hogy az ember becsukja a szemét, és hátradől, és valaki másik aki mögötte van az meg elkapja mielőtt hanyattesne. Jó lenne tudni így hanyatt esni..

hitel, világ

Úgy tűnik hogy lassan elfogyott a hitel, nem lehet már tovább élvezni a jövőből érkező javakat, elköltöttünk előre mindent. Amerika leminősítve, svájcifrank az egekben, görögök a padlón. És nem, nem lehet mindenkinek nyugati életszínvonala. Aki elhitte, az még azt a keveset is bebukja, amit összekuporgatott. Nem, itt nincs semmi értünk, értetek. Végetér szépen a tőzsde, és kiderül hogy bizony, a valóságban úgy lettek egyesek gazdagok, hogy az másoknak igen sokba került. Nem azonnal, hanem később, egész pontosan kábé most. Lehet, hogy még lehet hátráltatni, mert valameddig mindig lehet. Mást a politika lényénél fogva nem tud tenni. Lassú araszolás, hitegetés, kitolódás egyre távolabbra és távolabbra.

újabb hármas

ha már így belejöttem. (Ma amúgy zongorán is Tatum-Cziffragyuri szintű a mozgáskultúra, nemtommivan.)

Az egy élmény és nevezzük objektívnek vagy létnek vagy Istennek ez az ami a sok-sok másik zenész hangjain keresztül lerakódik benned, és ott vagy még Te is. Tehát hárman vagyunk, egy rész örök és isteni egy rész megismételhetetlen asztrológiai együttálás azaz Te magad személyesen, és egy részben rengeteg más szubjektív tükör, akik hatottak Rád, akik hasonlítanak, akikből összegyúrtad magad. Ez a három van mindig. A kérdés csak az, hogy melyik irányba mozdulsz. Lehet stílusod, lehet egyéniséged, és lehet tartalmad. A stílus és az egyéniség alatt azt a különbséget értem, hogy stílus mindig attól van, hogy másokat követsz, az mindig a kollektív része, hogy mondjuk jazz a stílusod az egyéniség meg az, ami Te vagy csak. A stílussal el lehet jutni a sikerhez, mert egyesegyedül a stílus az, amit az emberek felismernek és keresnek, kivéve természetesen a véletlen és fontos találkozásokat.

Ha megtanultál egy stílust, akkor meg tudsz élni a zenéből. Ez az első lépés. Az egyéniség fejlesztése meg azért fontos, mert ezért születtél meg. Szóval hogy fejlődj. Zenében, főzésben vagy pornóban, kinek mit osztottak. Fület vagy farkat. :) (nem kizáró vagy! :)

Akinek van egyénisége, az már művész lesz, nem csak iparos, már nyomot hagy, már van diszkográfiája, van története, van fejlődése, vannak rajongói, van mítosza és mindene. Ha van egyéniséged a zenében, akkor megszülettél a zenében, van életed a zenében, és ez a második élet csak a tiéd és ez a művész legnagyobb jutalma mindazon küzdésért amin keresztülmegy.

Ha pedig még tartalma is van a zenédnek, akkor eljutottál a végéhez. A tartalom meg a többieknek van. A tartalom abból lesz, ami belőled desztillálódik, ami az egyéniségből hosszú évek alatt kierjed, és ez az esszencia meg már általános. Ez az, ami üt. Ez az, amitől szép. Ez az, amitől bárki, bármikor meg tudja hallgatni. Örökzöld lesz, stílustól, kortól, hanghordozótól és hallgatótól függetlenül. Ez a többieknek jó, mert ezt már érdemes meg is hallgatni. :)

kabbaloid szkeccs

Kether. A zene egy és oszthatatlan, nincs még mű sem, sem művész, csak van ének és tánc és dob és síp és az ember hangja a természetben vagy a természet az emberben. Ős-zene, pre-zene, mai fellelhetősége a zuhany alatti éneklés. Az ágyban egymásnak morgás. Ásítás és füttyentés a miniszoknya után meg a sóhajok, a sóhajok.

Chokmah. Kérdezz - felelek! A verze és a refrén. Az énekes és a kórus. A gitáros a tábortűz körül és a többiek. Egy ember birtokolja közvetlenül a zenét, a többiek rajta keresztül. Előbb halk, aztán hangos. Megjelenik a szerkezet. Van amit így csinálunk, van amit úgy. Szétszedjük, elkülönítjük. Piano - Forte, kívül - belül. Modális zene. Worldmusic.

Binah. A szonáta. A tökéletes. Három tétel, mindig három, gyors - lassú - gyors. A trió, tonika-szubdomináns-domináns, a három funkció, már nem csak szerkezet van, hanem a lehetőségeket megpróbáljuk a végletekig kibontani. Nem csak halk és hangos, hanem Crescendo és Diminuendo, szándékos hatáskeltés. Feszültségkeltés. Hangszerelés, most csak egy játszik, aztán kettő, aztán három és így tovább. Színdarab, két felvonás vagy három? (vagy öt? akkor az Wagner lesz.. :)

Chesed. A szimfónia. Négy tétel. A teljes. Nem csak a legerősebb hatást keltjük, hanem a négy tételben az egész világot bemutatjuk. Az összes hangszert használjuk ami létezik a nagyzenekarban. Istentől emberig, Makótól Jeruzsálemig minden. Cintányér, üstdob és triangulum.

Geburah. Na itt jön tényleg Wagner. Öt. Leteszünk arról, hogy minden benne legyen. Illetve kiderül hogy a mindenhez kevés a négy és az öt is és tulajdonképpen minden kevés, de azért ötnél eleinte megállunk. Öt óra, öt felvonás. Ez a monstrum. Amíg a négy pont jó és kellemes, addig az öt már sok és hosszú és rádnehezedik, és eltompít és megváltoztatja a tudatod. Na ez a lényeg. A zene elkezd szándékosan tudatot módosítani. Nem elég az, hogy mindent kifejezünk, az egész világot megfejtjük és hangokba öntjük mert mire megtesszük, már át is értelmeződik a jelentés, és pont ez az átértelmeződés, ez a módosulás, a befogadó változása, a tudatállapot-módosítása, na ez a következő fejezet. Késő romantika, kora modern. Drogok és a művészet. A négy még tisztán és őszintén játszik, az öt viszont nem követ szabályokat s törvénykönyvet. Védd magad!

6-7 Kérdezzétek Hamvas Béla bácsit.

8, Hod, A nagylemezen átlag oldalanként 4 szám van. Azt is mondhatnám 2x4, A és B oldal, Egy lemezre kerül a világ, van hozzá kép meg szöveg a hátulján. Megjelenik a töltelék. Az elején vannak a jobbak, a végén a fillerek, a B oldal már csak a maradék. Megjelenik a művészet mint puszta áru, mint ballaszt a térben, amit el kell viselnünk. A reklám, a spam, a holtidő, a modern élet velejárói. 40 perc, 8 dal, van akinek sikerül, van akinek nem. Dark side of the moon.

9, Yesod lásd 6-7

10, Malkuth A CD lemez. 10 szám 74 perc vagy ki tudja mennyi pontosan - állítólag azért annyi mert erre pont ráfért az akkori létező leghosszabb felvétel a kilencedik szimfóniából vagy ezt már írtam itt? Ki figyelt? :) Minden ujjamra egy szám, Ismét egy óra hosszú lesz az élmény, de ez már megint egy kicsit sok. Lehet az egész egy szám, vagy harmincöt különböző, lehet átkötés és visszatérés - tovább szabdalódik, kikerülünk a konceptből, visszakerülünk, már rég nem tudatot módosítunk hanem koncepteket találunk ki, képzeletbeli szerepeket veszünk fel és dobunk le, visszautalunk és parodizálunk, soha nem ismert stílusokat nevetünk ki és alakítunk át. A 8-nak még stílusa volt, a cdnek már két stílusa van, itt már minden két valamiből áll össze, vagy elektro-pop, vagy jazz-funk, vagy punk-rock.

11+
A soundcloud. A stílusok legalább háromszorosan ötvöződnek, de inkább négyszeresen. Reális meghatározás az, hogy folk-pop-postdubstep (Jamie Woon) szinti-pop-chip-metál - (c64 feldolgozás-zenekarok), forest-techno (Trentemoller) vagy akár a gyerektronika. Most egy nagyon jó trance-parody-jazz-fusion-popot hallotam Sugi által, Dirty Loopsra kell ehhez keresni a kládon. Olyan ez mint egy indiai étel, 42 féle fűszerrel. Vagy a minimál, de az is ezerfelől van behatva. Egymás behatásaiből szövünk szőnyeget, de a szőnyegnek csak kockái vannak, mindegyik egy picit más színű és ezek vannak a felhőben, a hangfelhőben. Egy sláger már csak egy hétig tart, egy stílus két hónapig, nincs már értelme videóklipnek, csak nickek, aliasok vannak, a legnagyobb sztár egy maszk, egy arc, amit cserélhetsz. Kollektívvé válik a zene a másik oldalról. Az elején mindenki egy zenét érzett, most mindenki a sajátját érzi, ami viszont egyre inkább megint ugyanaz lesz. Most vagyunk az alján, és innen párolgunk fel újra kis hat-hét millárd színű buborékokban ami távolról nézve ugyanolyan fehér..

verselőtt

Nem tudom miért Áprilyt olvasok augusztus elején a Vinetastrasse elcsendesedett szombat délelőttjén..

Az öregség árnyékában

Deresedem s apad a testem,
fogy a szó, szerelem, harag.
Egy titkos véső egy szilánknyit
belőlem mindennap farag.

Vonásaim, mint régi rézkarc
szigorú rajza, élesek.
Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
olyan karcsú s könnyü leszek.

Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
míg még könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy, komor kéz,
ha majd sötét íjába fog.

és jött a doktor..!

Nemtudom miért van most LGT retró..

hát igen

A vonat ment tovább,
Csak zökkent, meg sem állt,
S egy fényes helyen váratlanul kiszálltál

Ha Neked jó, ha nekem jó,
De ha eszedbe jut, amit nem mondtál,
Hogyha akinek mondanád, nincs ott már,
Gondolj rám!

Hogyha keveset értesz a szavakból,
Mikor halkabban szól a rock'n'roll,
Gondolj rám!

A lépteid nyomát most mások tapossák,
S te járt utakon mások mögött lépkedsz már,
Ha Neked jó, nekem jó!

De ha felhívsz egy számot és nem felel,
Mikor rájössz, hogy jóval több számjegy kell,
Gondolj rám!

Hogyha szokatlan szó lett a nevedből,
Ha az emléked elfut egy dal elöl,
Gondolj rám!