egyáltalán nem bánom, hogy nem lettem klasszikus zongorista. Nagyon kemény, hálátlan világ, rendkívül embert próbáló. Mert ugye hogy történik ez az egész. Elkezded, tolod ész nélkül azt se tudod, hogy mit. Valószínűleg valamennyire élvezed, de csak valamennyire, mert ki élvezne napi 8 órákban ugyanazt a két vacak Mozartot? Csak valami autista mint Gould (aki mondjuk nem is gyakorolt), de normális ember, főleg gyerek élni szeretne, játszani, olvasni, bulizni, unatkozni, barátkozni, utazni, stb. A te vőlegényed a zongora, mondták kedves szülei Argerichnek, aki aztán három férjen keresztül próbálta meg feloldani ezt az instrukciót. De ő ugye legalább Argerich, és nem vele kell példálózni, hanem sok-sok ezer másikkal, aki sosem lett Argerich. Mert azt ám nem lehet tudni, csak majd utólag.. Egy Chopin verseny előtti este, amire nem ment el végül, meg volt győződve róla, hogy vége a karrierjének, nem tud többet zongorázni, akkor majd titkárnő lesz, tervezte, mivel nyelveket úgyis tud, stb. Ez teljesen normális. Hogy valaki belehülyül, vagy megbetegszik, vagy csak szimplán a környezetét teszi tönkre. Mert valahol ott ez a hatalmas feszültség, ami vagy kívül vagy belül de megkerülhetetlen.
Szóval tolod éveken keresztül. Ugye ott kezdődik, hogy eleve kell valahogy találni egy normális tanárt. Lehetőleg minél hamarabb. Ugye itt a szülő szinte teljesen kiszolgáltatott helyzetben van, ugyanis az, hogy valaki híres zongorista még nem sokat jelent. Általában kívülről még azt sem lehet eldönteni, hogy valaki egyáltalán jó-e, mert attól hogy híres, még lehet gagyi. Vagy csak borzasztó tanár. A kis Lisztet Czerny ingyen tanította, mert annyira odáig volt tőle, később aztán maga Liszt is ingyen tanított mindenkit. Czerny például valószínűleg sokkal jobb tanár lehetett, mint zeneszerző, vagy előadó. Ilyen is van, és nagy szerencse, ha az ember rálel. De tegyük fel hogy ez összejön, tehetséges vagy és még jó tanárod is van. (most hagyjuk ki azon részhalmazok taglalását, ahol a tehetséges, de rossz tanárok, ill. a tehetségtelen de jó tanár, ill. a tehetségtelen és rossz tanár kombinációk találhatóak, ezek alkotják a zongoristák halmazának 99%-át amúgy)
Kiemelkedő tehetségek kivételével kb. tízezer munkaóra kell a bemelegedéshez, ami nagyjából tíz év. Ezután lehet beszélni bármilyen zenei karrier elkezdéséről. És hát itt jön a neheze.
Méghozzá az, hogy ha már a technikai virtouzitást megszerezted, meg kell érteni a zeneműveket, amiket játszol. Ahhoz pedig élni kell. Kellett volna, mert ugye szinte hermetikusan el voltál mindeddig zárva. De legtöbbször még ezt sem érted meg, hogy mi a probléma. Aki rájön, az már meg is oldja előbb-utóbb, de legtöbbször teljesen máshol keresi az ember a megfejtést. Pl. még nem tanult eleget, újabb egyetemek, tanárok kellenek, kurzusok, még több gyakorlás, máshogy gyakorlás, stb.
A legnehezebb akkor, ha közben ráadásul valahogyan még el is indul a szekér, és kezd az ember sikeres lenni, mert van egy közeg, amin végülis lehet haladni. Ösztöndíjak, versenyek, zenész-rokonok, kapcsolatok, mind be tud nyomni valameddig. De jobb ugye nem leszel tőle, és akkor az ember elkezd hibáztatni mindent azon kívül ami valójában a hiba oka. De ez természetes is. De az elvárások óriásiak, és a közeg nagyon barátságtalan. Mindent el kell tudni játszani, mindent meg kell tudni tanulni.
A zeneszerzők akik a népszerű műveket írták, az elmúlt évszázadok szellemi csúcsteljesítményeit alkották meg zenében, és ehhez kellene felnőni. Ráadásul az összeshez egyszerre. Tudni kell Bachot, Lisztet, Chopint, Bartókot és még minden mást is - persze mivel teljesen el vagy szigetelve a világtól, ezek tényleg valahol fontosak, mert csak ezeken keresztül érzékelsz mindent a világból, ezek adják a színeket, érzéseket, amik fejlesztenek. Bach fúgáiban ott van a keresztény ember legmélyebb lelki csatája, Mozartban valami könnyed játékos életigenlés, Chopinben a lehelletfinom érzékenység és feltörő vad szenvedély egész fura kombinációja. Már csak ez a három is egymásnak gyökeres ellentéte. Mintha színészként lenne drámai hősszerelmes, gaz intrikus és komédiás szereped is. Van aki képes rá, de iszonyú ritka. Itt meg ez az alap elvárás. És amíg a filmek mindig mások, addig a darabok ugyanazok, és ráadásul sajnos vannak felvételek is! Ez a legnagyobb baj. Ugyanis rádnehezedik az elmúlt száz év zsenijeinek a terhe is. Ott van Richter, meg Horowitz meg az összes, és emiatt egy szinte megugorhatatlan mérce lebeg folyamatosan feletted. Ráadásul ezek a zongoristák az idő múlásával kezdenek mítizálódni, úgyhogy ha esetleg még jobb is lennél véletlenül valahol náluk, akkor is a mítoszteremtő ösztön azt fogja mondani, hogy de bezzeg akkor azon a kilencszáznegyvenegyes felvételen, na ott volt a tuti. Ugyanúgy, ahogy hiába írhatsz jobb számot mint Mozart, ő akkor is szentté van nyilvánítva, és minden amit csinált az jónak van elkönyvelve. A mítosz nagyon erős. És egyre inkább az, ahogy kövül meg az egész _klasszikus_ műfaj.
Még rosszabb, hogy már youtube is van. Van aki fizetett hirdetésben reklámozza a saját középszerű videóit, és a kommentekben mindig megjelenik valaki, aki bele fog kötni valamibe, vagy talál egy másik eljátszást, ami szerinte jobb. Lehetetlen ettől a stressztől szinte szabadulni, ha benne vagy, és magadat ebbe a rendszerbe tartozónak gondolod. És ez is olyan mint a katolikus egyház, hogy bár csökken a hatalma, de még mindig bitang erős, és a klasszikus zene mint ipar a mai napig baromi erős. A jazz például ehhez képest sehol sincs. Nagyságrendekkel kevesebb pénz, érdeklődés és elismerés övezi.
És talán emiatt könnyebb is, mivel gyakorlatilag teljes érdektelenségben lehet nyomatni, ráadásul azáltal, hogy mindig más hangok vannak, fel vagy mentve ezalól a megfelelés alól ami a klasszikusban van.
És akkor ugye koncertezni kell, utazni, gyakarolni, mentálisan mindig csúcsformában lenni, egyedül játszani két órát száz és ezer emberek előtt hibátlanul, rendkívül nehéz anyagokat, cédéket felvenni, satöbbi.
Szóval ha én most már karriert akarnék csinálni, akkor basszusgitáros lennék valami szövegcentrikus cuccban. 2-3 év alatt megtanulod a hangszert nulláról, lehet ugyanúgy zenélni, koncertezni, utazni, az emberek hallgatják, szeretnek, ugyanazt pontosan átéled mint egy klasszikus koncerten, mert te a saját szintedet hozod, a közönség élvezi, sztár vagy - legalábbis ugyanazt átéled mint a nagyok, mert belülről ugyanaz. Nem kell gyakorolni, felkészülni, lehet piálni, szórakozni a haverokkal, még kreatívnak és képzelheted magad mert írtál egy számot. Legjobb. Egy idő után meg még pénzt is kereshetsz, ha nagyon jól megy, akkor többet is mint bármelyik klasszikus.
Egyetlen különbség van végsősoron, hogy így soha nem fogod magad beleírni az emberiség történetébe, legalább egyetlen bekezdésre vagy pillanatra. Tökéletesen jelentéktelenül múlsz el a nagy vászon szempontjából. És ez az egyetlen oka annak, ha valaki mégis az első pályát választja.
2011. augusztus 24., szerda
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Ezzel nem teljesen értek egyet, hogy aki nem klasszikus zenész, az nem kerül be a történelembe. Elvis Presley nincs benne a történelemben? Michael Jackson nem lesz benne? Csak annyi a különbség, hogy a klasszikus zenének már volt ideje a mítoszteremtésre.
VálaszTörlésEgyébként nem hittem volna, hogy ennyire stresszes egy zongorista élete, az ember azt hinné, olyan harmonikus, mint amilyet a zenéjük tud sugározni :O Köszi a betekintést.