Régi fotókat böngésztem otthon, előkerült egy csomó régi album, nemsokára be lesz digizve a java, és ezeket nézegettem.
Saját egyedfejlődésem remekül nyomonkövethető, bár van egy katasztrofális időszak kb. 12-17 éves korig, botrányos frizura, értelmetlen fej, valami kiskamasz világfájdalom lehetett, de elgondolkodni sem szeretnék rajta.
Fénykoromat szemlátomást 1 évesen, illetve később 6-8 évesen éltem, azóta nem nagyon sikerült visszatalálni az akkori tökéletes harmóniához. Ildinek kicsit nehézkes az indulása, Gyula viszont eszméletlen aranyos minden fotón.
A régi képek természetes módon emberekről szólnak, legfőképp gyerekekről, nálunk jellemző módon minden arra járó öregemberről is, ismerve szüleim enyhe gerontofíliáját, de ritkán van egy ember a képeken, legtöbbje vegyes fotó, épp arrajáró rokonokkal, vagy valami családi bulin, egyszóval süt a pétót ágról, hogy a lényeg a család.
Fura látni, hogy azok a rokonok, nagybácsik, unokatesók, meg ki tudja már honnan ismert emberek vannak állandóan körülöttünk, akiknek tulajdonképp semmi köze hozzánk. Vagy hozzám legalábbis. Hogy az egész család egy nagy illúzió, aminek nevében évente kétszer találkozunk, jól érezzük egymást, de utána semmi, de semmi. Még annyi se, mint egy love-lista.. :)
És hogy szüleimnek mégis szemlátomást ez a család illúzió jelentette a mindent. Többet, mint a saját pár-életük, majdnem annyit, mint maguk a gyerekek.
Talán pont akkoriban múlt el, ez lehet a titok, hogy akkor változott át a modern életbe itthon is minden - nagymamám még kertesházban nevelte öt gyerekét Gödöllőn, és ott élt minden idősebb, magára maradó rokon is. Azóta meg, már a gyerekek is albérletbe mennek húszévesen, hát mivé lett a világ :)
Szóval a régi képek. Megnézném bélyegezve ezeket a régi képeket, annyi minden átjöhet újra.. Aztán nem is csak az emberek, hanem a terek is. Van valami ezekben a régi terekben, az egyik képen a keresztúri házat nem ismertem fel hirtelen, pedig ugye nem lehet sokkal több tíz évnél. Mintha aki fényképezte, annak a világa rajtamaradna a fényképen, az ő szemével látjuk már örökre azt a pillanatot.
A régi Blahán levő lakás is, ahol születtem, s felnőttem, szinte misztikus fényben világít a régi képeken. Valahogy annyira ott az a hangulat, ami már elmúlt, pedig tulajdonképpen semmi különös nincs rajta, csak az egész.
Vagy a régi frankhegy, azon is hirtelen beugrik, hogy milyen is volt akkor régen, beugrik, amit már elfelejtettünk volna, mert most is csodás a frankhegy, ugyanazokkal az emberekkel, tulajdonképpen ugyanúgy, de mégis, valami más, valahogy más.
Nadisok talán úgy mondanák, magasabb energiaszinten voltunk, talán valahogy úgy. Hogy valami elveszett szép lassan, abban a húsz évben, az a bensőség, az a család érzés, az az egymásra figyelés, hangolódás. Ami valahol kényszerű ellenpont is volt, de a szív megteremtette a maga terét, és ez most elaprózódott. Magunkat fotózzuk az iphone-al, újra és újra, nézzük, mi változott, hogy néztünk tegnap, ma, kik voltunk tegnap, kik vagyunk ma, de csak pár pillanat érdekes, a többi keresgélés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése