Ma kettő lesz, többet is bírok egy este. (persze néha meg egy hétig semmi, tudom én.. :)
Van egy kedvenc helyem a Gellérthegyen, pár pad, egy fa, nem tudom, miért pont az, de az a kedvenc. Pont rálátni a várra, alattad az autók a forgalmas úton, de valahogy az egy forgalomtól távoli, se a csövesek, se a szerelmesek, se a bolyongó költők nem találnak oda, és a lakásomtól tulképp 15 perc séta.
Amikor diplomáztam, akkor oda hívtam meg azokat az embereket, akik fontosak voltak akkor az életemben, lehetett időpontot választani, szépen végigittam a délutánt, mindenki írt az emlékkönyvbe is. Ha ma lenne megint ilyen, akkor egy ember lenne csak az akkoriakból, azt hiszem, mennyire változékony ez a modern világ!
Felsétáltam ma oda, lenyűgöző a Gellérthegy, pont alkonyatkor, az égbolt olyan mélykéken sötétül a Széchenyi-hegy fölött, a hegy lámpái meg olyan mélysárgán világítanak, ettől a lépcsők avarja aranyszínű masszává válik kicsit, bizonytalanok a távolságok, sötétkék és arany, ez a két szín, meg a távolság, de közben minden végülis belül van.
A Gellérthegy azért olyan intim, mert minden szerelemhez, minden nőhöz tartozik valami, ami ottani emlék. És belegondolva valszeg ez szinte mindenkivel így lehet a városban, szóval az a hegy egy nagy, közös ágya a városnak, mégha nem is mindenki próbálja ki ténylegesen, mint Bence, hogy milyen lehet a felkelő napra szeretkezni valamelyik Dunára néző padon.
De minden kapcsolatnak megvan a maga helye, padja, fűcsomója, kicsit mintha a szerelem temploma lenne.
Még mindig el tud varázsolni a város látványa, megunhatatlan, és a nagyobb tér mindig a gondolkodásban is nagyobb látószöget ad, kikerülsz a megszokott körökből, és mindent kicsit magasabbról, távolabbról látsz.
Idén májusban a rózsadombi túrám volt ilyen, egy üveg Takler borral, ami azóta is itt áll a vitrinben emlékül, talán életem legnagyobb tour de force-ja volt saját magamban. Ott is a végén valami kertben hevertem, a csillagokra bámulva, meg a városra, valami másik valóságban, amihez hasonlót csak szerekkel, ne adj isten szerelmekkel tudtam néha megérinteni.
Ami meg kimaradt pár nappal korábban, az az, hogy vannak pillanatok, amikor az ember hirtelen kikerül pár pillanatra a szerepéből, és megdöbbenve látja, hogy mennyire más ő valójában. Aztán persze meg lehet magyarázni, hogy minden kapcsolódás kompromisszum, és egy közös valóság megteremtése, amiben saját magad elveszted, és újraszületsz valami másban. Valami közös másban. Én és Te kiadja a Mi-t. De közben meg mintha sok ember egyáltalán nem adna fel semmit magából, mintha tőlem várnák, hogy alkalmazkodjak, én meg hát olyan vagyok, tudjátok. És valami itt egyszerűen nem stimmel. Mi van, ha nem tetszik a szerep, amit osztanak, mit mondasz a rendezőnek?
Vajon melyik a jobb, az elviselhetetlen őszinteség, vagy a kedvesen duruzsoló, fülbemászó hazugság? Mondd, te mit választanál?
Két kulcsszó van itt, az egyik a szer, a másik a való, szer, szerep, szerelem, a másik meg a valóság, valami, változás, a kettőből lesz a szerva, a tanulság pedig annyi, hogy szerva itt, csere ott!
2009. november 28., szombat
házibuli
"Azt hiszem, én már sosem leszek újra szerelmes" - mondja Sophie Marceau 15 évesen nagymamájának a Házibuli kettő elején. Ezt a mondatot gyakran felidézem mikor kiábrándult emberekkel beszélgetek - netán én vagyok kiábrándult. Hát hogy bele voltam esve abba a csajba, az a szépségnek valami etalonja, nem ez az amerikai tinivigjáték szőke tökéletes hősnője, hanem valami valódi, rá is kerestem a leírásra, hát kábé:
Mindezt az új, belvárosi iskolába érkező Vic Berreton szemén keresztül látjuk, aki már az első bulin belezúg egy kissé nyálas fiúba, de csak vagány nagymamájától számíthat segítségre, hiszen szülei éppen egymás megcsalásával vannak elfoglalva.
Világbajnok. Szóval volt egy házibuli itt is, és azt hiszem, hogy annyira kerek volt, hogy mostantól ebben fogom mérni a bulikat, ez az egységnyi buli, ehhez képest lehet valami 0.65, vagy 1.2 buli értékű. Gyulával ketten persze hamarabb kidőltünk, de a házigazda feladata olyasmi, mint a bicikliversenyen a felvezető, agárversenyen a nyúl, pornóforgatáson a felszopó (sic! :) feladata, természetes, hogy nem győzhettünk.
A jó az volt, hogy megfelelően aránylottak a különböző irányból kapcsolódó emberek egymáshoz, mindenkinek volt pár ismerőse, és pár ismeretlenje, lehetett inni, beszélgetni, és persze a táncparkettet is felszántottuk, bár mintha igazán nem is táncoltam volna, vagy csak már elhagyott a tudatos mozgáskoordináció? Valami rémlik, de majd biztos a partifotó.hu-n fény derül mindenre. Amúgy nem is nagyon fotózott senki (szerencsére), esetleg iNi fog feltenni 2-3 év múlva néhány intim pillanatot..
De akár mérhetjük a házibuli sikerességét az elkövetkező pár napban megszervezett randik számában is, vagy az elszenvedett anyagi veszteségben, bár ezúttal Gyula nem rúgta szét a vécéajtót, úh. relatíve jól kijöttünk..
Ma meg Gyula japán zenekarának buliján voltam egy kicsit, de annyira bizarr volt, hogy nem bírtam sokáig. Amikor egy matyóhímzéses népviseletben öltözött japán csaj a dobos egy zenekarban, ott muszáj elgondolkodni... Nem volt amúgy sokkal rosszabb ez, mint az Omega az Efotton, tulképp ez a klasszikus rockzene a multiban dolgozó programozók és könyvelők kikapcsolódásává züllött. Mindegy, mindig felforgatja kis világomat, ha nyuszifüles japánok, meg kimonós magyarok bulijába keveredek..
Mindezt az új, belvárosi iskolába érkező Vic Berreton szemén keresztül látjuk, aki már az első bulin belezúg egy kissé nyálas fiúba, de csak vagány nagymamájától számíthat segítségre, hiszen szülei éppen egymás megcsalásával vannak elfoglalva.
Világbajnok. Szóval volt egy házibuli itt is, és azt hiszem, hogy annyira kerek volt, hogy mostantól ebben fogom mérni a bulikat, ez az egységnyi buli, ehhez képest lehet valami 0.65, vagy 1.2 buli értékű. Gyulával ketten persze hamarabb kidőltünk, de a házigazda feladata olyasmi, mint a bicikliversenyen a felvezető, agárversenyen a nyúl, pornóforgatáson a felszopó (sic! :) feladata, természetes, hogy nem győzhettünk.
A jó az volt, hogy megfelelően aránylottak a különböző irányból kapcsolódó emberek egymáshoz, mindenkinek volt pár ismerőse, és pár ismeretlenje, lehetett inni, beszélgetni, és persze a táncparkettet is felszántottuk, bár mintha igazán nem is táncoltam volna, vagy csak már elhagyott a tudatos mozgáskoordináció? Valami rémlik, de majd biztos a partifotó.hu-n fény derül mindenre. Amúgy nem is nagyon fotózott senki (szerencsére), esetleg iNi fog feltenni 2-3 év múlva néhány intim pillanatot..
De akár mérhetjük a házibuli sikerességét az elkövetkező pár napban megszervezett randik számában is, vagy az elszenvedett anyagi veszteségben, bár ezúttal Gyula nem rúgta szét a vécéajtót, úh. relatíve jól kijöttünk..
Ma meg Gyula japán zenekarának buliján voltam egy kicsit, de annyira bizarr volt, hogy nem bírtam sokáig. Amikor egy matyóhímzéses népviseletben öltözött japán csaj a dobos egy zenekarban, ott muszáj elgondolkodni... Nem volt amúgy sokkal rosszabb ez, mint az Omega az Efotton, tulképp ez a klasszikus rockzene a multiban dolgozó programozók és könyvelők kikapcsolódásává züllött. Mindegy, mindig felforgatja kis világomat, ha nyuszifüles japánok, meg kimonós magyarok bulijába keveredek..
2009. november 26., csütörtök
gyertyák és percek
most ez olyan klasszikus naplóbejegyzés lesz, szubjektív
gyertyafüggő lettem, a vörösmarty téren a legjobban a bazi nagy öntött gyertyák és háromágú gyertyatartók nyűgöztek le, szinte egész nap ég itt a kanapé mellett egy gyertya, most épp egy büszke, nagylángú piros. Ma már a gyorséttermet is feldíszítették teamécsesekkel a kedvemért. Egy végig bőgő gyereknek odamutattam, hogy pszt, miközben mentem ki az ajtón - lefagyott a srác eléggé.. :)
Tele van a szobám szintikkel, ha épp hagynak, egész nap csak hangszerelek, hogy az mi, kérdezik többen? Talán írok nemsoká egy rövid tutorialt a keverés és hangszerelés mikéntjéről, mert lassan itt az ideje, hogy ne őrizgessem tovább fantasztikus tudásmorzsáimat.
Zenélni a legjobb dolog a világon, a hangszerelés meg a harmónia művészete, úgy megtervezni egy dal hangzását, hogy minél jobban illeszkedjen minden. Olyannak kellene lennie az egésznek, mintha csak egy hangszer szólna, minél egységesebbnek, annak ellenére, hogy ez a hangszer mindig olyan, amit még senki sem hallott. A jazz persze más, ott a lényeg pont a párbeszéd, a csapatmunka, és az, hogy mindenki egyéniség benne, aki különálló, de olyan daloknál, amit én csinálok egyedül, ott más, ott egységet akarok.
Készül az új lemez, nagyon élvezem, valahol egész közel van az, amit megálmodtam még három éve, sőt, januárban már négy, te jó ég! Amikor elkezdtem a zenekart, meg tulajdonképp a zenészi pályafutásomat, és ezek most egész jó számok, tetszik! :)
A Sotés koncertet visszahallgattam részben a múltkor, és megdöbbentő volt, hogy mennyivel rosszabbnak tűnt belülről az egész a rossz hangulat miatt, de meghallgatva nagyon is dögös volt az egész, bekaphatja a közönség.. :)
Néha köd ül a városon, néha egész tavaszi szellő, olyan, ami áprilisban szokott jönni először, megsejtetve a tavaszt - fura lett az időjárás, mintha megtört volna az a megszokott fokozatos átmenet egyik évszakból a másikba. Most pár napig tavasz volt, mikor Berlinben voltam, akkor tél, hát ez van, ezt kell szeretni. Mostanában csomót változok belül, átértékelődnek a dolgok, csomó minden ráadásul álmomban történik - álomnaplóm is van, bár kicsit hevenyészett - és ezért legtöbbször befelé fókuszálok, néha azonban elkap a város hangulata, ahhoz úgy rendben kell lenni belül, olyankor lehet érezni az utca illatát, a zajokat, az egyes részek különböző kisugárzását. Most legutóbb a Déliben éreztem újra, ahol ugye annyit vártam már az utóbbi években, azt a pályaudvari feelinget, a mozdulatlan távolságot, a megdermedt pillanatot.
Talán lassan jobban vagyok, onnan lehet érezni, hogy aktívabb vagyok, kezdeményezőbb, érdeklődőbb, így jobban is szeretem magam, mint a befordult blues-player identitásomat. Eszembe jut pár régi ismerős, megkeresem őket, vagy ők engem. Meg lesz most megint házibuli, és milyen sokan jönnek, pedig csak úgy feldobtam, de olyan is van, aki szimplán meghívatta magát, pedig eredetileg nem küldtem neki meghívót, szocializáció, nyár óta majd három hónap eltelt már, és nem volt igazán közösségi happening. Persze kettesben borozni, páran tépegetni is remek dolog, de azért valami hiányzott.. :)
Ez egy annyira fura felismerés magammal kapcsolatban, hogy most le sem írom ide, ami eszembe jutott az előbb - de aki ismert, az talán amúgy is észrevette, aki nem, annak meg annyira nem is fontos.
Az óra jelzi, hogy elteltek a percek, a gyertya majdnem tövig ég, a munka vár, viszlát nagyvilág!
gyertyafüggő lettem, a vörösmarty téren a legjobban a bazi nagy öntött gyertyák és háromágú gyertyatartók nyűgöztek le, szinte egész nap ég itt a kanapé mellett egy gyertya, most épp egy büszke, nagylángú piros. Ma már a gyorséttermet is feldíszítették teamécsesekkel a kedvemért. Egy végig bőgő gyereknek odamutattam, hogy pszt, miközben mentem ki az ajtón - lefagyott a srác eléggé.. :)
Tele van a szobám szintikkel, ha épp hagynak, egész nap csak hangszerelek, hogy az mi, kérdezik többen? Talán írok nemsoká egy rövid tutorialt a keverés és hangszerelés mikéntjéről, mert lassan itt az ideje, hogy ne őrizgessem tovább fantasztikus tudásmorzsáimat.
Zenélni a legjobb dolog a világon, a hangszerelés meg a harmónia művészete, úgy megtervezni egy dal hangzását, hogy minél jobban illeszkedjen minden. Olyannak kellene lennie az egésznek, mintha csak egy hangszer szólna, minél egységesebbnek, annak ellenére, hogy ez a hangszer mindig olyan, amit még senki sem hallott. A jazz persze más, ott a lényeg pont a párbeszéd, a csapatmunka, és az, hogy mindenki egyéniség benne, aki különálló, de olyan daloknál, amit én csinálok egyedül, ott más, ott egységet akarok.
Készül az új lemez, nagyon élvezem, valahol egész közel van az, amit megálmodtam még három éve, sőt, januárban már négy, te jó ég! Amikor elkezdtem a zenekart, meg tulajdonképp a zenészi pályafutásomat, és ezek most egész jó számok, tetszik! :)
A Sotés koncertet visszahallgattam részben a múltkor, és megdöbbentő volt, hogy mennyivel rosszabbnak tűnt belülről az egész a rossz hangulat miatt, de meghallgatva nagyon is dögös volt az egész, bekaphatja a közönség.. :)
Néha köd ül a városon, néha egész tavaszi szellő, olyan, ami áprilisban szokott jönni először, megsejtetve a tavaszt - fura lett az időjárás, mintha megtört volna az a megszokott fokozatos átmenet egyik évszakból a másikba. Most pár napig tavasz volt, mikor Berlinben voltam, akkor tél, hát ez van, ezt kell szeretni. Mostanában csomót változok belül, átértékelődnek a dolgok, csomó minden ráadásul álmomban történik - álomnaplóm is van, bár kicsit hevenyészett - és ezért legtöbbször befelé fókuszálok, néha azonban elkap a város hangulata, ahhoz úgy rendben kell lenni belül, olyankor lehet érezni az utca illatát, a zajokat, az egyes részek különböző kisugárzását. Most legutóbb a Déliben éreztem újra, ahol ugye annyit vártam már az utóbbi években, azt a pályaudvari feelinget, a mozdulatlan távolságot, a megdermedt pillanatot.
Talán lassan jobban vagyok, onnan lehet érezni, hogy aktívabb vagyok, kezdeményezőbb, érdeklődőbb, így jobban is szeretem magam, mint a befordult blues-player identitásomat. Eszembe jut pár régi ismerős, megkeresem őket, vagy ők engem. Meg lesz most megint házibuli, és milyen sokan jönnek, pedig csak úgy feldobtam, de olyan is van, aki szimplán meghívatta magát, pedig eredetileg nem küldtem neki meghívót, szocializáció, nyár óta majd három hónap eltelt már, és nem volt igazán közösségi happening. Persze kettesben borozni, páran tépegetni is remek dolog, de azért valami hiányzott.. :)
Ez egy annyira fura felismerés magammal kapcsolatban, hogy most le sem írom ide, ami eszembe jutott az előbb - de aki ismert, az talán amúgy is észrevette, aki nem, annak meg annyira nem is fontos.
Az óra jelzi, hogy elteltek a percek, a gyertya majdnem tövig ég, a munka vár, viszlát nagyvilág!
2009. november 21., szombat
'round midnight
Bizonyos szempontból szeretem a vidéki koncerteket, az olyan hangulatos, hogy az ember beül az autóba, és valamelyik irányban végigmegy az országon, szeretek utazni is, meg zenélni is, szóval a kettő együtt igazából tökéletes párosítás lenne. Az elmúlt 1-2 évben már szinte minden nagyobb városban voltunk a Mantra Pornóval, és minden utazás valahogy másképp tartogat meglepetéseket.
Ezúttal köd volt éppen, bazinagy tejköd, amiben a reflektort felkapcsolva a helyzet csak méginkább emlékeztet a tányér aljára süllyedt müzliszem horizontjához. Közben Marci kicsit idegesen anyázza a kamionokat, pár percenként felhív valaki aggódó hangon, hogy megvagytok? Csak mert reggel 18 autó karambolozott az M1-esen... Hát hogyne lennénk meg, amíg Marci kezében a kormány..
(Amióta Pécsről hazafelé kicsúsztunk a Mecsek szerpentinjén hajnalban, ill. elaludtunk vezetés közben az M7-esen, azóta tudjuk, hogy Marcival baj nem érhet.. :)
Győr sznobváros, mondják többen is, érződik is megint az a kicsit hidegebb, méregetős hangulat ahogy belépünk a helyre. Biztos van ebben valami kelet-nyugat is, bár Miskolc is katasztrofális volt, de pl. Ecsegfalva és Hódmezővásárhely a legkedvesebb embereket tartogatta a koncert előtt/után, testvérré fogadtak, minden ami csak kell. Itt meg mintha számolgatnák a rajtam levő ruhadarabok árát, nézegetnek, kiafasz, miafasz.
Csak azt tudnám, hogy mire fel sznob, mi van itt Győrben, ami annyira nagy szám lenne, mert azt még elfogadom, hogy valaki egy budai villával meg anyuci bankszámlájával sznob lehet a Merlinben, de itt nem látom, mire kéne izgulni. Persze nem szükséges a sznobsághoz semmilyen teljesítmény, elég, ha a közeg hat rád, és itt így hat.
Kicsit koncert közben gondolkodtam azon, hogy miért is csinálom ezt, márminthogy most miért vagyok itt Győrben, mit várok ettől a koncerttől, vagy ettől a zenekartól. Néha az ember beleugrik folyókba, és az elsodorja messzire, de a hídon ugrás előtt tudod, hogy erre szükséged van, aztán ha már sokáig sodródtál, és kezdesz kicsit levegőt kapni, akkor érdemes elgondolkodni, hogy jó irányba sodródsz-e, vagy érdemes lenne lassan kimászni a partra.
Meg hogy ezt az egész zenélést miért csinálom, ezen gondolkodtam, mert ez sem egy könnyű kérdés, mármint annak fényében, ahol épp vagyok, egy vidéki buliban harminc ember előtt ugrálva valaki más zenéjét játszva.
És ott hirtelen megvilágosodtam, valahol az E101 közepén, hogy a cél a tökéletes koncert, és a tökéletes dal, és ha az megtörtént, vagy azt a dalt megírtam, akkor nyugodt szívvel vonulhatok vissza az aktív zenészi pályától. (lehetek végre vitriolos tollú zenekritikus, vagy infós? :)
Valahogy amikor gimis koromban minden különösebb elvárás, vagy cél nélkül írtam a zenéket, akkor ez egyértelmű volt, hogy egyre jobbat szeretnék, csak aztán rádől az emberre csomó minden, másoknak nem tetszik, vagy azt hiszed, hogy nem tetszik, élni is kell valamiből, jönnek oda hozzád sokan, hogy csináld nekik, legyél velük, ilyen legyen, olyan legyen. És minden összekavarodik, muszáj ezer kompromisszumot kötni, sok-sok békeszerződést, hogy ne maradj egyedül.
Aztán lassan tisztul a kép, megvan a tapasztalat, hogy minek van értelme, minek nincs, kipróbáltad már a helyzeteket, és lehetsz céltudatosabb. Most egyre inkább azt akarom csinálni, amit én jónak gondolok, és így már lehet közeledni a tökéletes dal felé.
Ha az ember eléri a tökéletességet, akkor fennmarad örökre, zenében most a Round Midnight c. Thelonius Monk szám jut eszembe, hallgassátok meg, ahogy Miles játssza, abban benne van minden. Vagy a Girl from Ipanema, vagy Pastoriustól a Three Views of a Secret, a Birdland, vagy még lehetne sorolni - a lényeg, hogy ha az ember képes elérni a tökéletességet, akkor az a kristály összeáll, és onnantól kezdve már sérthetetlenül bírja a korok, stílusok, ízlések váltakozását.
A tökéletes koncert is nagyon nehéz. Minden körülmény stimmeljen, minden hang a helyén legyen, minden pillanat megismételhetetlen legyen, hát ezt keresi az ember folyton, erre törekszik egész életében, és ha sikerült elérni, akkor nyugodt szívvel akaszthatja a szögre a zongorát.
A zenészlétben ez az áramlás nagyon jó, ahogy jönnek be új emberek, mennek régiek, most az új énekesnő, Kriszti hozott valami újat, de minden ember egy másik világ, karakter, sose lehet megunni. Mondjuk az kár, hogy igazán nem a zenéről szól ez sem, sosem, hanem minden mellékes dologról, hogy hányan voltak, milyen lett a smink, hogy hallod magad vissza, sosem arról, hogy tetszett-e, hogy egy másik ritmusban kísértem az Emilben, vagy hogy csak én vettem észre, hogy Jocika néha egy hangra egyszerűsítette a számokat, annyira be volt készülve? És hogy tudnánk-e hangokban beszélgetni, és hogy miért érzem én cikinek azt, ha a deszkás punkzenekar után odaülve a zongorához kicsit tényleg úgy tűnhet, mintha tudnék zenélni? Na ez az, szóval hogy ebben az underground dologban ez ciki, ha tudsz játszani a hangszereden, ciki érteni a zenéhez. Ez itt nem erről szól, hanem pont az ellenkezőjéről, ezért is vagyok rossz helyen.
A Round Midnight, éjfél körül, ez a dal címe, és már a címről is lehetne hosszasan írni, hogy mit jelent, azt az életet, amikor nincsenek pontos idők, kötöttségek, csak hangulatok szállnak lassan egymásba, a késő este átkarolja az éjfelet, és lassan átfordulnak, valahol éjfél körül lehet mindez, érzed. Az éjfél a dráma csúcspontja, amikor üt az óra, de itt nincs óra, és nincs csúcspont sem, mert csak valahol ott vagyunk körülötte, a jazzben nincs úgy dráma, mint Beethovennél, itt csak a hangulatot festjük meg, azt a pontot, amikor az életünk fő kérdése eldől. De nem dől el, most nem, csak feszít, sőt már nem is feszít, hanem már a részünkké vált, nem tudtunk kezdeni vele semmit, hozzánk nőtt, visszük magunkkal mint egy púpot, görnyedünk alatta, és már újra kezdjük érezni a fájdalmat, újra elkezdünk vele küzdeni, de az éjfél nem jön el sosem, hanem egyszercsak már elmúlik, a küzdelem igazából megint elmaradt, jön a lassú hajnali kijózanodás.
Talán valami ilyesmi van ebben a dalban, Monknak sikerült a tökéletes dal, hát check it out! Mantra Pornó meg legközelebb jövőre, a könyvtárban, oda nem olyan izgalmas az utazás, de viszont talán több az ismerős.. :)
Ezúttal köd volt éppen, bazinagy tejköd, amiben a reflektort felkapcsolva a helyzet csak méginkább emlékeztet a tányér aljára süllyedt müzliszem horizontjához. Közben Marci kicsit idegesen anyázza a kamionokat, pár percenként felhív valaki aggódó hangon, hogy megvagytok? Csak mert reggel 18 autó karambolozott az M1-esen... Hát hogyne lennénk meg, amíg Marci kezében a kormány..
(Amióta Pécsről hazafelé kicsúsztunk a Mecsek szerpentinjén hajnalban, ill. elaludtunk vezetés közben az M7-esen, azóta tudjuk, hogy Marcival baj nem érhet.. :)
Győr sznobváros, mondják többen is, érződik is megint az a kicsit hidegebb, méregetős hangulat ahogy belépünk a helyre. Biztos van ebben valami kelet-nyugat is, bár Miskolc is katasztrofális volt, de pl. Ecsegfalva és Hódmezővásárhely a legkedvesebb embereket tartogatta a koncert előtt/után, testvérré fogadtak, minden ami csak kell. Itt meg mintha számolgatnák a rajtam levő ruhadarabok árát, nézegetnek, kiafasz, miafasz.
Csak azt tudnám, hogy mire fel sznob, mi van itt Győrben, ami annyira nagy szám lenne, mert azt még elfogadom, hogy valaki egy budai villával meg anyuci bankszámlájával sznob lehet a Merlinben, de itt nem látom, mire kéne izgulni. Persze nem szükséges a sznobsághoz semmilyen teljesítmény, elég, ha a közeg hat rád, és itt így hat.
Kicsit koncert közben gondolkodtam azon, hogy miért is csinálom ezt, márminthogy most miért vagyok itt Győrben, mit várok ettől a koncerttől, vagy ettől a zenekartól. Néha az ember beleugrik folyókba, és az elsodorja messzire, de a hídon ugrás előtt tudod, hogy erre szükséged van, aztán ha már sokáig sodródtál, és kezdesz kicsit levegőt kapni, akkor érdemes elgondolkodni, hogy jó irányba sodródsz-e, vagy érdemes lenne lassan kimászni a partra.
Meg hogy ezt az egész zenélést miért csinálom, ezen gondolkodtam, mert ez sem egy könnyű kérdés, mármint annak fényében, ahol épp vagyok, egy vidéki buliban harminc ember előtt ugrálva valaki más zenéjét játszva.
És ott hirtelen megvilágosodtam, valahol az E101 közepén, hogy a cél a tökéletes koncert, és a tökéletes dal, és ha az megtörtént, vagy azt a dalt megírtam, akkor nyugodt szívvel vonulhatok vissza az aktív zenészi pályától. (lehetek végre vitriolos tollú zenekritikus, vagy infós? :)
Valahogy amikor gimis koromban minden különösebb elvárás, vagy cél nélkül írtam a zenéket, akkor ez egyértelmű volt, hogy egyre jobbat szeretnék, csak aztán rádől az emberre csomó minden, másoknak nem tetszik, vagy azt hiszed, hogy nem tetszik, élni is kell valamiből, jönnek oda hozzád sokan, hogy csináld nekik, legyél velük, ilyen legyen, olyan legyen. És minden összekavarodik, muszáj ezer kompromisszumot kötni, sok-sok békeszerződést, hogy ne maradj egyedül.
Aztán lassan tisztul a kép, megvan a tapasztalat, hogy minek van értelme, minek nincs, kipróbáltad már a helyzeteket, és lehetsz céltudatosabb. Most egyre inkább azt akarom csinálni, amit én jónak gondolok, és így már lehet közeledni a tökéletes dal felé.
Ha az ember eléri a tökéletességet, akkor fennmarad örökre, zenében most a Round Midnight c. Thelonius Monk szám jut eszembe, hallgassátok meg, ahogy Miles játssza, abban benne van minden. Vagy a Girl from Ipanema, vagy Pastoriustól a Three Views of a Secret, a Birdland, vagy még lehetne sorolni - a lényeg, hogy ha az ember képes elérni a tökéletességet, akkor az a kristály összeáll, és onnantól kezdve már sérthetetlenül bírja a korok, stílusok, ízlések váltakozását.
A tökéletes koncert is nagyon nehéz. Minden körülmény stimmeljen, minden hang a helyén legyen, minden pillanat megismételhetetlen legyen, hát ezt keresi az ember folyton, erre törekszik egész életében, és ha sikerült elérni, akkor nyugodt szívvel akaszthatja a szögre a zongorát.
A zenészlétben ez az áramlás nagyon jó, ahogy jönnek be új emberek, mennek régiek, most az új énekesnő, Kriszti hozott valami újat, de minden ember egy másik világ, karakter, sose lehet megunni. Mondjuk az kár, hogy igazán nem a zenéről szól ez sem, sosem, hanem minden mellékes dologról, hogy hányan voltak, milyen lett a smink, hogy hallod magad vissza, sosem arról, hogy tetszett-e, hogy egy másik ritmusban kísértem az Emilben, vagy hogy csak én vettem észre, hogy Jocika néha egy hangra egyszerűsítette a számokat, annyira be volt készülve? És hogy tudnánk-e hangokban beszélgetni, és hogy miért érzem én cikinek azt, ha a deszkás punkzenekar után odaülve a zongorához kicsit tényleg úgy tűnhet, mintha tudnék zenélni? Na ez az, szóval hogy ebben az underground dologban ez ciki, ha tudsz játszani a hangszereden, ciki érteni a zenéhez. Ez itt nem erről szól, hanem pont az ellenkezőjéről, ezért is vagyok rossz helyen.
A Round Midnight, éjfél körül, ez a dal címe, és már a címről is lehetne hosszasan írni, hogy mit jelent, azt az életet, amikor nincsenek pontos idők, kötöttségek, csak hangulatok szállnak lassan egymásba, a késő este átkarolja az éjfelet, és lassan átfordulnak, valahol éjfél körül lehet mindez, érzed. Az éjfél a dráma csúcspontja, amikor üt az óra, de itt nincs óra, és nincs csúcspont sem, mert csak valahol ott vagyunk körülötte, a jazzben nincs úgy dráma, mint Beethovennél, itt csak a hangulatot festjük meg, azt a pontot, amikor az életünk fő kérdése eldől. De nem dől el, most nem, csak feszít, sőt már nem is feszít, hanem már a részünkké vált, nem tudtunk kezdeni vele semmit, hozzánk nőtt, visszük magunkkal mint egy púpot, görnyedünk alatta, és már újra kezdjük érezni a fájdalmat, újra elkezdünk vele küzdeni, de az éjfél nem jön el sosem, hanem egyszercsak már elmúlik, a küzdelem igazából megint elmaradt, jön a lassú hajnali kijózanodás.
Talán valami ilyesmi van ebben a dalban, Monknak sikerült a tökéletes dal, hát check it out! Mantra Pornó meg legközelebb jövőre, a könyvtárban, oda nem olyan izgalmas az utazás, de viszont talán több az ismerős.. :)
2009. november 20., péntek
love
Érdekes, hogy a szeretet legerőteljesebb megnyilvánulásai gyakran olyan személyek felé történnek, akiknek el akarjuk nyerni az érdeklődését és szeretetét. Hogy életünkben sokadrangú szereplők tudják hirtelen a legnagyobb energiákat mozgósítani, olyan tetteket, odafigyelést, ajándékot hoznak ki belőlünk, amikre magunktól talán képesek sem volnánk. Azért, mert nem tudjuk elfogadni, hogy valakit nem érdeklünk? Vagy azért, mert ez a szeretet tét nélküli?
Sőt olyan is van, amikor egy egész társaság gyűlik össze, ahol az embereket egyetlen dolog hozza össze, az ajándékozás, egyetlen dologra tudnak belelkesedni igazán, ha ajándékot lehet gyártani, ki lehet fejezni a szeretetet valami általános, távoli, igazából nem is nagyon létező személy, vagy személyek felé.
Lehet hogy ez valami szeretés-tartály, amibe folyton csurog a méz (vagy máz?), néha megtelik, szinte túlcsordul, és ezért időnként muszáj valamerre dobni, és lehetőleg nem túl közel, mert annak még a végén következménye lesz, hanem inkább messze, és olyankor mindenki boldogan sóhajthat fel, ajándékozó, és ajándékozott, szerető és szeretett is, hogy de jó, hát mégiscsak jó ember vagyok!
Sőt olyan is van, amikor egy egész társaság gyűlik össze, ahol az embereket egyetlen dolog hozza össze, az ajándékozás, egyetlen dologra tudnak belelkesedni igazán, ha ajándékot lehet gyártani, ki lehet fejezni a szeretetet valami általános, távoli, igazából nem is nagyon létező személy, vagy személyek felé.
Lehet hogy ez valami szeretés-tartály, amibe folyton csurog a méz (vagy máz?), néha megtelik, szinte túlcsordul, és ezért időnként muszáj valamerre dobni, és lehetőleg nem túl közel, mert annak még a végén következménye lesz, hanem inkább messze, és olyankor mindenki boldogan sóhajthat fel, ajándékozó, és ajándékozott, szerető és szeretett is, hogy de jó, hát mégiscsak jó ember vagyok!
2009. november 18., szerda
vissza a földre
Ezt nem hiszem el! Komolyan mondom, az ember elolvas egy-két okkult könyvet, aztán mire visszamegy a boltba, minden cucc a duplájába kerül! Azt hiszik annyira el vagyok szállva, hogy bármit beveszek? Érted, két fürt szőlő ezer forint? Mi van? Ráadásul import, és még csak nem is igazán finom.
Hétfő délután vicces volt, a két művészpalánta hétköznapjai c. epizódban egyikünk épp kénytelen volt a pénztárnál visszapakolni a fél kosarat, mert rájött, hogy csak ötszáz forintja van, és próbált utána kölcsönkérni másikunktól, akinek viszont másnapig csak négyszáz volt, így maradt a reménykedés, hogy majd lesz valahogy.
Estére aztán csak beesett valami pénzes tanítvány, meg egy kis kézműves hakni, s így András táncháza alatt már autentikusan lehetett kortyolni az ír whiskyt.. :)
De azt eldöntöttem, hogy többet nem vásárolok be, egyszerűen nem éri meg..
Hétfő délután vicces volt, a két művészpalánta hétköznapjai c. epizódban egyikünk épp kénytelen volt a pénztárnál visszapakolni a fél kosarat, mert rájött, hogy csak ötszáz forintja van, és próbált utána kölcsönkérni másikunktól, akinek viszont másnapig csak négyszáz volt, így maradt a reménykedés, hogy majd lesz valahogy.
Estére aztán csak beesett valami pénzes tanítvány, meg egy kis kézműves hakni, s így András táncháza alatt már autentikusan lehetett kortyolni az ír whiskyt.. :)
De azt eldöntöttem, hogy többet nem vásárolok be, egyszerűen nem éri meg..
ma estére
In Heaven they make love, on Earth they have sex, but down here in Hell, down here they fuck!
2009. november 11., szerda
jobbkéz-szabály
Épp a grimoire.cz-n böngültem, mikor beleakadtam ebbe a hárombetűs rövidítésbe, hogy LHP. Gyanúsan sok találat volt, és ha valamire sok találat van, amiről még nem hallottam, akkor érdeklődni kezdek. Left Hand Path, ez a betűszó, értelemszerűen van Right Hand Path is. Na, megint feltaláltam a spanyolviaszt, gondoltam, hisz pár bekezdéssel lejjebb pont ezen agyaltam, hogy mennyire elkülöníthető ez a két paradigma, én akkor mondjuk vallásosnak meg mágikusnak neveztem szigorúan belső használatra.
És persze, innen jön a parlamenti pártok oldala is, elvileg még valahonnan a Franciaforradalom idejéből, tehát a baloldal az a liberális-önfejlesztő-mágikus, a jobboldal meg a konzervatív-morális-vallásos.
Aztán persze nincs ám hivatalos szétválasztás, meg pontos határvonal, mert hát mindenki érzi, hogy inkább csak tendencia állapítható meg, no persze sok nagyon típusos egyed van, de sokan meg valahol középen, a szürkezónában.
Én amúgy igencsak vallásos közegben nőttem fel, és ez pont jó egyensúlyt ad, mert amúgy meg nagyon is balos lennék, vagy legalábbis mostanában, de így nem leszek nihilista, liberális, hippi, meg még ki tudja mi. Maradok szolid Radnótis Jobbikos.. :)
De a szétválasztás alapja mégiscsak meghúzható valahol.
A balkezesek a hangsúlyt belülre helyezik, és elvadult esetben azt mondják, minden csak rajtunk múlik, mindenki csak saját magáért felelős, sőt az egész világot mi képzeljük.
A jobbos meg kívülre koncentrál, és elvadultan azt mondja, hogy semmi sem múlik rajtunk, minden Isten akarata, mindenki felelős mindenkiért, és minden, amit mi gondolunk, az hallucináció, amíg el nem jutunk az Istennel való közösségre.
És a tettek is eszerint történnek, az egyik mindent megtesz önmaga érdekében, vagy inkább a saját belátása szerinti érdekben, azaz AKAR, a másik pedig mindent megtesz az isteni belátás, törvények, parancsolatok nevében, azaz HISZ.
Valahol meg kell találni az embernek a helyét ebben, mert minden út jó lehet, ha az az ember sajátja, és tudja, hogy arra akar menni. Én most sokáig túlságosan mások életét segítgettem, és belülről szólt egy hang egyre hangosabban, hogy ez nem jó nekem, így hát nemrég behúztam a kéziféket, és levágtam egy csikorgós BALkanyart, irány én, így most egyre jobb. Ne féljetek eltekerni a kormányt, ha szemben jön a jéghegy!
És persze, innen jön a parlamenti pártok oldala is, elvileg még valahonnan a Franciaforradalom idejéből, tehát a baloldal az a liberális-önfejlesztő-mágikus, a jobboldal meg a konzervatív-morális-vallásos.
Aztán persze nincs ám hivatalos szétválasztás, meg pontos határvonal, mert hát mindenki érzi, hogy inkább csak tendencia állapítható meg, no persze sok nagyon típusos egyed van, de sokan meg valahol középen, a szürkezónában.
Én amúgy igencsak vallásos közegben nőttem fel, és ez pont jó egyensúlyt ad, mert amúgy meg nagyon is balos lennék, vagy legalábbis mostanában, de így nem leszek nihilista, liberális, hippi, meg még ki tudja mi. Maradok szolid Radnótis Jobbikos.. :)
De a szétválasztás alapja mégiscsak meghúzható valahol.
A balkezesek a hangsúlyt belülre helyezik, és elvadult esetben azt mondják, minden csak rajtunk múlik, mindenki csak saját magáért felelős, sőt az egész világot mi képzeljük.
A jobbos meg kívülre koncentrál, és elvadultan azt mondja, hogy semmi sem múlik rajtunk, minden Isten akarata, mindenki felelős mindenkiért, és minden, amit mi gondolunk, az hallucináció, amíg el nem jutunk az Istennel való közösségre.
És a tettek is eszerint történnek, az egyik mindent megtesz önmaga érdekében, vagy inkább a saját belátása szerinti érdekben, azaz AKAR, a másik pedig mindent megtesz az isteni belátás, törvények, parancsolatok nevében, azaz HISZ.
Valahol meg kell találni az embernek a helyét ebben, mert minden út jó lehet, ha az az ember sajátja, és tudja, hogy arra akar menni. Én most sokáig túlságosan mások életét segítgettem, és belülről szólt egy hang egyre hangosabban, hogy ez nem jó nekem, így hát nemrég behúztam a kéziféket, és levágtam egy csikorgós BALkanyart, irány én, így most egyre jobb. Ne féljetek eltekerni a kormányt, ha szemben jön a jéghegy!
2009. november 8., vasárnap
Lucy in the Sky with Diamonds
Na ezt már régen terveztem.
Épp esemény utáni beszélgetést folytatok Zsomborral, a kockacukrok hivatásos felszolgálójával, nagyon kedves ember, valahogy ő is úgy úszott az életembe, hogy egyből nagyon közeli ember lett, mint annó Norbi, tanítványnak álcázva csempészték be. Vigyázni kell ezzel, kit enged be az ember a lakásába, mert aztán ez lesz belőle..
Hogy milyen? Első reflexben a gondolataimat, közben felvillanó szavaimat szerettem volna megörökíteni, másodikban meg úgy éreztem, semmit nem lehet írni. De aztán mégiscsak győz a blogológiai minisztérium, és megpróbálom, bár a siker kissé kétes. De ez nem törhet le!
A nyitás, egy ismeretlen lakásban, egy ismeretlen társaság, és a Yellow Submarine.
Nem tudom, milyen lehet teljesen tisztán, nekünk ez volt a felvezetés, az elején még tisztának érzed magad, de már nagyon nem stimmel valami, és úgy állsz fel, hogy kész vagy, mint a házifeladat. Márminthogy ez a hatvanas évek egyik legelszálltabb vizuális agymenése, versenyben a Monty Python kis rajzfilmkéivel, irtó erős képi jelenléttel, tulajdonképpen az egész hippi-lsd hőskorszak összefoglaló, félig-meddig öngúnyoló-parodizáló filmjének is készült, történelmileg ez lehet az a pont, ahol az egész trend meg kell hogy forduljon, mert nem nagyon van tovább.
Aztán meg elkezd szétmenni a lakás. Egy szerencse van, hogy mindig jön valaki, vagy valami, ami visszaránt, olyan, mintha néha bele tudnál kapaszkodni a nyílt vizet körülfogó bójákba. Ezek között meg történik a belső világ, illetve hát ez nem belső, mert nincs értelme különbséget tenni, csak néha belülről indul. Egy szivarka közben nagyjából egy órának tűnő gondolatnyi beszélgetést lehetett lefolytatni, illetve lehetett volna, ha lehetne beszélgetni. De nem nagyon lehet, rájössz, hogy a legértelmesebb kommunikációs forma a mosolygás. Meg hogy a beszéd is furán működik, lefelé jövet kiderül, hogy teljesen máshogy értette a szavaimat - de úgy, ahogy neki jó volt, szóval végülis a szavak abszolút elvesztik az univerzalitásukat, de mégis működnek.
Tulajdonképpen szinte minden kontextus elvész, minden csak ott, abban a pillanatban működik, de ott meg nagyon.
Zenélek persze, és ez is megérne egy külön posztot, de majd lesz olyan, ahol csak erre fogok koncentrálni, és akkor erről többet - részletesebben, mert ez azért fontos. Szóval nekiültem ott zongorázni, és a hallgató és játszó valami nagyon ritkán megélt egységben van, minden hangot egyszerre hallok mint előadó és mint hallgató is. Sajnos sok minden viszont nem úgy működik, mint szeretném, az idővel komoly bajok vannak, és ez kihat a ritmusra.
Az az furcsa érzés van amúgy, hogy nincs cucc. Ezt úgy ott benn mindenki érzi, hogy ez nem cucc, hanem a Valóság, és mindössze annyi van, hogy az ember el tudja veszíteni ezt a rezonálóképességét - lemerevedik. Fizikusnyelven olyasmi történik, hogy nagyon rá tudsz rezonálni bármire, addig, amíg kezd elmosódni a határvonal közted és a dolog között. De ebben nincs semmi különös érzés, abszolút ismerős dolog, és bármikor elő is hozható, ha az ember le tudja zárni a tudatzavaró tényezőket. (Azért persze némi cucc nem árt, pl. egy izmos algopirin a zenehallgatáshoz.. :) Csak az a különbség, hogy itt mindenre működik, és nagyon erősen.
Persze ez most egy házibuli volt, tehát nincs idő kísérletezésre, főleg nem elmélyülésre, de bizony ott az ember kezében egy elég univerzálisnak tűnő eszköz a létezés különböző bugyraiban való mászkálásra. Arra a pár pillanatra, amikor elkezdtem befelé koncentrálni tudatosan, nagyon érdekes változást láttam, mert ha megszűnnek az állandóan rezonálásra késztető külső ingerek, akkor belül meg pont hogy nagyon tiszta minden, az ember a tiszta szellemi szimbólumvilágba kerül - de csak egy pillanatra, mert valaki egyből vállonveregetett, hogy nézzem meg például az olimpiai záróünnepséget amint épp a Dark side of the moon megy alatta, és az nagyon érdekesnek tűnik.
Hirtelen nagyon megértővé válok az emberek iránt, és részben persze sajnálkozó is valahol, mert olyan érzésem van, hogy bizonyos még mélyebb dolgok nélkül, a maximum, amit el lehet érni, az az, hogy így létezünk, mint ahogy a szer alatt, csak akkor nem teszünk tulajdonképpen semmit. És persze ez ott érthető is, hogy nem teszünk, mert semmi szükség nem mutatkozik arra, hogy tenni kellene bármit. De közben meg mégis, ahogy odagyűlik lassan mindenki körém, amint zongorázom, mégiscsak úgy tűnik, hogy van értelme tenni dolgokat, mert ha valaki más ül ott, akkor mindenki kimegy - csak a válasz erre valahol magasabban van. (Valami keményebb cuccban.. :) Mindegy, nekem ez szerencsére nem volt kérdés sosem.
Intuícióm megsokszorozódik, megértem azt, aki így gondolkodik, megértem mit értenek egyesek a lefutandó körök alatt, hogy hogyan futja az ember a gondolati köreit dolgokkal kapcsolatban, amíg hajlandó azt elfogadni, ez a kommunikáción látszik tényleg, ahogy el akarsz valamit magyarázni a másiknak, de közben megérted a helyzetet körbe és körbe, és inkább a végén csak hallgatsz és mosolyogsz. Meg hogy hogyan működnek az életedbe ki-be úszkáló dolgok, hogyan kell békén hagyni emberek, hagyni, hogy a vonzások működjenek maguktól, és minden a maga természete szerint áramolhasson - és persze én magam is jó irányba áramoljak.
Az intuíció amúgy is foglalkoztat most, én most úgy nevezem, hogy a tudattalan intelligenciája. Tökre érezni azt, hogyan bővül ki a tudatod, és hogy normál állapotban ezek a részek mennyire ugyanígy érezhetnek, rezonálhatnak, és részt vehetnek a döntéshozatalban, mint most, csak akkor észrevétlenül. Az érdekel még, hogy hol van a tudattalanom vége, és hol kezdődik a külvilág? Valahol azért az biztos, hogy a másik ember az másik, sőt. Meg hogy azok a dolgok jönnek elő, amik ténylegesen foglalkoztatnak, és az ember valahogy ott ezt egyáltalán nem is bánja.
Na persze csóri gyerek bekerül a társaságba, mit kap még elő? Hát a Tarot kártyáját! :) És itt meg lejön, hogyan kell jósolni. Eddig nem értettem teljesen, de most egy villanás alatt összejön a kép, és mind a hárman hüledezve bólogatnak, akikben volt hajlam.
Közben észreveszem, hogy lassan a dolog kezd nem is csak a cuccozásról szólni, hanem kicsit rólam, és jólesik hallani, hogy "milyen jó dolgokat hozott ide ez a zenészfiú".
A test is tagoltabbá válik, például nagyon egyszerűen lehet szimbólumot küldeni egy testrészre, amit egyrészt érzel külön, ha akarod, másrészt egyszerűen rárajzolod, azt szevasz. Ilyesmi állapot kell valszeg a komolyobb energiai játszadozásokhoz, mágiához, stb. Itt úgy érthető az, amit normál helyzetben nem nagyon lehet megcsinálni.
Hogy mennyi pszichés edzés kell hogy az ember szer nélkül is belépjen ide, azt nem tudom egyelőre, de most nyilván ez lesz a következő cél, persze hathatósabb tanulmányozás után! :) Merthát az egész valahol meg egy nagy játszótér, és miért ne lennék gyerek, ha hív sok kedves gyerek játszani?
És ami még fontos, hogy valahol azt is éreztem végig, hogy fontos nekem, hogy ebben a dologban részeseim legyenek azok, akik az életemben is fontosak, szóval, ha lesz legközelebb, és érdekel, akkor.. :)
Épp esemény utáni beszélgetést folytatok Zsomborral, a kockacukrok hivatásos felszolgálójával, nagyon kedves ember, valahogy ő is úgy úszott az életembe, hogy egyből nagyon közeli ember lett, mint annó Norbi, tanítványnak álcázva csempészték be. Vigyázni kell ezzel, kit enged be az ember a lakásába, mert aztán ez lesz belőle..
Hogy milyen? Első reflexben a gondolataimat, közben felvillanó szavaimat szerettem volna megörökíteni, másodikban meg úgy éreztem, semmit nem lehet írni. De aztán mégiscsak győz a blogológiai minisztérium, és megpróbálom, bár a siker kissé kétes. De ez nem törhet le!
A nyitás, egy ismeretlen lakásban, egy ismeretlen társaság, és a Yellow Submarine.
Nem tudom, milyen lehet teljesen tisztán, nekünk ez volt a felvezetés, az elején még tisztának érzed magad, de már nagyon nem stimmel valami, és úgy állsz fel, hogy kész vagy, mint a házifeladat. Márminthogy ez a hatvanas évek egyik legelszálltabb vizuális agymenése, versenyben a Monty Python kis rajzfilmkéivel, irtó erős képi jelenléttel, tulajdonképpen az egész hippi-lsd hőskorszak összefoglaló, félig-meddig öngúnyoló-parodizáló filmjének is készült, történelmileg ez lehet az a pont, ahol az egész trend meg kell hogy forduljon, mert nem nagyon van tovább.
Aztán meg elkezd szétmenni a lakás. Egy szerencse van, hogy mindig jön valaki, vagy valami, ami visszaránt, olyan, mintha néha bele tudnál kapaszkodni a nyílt vizet körülfogó bójákba. Ezek között meg történik a belső világ, illetve hát ez nem belső, mert nincs értelme különbséget tenni, csak néha belülről indul. Egy szivarka közben nagyjából egy órának tűnő gondolatnyi beszélgetést lehetett lefolytatni, illetve lehetett volna, ha lehetne beszélgetni. De nem nagyon lehet, rájössz, hogy a legértelmesebb kommunikációs forma a mosolygás. Meg hogy a beszéd is furán működik, lefelé jövet kiderül, hogy teljesen máshogy értette a szavaimat - de úgy, ahogy neki jó volt, szóval végülis a szavak abszolút elvesztik az univerzalitásukat, de mégis működnek.
Tulajdonképpen szinte minden kontextus elvész, minden csak ott, abban a pillanatban működik, de ott meg nagyon.
Zenélek persze, és ez is megérne egy külön posztot, de majd lesz olyan, ahol csak erre fogok koncentrálni, és akkor erről többet - részletesebben, mert ez azért fontos. Szóval nekiültem ott zongorázni, és a hallgató és játszó valami nagyon ritkán megélt egységben van, minden hangot egyszerre hallok mint előadó és mint hallgató is. Sajnos sok minden viszont nem úgy működik, mint szeretném, az idővel komoly bajok vannak, és ez kihat a ritmusra.
Az az furcsa érzés van amúgy, hogy nincs cucc. Ezt úgy ott benn mindenki érzi, hogy ez nem cucc, hanem a Valóság, és mindössze annyi van, hogy az ember el tudja veszíteni ezt a rezonálóképességét - lemerevedik. Fizikusnyelven olyasmi történik, hogy nagyon rá tudsz rezonálni bármire, addig, amíg kezd elmosódni a határvonal közted és a dolog között. De ebben nincs semmi különös érzés, abszolút ismerős dolog, és bármikor elő is hozható, ha az ember le tudja zárni a tudatzavaró tényezőket. (Azért persze némi cucc nem árt, pl. egy izmos algopirin a zenehallgatáshoz.. :) Csak az a különbség, hogy itt mindenre működik, és nagyon erősen.
Persze ez most egy házibuli volt, tehát nincs idő kísérletezésre, főleg nem elmélyülésre, de bizony ott az ember kezében egy elég univerzálisnak tűnő eszköz a létezés különböző bugyraiban való mászkálásra. Arra a pár pillanatra, amikor elkezdtem befelé koncentrálni tudatosan, nagyon érdekes változást láttam, mert ha megszűnnek az állandóan rezonálásra késztető külső ingerek, akkor belül meg pont hogy nagyon tiszta minden, az ember a tiszta szellemi szimbólumvilágba kerül - de csak egy pillanatra, mert valaki egyből vállonveregetett, hogy nézzem meg például az olimpiai záróünnepséget amint épp a Dark side of the moon megy alatta, és az nagyon érdekesnek tűnik.
Hirtelen nagyon megértővé válok az emberek iránt, és részben persze sajnálkozó is valahol, mert olyan érzésem van, hogy bizonyos még mélyebb dolgok nélkül, a maximum, amit el lehet érni, az az, hogy így létezünk, mint ahogy a szer alatt, csak akkor nem teszünk tulajdonképpen semmit. És persze ez ott érthető is, hogy nem teszünk, mert semmi szükség nem mutatkozik arra, hogy tenni kellene bármit. De közben meg mégis, ahogy odagyűlik lassan mindenki körém, amint zongorázom, mégiscsak úgy tűnik, hogy van értelme tenni dolgokat, mert ha valaki más ül ott, akkor mindenki kimegy - csak a válasz erre valahol magasabban van. (Valami keményebb cuccban.. :) Mindegy, nekem ez szerencsére nem volt kérdés sosem.
Intuícióm megsokszorozódik, megértem azt, aki így gondolkodik, megértem mit értenek egyesek a lefutandó körök alatt, hogy hogyan futja az ember a gondolati köreit dolgokkal kapcsolatban, amíg hajlandó azt elfogadni, ez a kommunikáción látszik tényleg, ahogy el akarsz valamit magyarázni a másiknak, de közben megérted a helyzetet körbe és körbe, és inkább a végén csak hallgatsz és mosolyogsz. Meg hogy hogyan működnek az életedbe ki-be úszkáló dolgok, hogyan kell békén hagyni emberek, hagyni, hogy a vonzások működjenek maguktól, és minden a maga természete szerint áramolhasson - és persze én magam is jó irányba áramoljak.
Az intuíció amúgy is foglalkoztat most, én most úgy nevezem, hogy a tudattalan intelligenciája. Tökre érezni azt, hogyan bővül ki a tudatod, és hogy normál állapotban ezek a részek mennyire ugyanígy érezhetnek, rezonálhatnak, és részt vehetnek a döntéshozatalban, mint most, csak akkor észrevétlenül. Az érdekel még, hogy hol van a tudattalanom vége, és hol kezdődik a külvilág? Valahol azért az biztos, hogy a másik ember az másik, sőt. Meg hogy azok a dolgok jönnek elő, amik ténylegesen foglalkoztatnak, és az ember valahogy ott ezt egyáltalán nem is bánja.
Na persze csóri gyerek bekerül a társaságba, mit kap még elő? Hát a Tarot kártyáját! :) És itt meg lejön, hogyan kell jósolni. Eddig nem értettem teljesen, de most egy villanás alatt összejön a kép, és mind a hárman hüledezve bólogatnak, akikben volt hajlam.
Közben észreveszem, hogy lassan a dolog kezd nem is csak a cuccozásról szólni, hanem kicsit rólam, és jólesik hallani, hogy "milyen jó dolgokat hozott ide ez a zenészfiú".
A test is tagoltabbá válik, például nagyon egyszerűen lehet szimbólumot küldeni egy testrészre, amit egyrészt érzel külön, ha akarod, másrészt egyszerűen rárajzolod, azt szevasz. Ilyesmi állapot kell valszeg a komolyobb energiai játszadozásokhoz, mágiához, stb. Itt úgy érthető az, amit normál helyzetben nem nagyon lehet megcsinálni.
Hogy mennyi pszichés edzés kell hogy az ember szer nélkül is belépjen ide, azt nem tudom egyelőre, de most nyilván ez lesz a következő cél, persze hathatósabb tanulmányozás után! :) Merthát az egész valahol meg egy nagy játszótér, és miért ne lennék gyerek, ha hív sok kedves gyerek játszani?
És ami még fontos, hogy valahol azt is éreztem végig, hogy fontos nekem, hogy ebben a dologban részeseim legyenek azok, akik az életemben is fontosak, szóval, ha lesz legközelebb, és érdekel, akkor.. :)
2009. november 6., péntek
second reality
Eszembe jutott minap egy demó, ez a címe, hogy Second Reality - annó talán 95 körül készítették, és ez volt a PC-s demózás hőskorának leghíresebb alkotása. (youtubeon biztos fenn van)
Purple Motion és Skaven akkor technikailag szinte kivitelezhetetlennek tűnő zenéje, és az újabb és újabb effektek, az egész hangulat, ráadásul a csapatot is úgy hívták: Future Crew
Akkor éppen volt ilyen, hogy jövő.
Miért pont ez a demó lett ennyire híres? Nem azért, mert mint művészi alkotás, annyira kiemelkedő lenne, hanem, mint minden híresség, ennek a kulcsa is az, hogy jókor volt jó helyen: ez a demó szimbolizálta azt, hogy a számítógépben, mint eszközben és gondolkodási formában benne van egy új valóság megteremtésének a lehetősége. Ez az első demó, ami kilép a videójátékok felturbósított világából, és olyan élményt ad, ami már valóságos lehet. Forognak a kockák, a testek, megjelenik a tér a képernyőn, na várjatok.
Szóval most annyira belelkesedtem, hogy meg is néztem:
http://www.youtube.com/watch?v=8G_aUxbbqWU
Amúgy 1993 van éppen, ki hány éves? Most nem teljesen erről a demóról akartam írni, de muszáj kicsit írnom magáról a DEMO-zásról, mert ez egy olyan terület, amihez kell némi empátia. Mert ezt a videót, amit láttatok, bizony annó 93-ban egy kb. 486-os PC-n készítették el teljesen amatőr finn ifjak, és a lényege az, hogy ez nem is videó igazából, hanem egy valós időben futó program, mindent ott helyben számol ki, semmi nincs előre renderelve, és visszajátszva.
Persze pont ezért aki még életében nem programozott, az talán nem találja annyira érdekesnek, mert hát a winamp is tud ilyet, meg stb. Aki így legyint, azzal most ne foglalkozzunk, ugorja át ezt, akit viszont megragad ez a világtörténeti pillanat, az érteni kezdi, hogy volt egy pillanat a világon, valamikor 93-ban, amikor ez a kilenc perces demó volt az emberiség egyik csúcsteljesítménye. És nem (az amúgy pixelenként rajzolt) grafikák, vagy a trackerben írt 512kb-nál rövidebb zenék, vagy az effektek akár önmagukban, hanem az egész, hogy ott a számítógéped, és azon star warst szimulálhatsz, vagy tükröződő gömböket, vagy bármit, egyszóval valóságot teremthetsz! Ez volt az első pont, amikor ezt el lehetett hinni, hogy a számítógép több egyszerű írógépnél, vagy számológépnél, sokkal több. Valahol azért érthető, hogy miért lettem infós 18 éves fejjel, hát ezért, mert akkor, még korábban, amikor ezt én láttam, 14 éves fejjel, ez tűnt az emberiség jövője számára legfontosabb területnek. Márminthogy akkor még volt ilyen, hogy az emberiség jövője. De ez megint elkanyarodik egy kicsit távolabb.
Mert bizony valóságot lehet teremteni - és ez a valóság hordozható, reprodukálható, egyszóval tartós, kompakt. És hirtelen mindenki elkezdhette a valóságot teremteni magának - addig az ember saját kis képzeletvilága korlátozva volt a párna alá dugdosott naplóra, a közös mesélésekre, és persze a könyvre - de ez az új, ez mindenkié lett, változtatható, színezhető, kitölthető, interaktív, és ami a legfontosabb, megosztható. Ma már Second Life is van, egy második, virtuális élet, amiben virtuális embert vezethetsz, és teljes életet élhetsz vele egy örökké bövülő világgal - a Second Life pénze benn van a valódi tőzsdén is, szóval teljesen valós a dolog.
Szóval mintha ez is nagyon fontos lépés lett volna, hogy az emberek megtanulták, hogy teremthetnek valóságot ők maguk is. És közben óvatosan, de nagyban is megtörtént a váltás - Irakban tömegpusztító fegyverek vannak! Lerohanjuk őket!
Később kiderül, hogy nincsenek. De erre nem az a reakció, hogy tévedtünk, elnézést, vissza az egész, visszavonulunk, mindent visszafizetünk, a halottakért kárpótlás, emlékmű, stb.
Hanem mintha mi sem történt volna. És az embereknél ugyanez - mostantól bojkottáljuk a hazug amerikaiakat, akik lerohantak egy ártatlan országot! Nem, vállrándítás.
Ugyanez Gyurcsánnyal itthon: Elkúrtuk, de nem megyünk sehova. Nem tehettek semmit, hiába van igazatok. Aztán egy ködös februári napon még elmegy, de él vígan, mint Marci Hevesen, hiába még be is vallotta, hogy elkúrtuk, nem lesz hibás, mert már nincs olyan.
Szóval hogy elvész az objektív valóság. Elvész az, hogy valami valamilyen, vagy valaki valamilyen. Vannak emberek, akiknek ilyen, másoknak olyan. És ez a tény a legfontosabb dolog, amivel meg kell tanulni együttélni a XXI-ik században. (Régen volt ilyesmi. Úgy hívták, hogy becsület. Olyan is volt, hogy eskü, meg adott szó, ezek persze nem most vesztek ki, hanem szép lassan, meghát sok embernek sosem volt) - és ezért is nem vagyok talán már infós, mert nincs már jövője az emberiségnek, mert valósága sincs - sok-sok millió jövő és valóság van már.
A közösség azt is jelenti, olyan emberek, akik elfogadnak egy közös valóságot. Amint ez, valamilyen okból megváltozik, valaki másként kezd emlékezni, valaki másik valóságot szeretne már, akkor az a közösség is felbomlik, felhasad - és bárki megteheti már, megjött a gyakorlatunk benne látva a nagyokat, és talán részben azért is, mert megtapasztalhattuk a számítógépen is.
És szembesítés nincs, nem lehet számonkérni Bushon az iraki háborút, Gyurcsányon az elkúrást, emberek közt a szót, az ígéretet, mert felhasad a világ, tessék élni a saját életed tovább, szól a parancs, és az ember tényleg tehetetlen is. Csak néha sajnálja azt, aki valahogy a hasadék másik oldalára kerül, és menthetetlenül távolodik.
Na, ilyen szemmel nézzétek a Second Realityt, vagy persze nem muszáj, have fun!
Purple Motion és Skaven akkor technikailag szinte kivitelezhetetlennek tűnő zenéje, és az újabb és újabb effektek, az egész hangulat, ráadásul a csapatot is úgy hívták: Future Crew
Akkor éppen volt ilyen, hogy jövő.
Miért pont ez a demó lett ennyire híres? Nem azért, mert mint művészi alkotás, annyira kiemelkedő lenne, hanem, mint minden híresség, ennek a kulcsa is az, hogy jókor volt jó helyen: ez a demó szimbolizálta azt, hogy a számítógépben, mint eszközben és gondolkodási formában benne van egy új valóság megteremtésének a lehetősége. Ez az első demó, ami kilép a videójátékok felturbósított világából, és olyan élményt ad, ami már valóságos lehet. Forognak a kockák, a testek, megjelenik a tér a képernyőn, na várjatok.
Szóval most annyira belelkesedtem, hogy meg is néztem:
http://www.youtube.com/watch?v=8G_aUxbbqWU
Amúgy 1993 van éppen, ki hány éves? Most nem teljesen erről a demóról akartam írni, de muszáj kicsit írnom magáról a DEMO-zásról, mert ez egy olyan terület, amihez kell némi empátia. Mert ezt a videót, amit láttatok, bizony annó 93-ban egy kb. 486-os PC-n készítették el teljesen amatőr finn ifjak, és a lényege az, hogy ez nem is videó igazából, hanem egy valós időben futó program, mindent ott helyben számol ki, semmi nincs előre renderelve, és visszajátszva.
Persze pont ezért aki még életében nem programozott, az talán nem találja annyira érdekesnek, mert hát a winamp is tud ilyet, meg stb. Aki így legyint, azzal most ne foglalkozzunk, ugorja át ezt, akit viszont megragad ez a világtörténeti pillanat, az érteni kezdi, hogy volt egy pillanat a világon, valamikor 93-ban, amikor ez a kilenc perces demó volt az emberiség egyik csúcsteljesítménye. És nem (az amúgy pixelenként rajzolt) grafikák, vagy a trackerben írt 512kb-nál rövidebb zenék, vagy az effektek akár önmagukban, hanem az egész, hogy ott a számítógéped, és azon star warst szimulálhatsz, vagy tükröződő gömböket, vagy bármit, egyszóval valóságot teremthetsz! Ez volt az első pont, amikor ezt el lehetett hinni, hogy a számítógép több egyszerű írógépnél, vagy számológépnél, sokkal több. Valahol azért érthető, hogy miért lettem infós 18 éves fejjel, hát ezért, mert akkor, még korábban, amikor ezt én láttam, 14 éves fejjel, ez tűnt az emberiség jövője számára legfontosabb területnek. Márminthogy akkor még volt ilyen, hogy az emberiség jövője. De ez megint elkanyarodik egy kicsit távolabb.
Mert bizony valóságot lehet teremteni - és ez a valóság hordozható, reprodukálható, egyszóval tartós, kompakt. És hirtelen mindenki elkezdhette a valóságot teremteni magának - addig az ember saját kis képzeletvilága korlátozva volt a párna alá dugdosott naplóra, a közös mesélésekre, és persze a könyvre - de ez az új, ez mindenkié lett, változtatható, színezhető, kitölthető, interaktív, és ami a legfontosabb, megosztható. Ma már Second Life is van, egy második, virtuális élet, amiben virtuális embert vezethetsz, és teljes életet élhetsz vele egy örökké bövülő világgal - a Second Life pénze benn van a valódi tőzsdén is, szóval teljesen valós a dolog.
Szóval mintha ez is nagyon fontos lépés lett volna, hogy az emberek megtanulták, hogy teremthetnek valóságot ők maguk is. És közben óvatosan, de nagyban is megtörtént a váltás - Irakban tömegpusztító fegyverek vannak! Lerohanjuk őket!
Később kiderül, hogy nincsenek. De erre nem az a reakció, hogy tévedtünk, elnézést, vissza az egész, visszavonulunk, mindent visszafizetünk, a halottakért kárpótlás, emlékmű, stb.
Hanem mintha mi sem történt volna. És az embereknél ugyanez - mostantól bojkottáljuk a hazug amerikaiakat, akik lerohantak egy ártatlan országot! Nem, vállrándítás.
Ugyanez Gyurcsánnyal itthon: Elkúrtuk, de nem megyünk sehova. Nem tehettek semmit, hiába van igazatok. Aztán egy ködös februári napon még elmegy, de él vígan, mint Marci Hevesen, hiába még be is vallotta, hogy elkúrtuk, nem lesz hibás, mert már nincs olyan.
Szóval hogy elvész az objektív valóság. Elvész az, hogy valami valamilyen, vagy valaki valamilyen. Vannak emberek, akiknek ilyen, másoknak olyan. És ez a tény a legfontosabb dolog, amivel meg kell tanulni együttélni a XXI-ik században. (Régen volt ilyesmi. Úgy hívták, hogy becsület. Olyan is volt, hogy eskü, meg adott szó, ezek persze nem most vesztek ki, hanem szép lassan, meghát sok embernek sosem volt) - és ezért is nem vagyok talán már infós, mert nincs már jövője az emberiségnek, mert valósága sincs - sok-sok millió jövő és valóság van már.
A közösség azt is jelenti, olyan emberek, akik elfogadnak egy közös valóságot. Amint ez, valamilyen okból megváltozik, valaki másként kezd emlékezni, valaki másik valóságot szeretne már, akkor az a közösség is felbomlik, felhasad - és bárki megteheti már, megjött a gyakorlatunk benne látva a nagyokat, és talán részben azért is, mert megtapasztalhattuk a számítógépen is.
És szembesítés nincs, nem lehet számonkérni Bushon az iraki háborút, Gyurcsányon az elkúrást, emberek közt a szót, az ígéretet, mert felhasad a világ, tessék élni a saját életed tovább, szól a parancs, és az ember tényleg tehetetlen is. Csak néha sajnálja azt, aki valahogy a hasadék másik oldalára kerül, és menthetetlenül távolodik.
Na, ilyen szemmel nézzétek a Second Realityt, vagy persze nem muszáj, have fun!
2009. november 4., szerda
Golden Dawn
Vajon hányan olvasták itt a kilóméteres sugarú környezetemben a golden dawn Isreal Regardie féle - akkoriban esküszegésnek számító - leírását?
Márhogy mi az a Golden Dawn? Írjuk nagy betűvel talán. Hát persze én se tudtam mondjuk pár hónappal ezelőttig, szóval valahol számon se kérhetem. Körülbelül olyan szintű kérdés, mint hogy ki az a Cannonball Adderley, szóval hogy kb. ugyanannyira fontos LENNE, és ugyanannyira ismeretlen.
Jó persze itt van egy nagy adag maszlag a témával kapcsolatban. Mindig is volt - bizonyos emberek szeretik az ördögöt festeni - hol a falra, hol bizonyos szavakra, fogalmakra. Démonizálni - mert egyszerűbb úgy gondolkodni, ha vannak nagy hívószavak, mint jó és rossz.
És ez persze rossz. Ahogyan rossz dolog zenésznek is lenni, rossz dolog a házasság előtti szexuális kapcsolat létesítése (valszeg utána is az.. :), és még sorolhatnám, mennyi rossz dolgot teszek folyton - én, a született jógyerek.
Na mindegy, kicsit beleásom magam a témába, aztán tolok egy-két pentagram rituálét,majd csak néztek mint a moziban.
Beleástam magam ma egy belga sör mellett a kereszténység és a hermetizmus összehasonlításába, és a főbb mérföldköveket le is raktam a fővám tértől a magyar utca végéig, de mire felértem a lépcsőn, már nem tűnt olyan érdekesnek a dolog, tehát ez ma elmarad. De persze a lényeget összefoglalhatom:
Higyjetek!
vagy
Akarjatok!
a döntés kötelező!
Márhogy mi az a Golden Dawn? Írjuk nagy betűvel talán. Hát persze én se tudtam mondjuk pár hónappal ezelőttig, szóval valahol számon se kérhetem. Körülbelül olyan szintű kérdés, mint hogy ki az a Cannonball Adderley, szóval hogy kb. ugyanannyira fontos LENNE, és ugyanannyira ismeretlen.
Jó persze itt van egy nagy adag maszlag a témával kapcsolatban. Mindig is volt - bizonyos emberek szeretik az ördögöt festeni - hol a falra, hol bizonyos szavakra, fogalmakra. Démonizálni - mert egyszerűbb úgy gondolkodni, ha vannak nagy hívószavak, mint jó és rossz.
És ez persze rossz. Ahogyan rossz dolog zenésznek is lenni, rossz dolog a házasság előtti szexuális kapcsolat létesítése (valszeg utána is az.. :), és még sorolhatnám, mennyi rossz dolgot teszek folyton - én, a született jógyerek.
Na mindegy, kicsit beleásom magam a témába, aztán tolok egy-két pentagram rituálét,majd csak néztek mint a moziban.
Beleástam magam ma egy belga sör mellett a kereszténység és a hermetizmus összehasonlításába, és a főbb mérföldköveket le is raktam a fővám tértől a magyar utca végéig, de mire felértem a lépcsőn, már nem tűnt olyan érdekesnek a dolog, tehát ez ma elmarad. De persze a lényeget összefoglalhatom:
Higyjetek!
vagy
Akarjatok!
a döntés kötelező!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)