szerva

Ma kettő lesz, többet is bírok egy este. (persze néha meg egy hétig semmi, tudom én.. :)

Van egy kedvenc helyem a Gellérthegyen, pár pad, egy fa, nem tudom, miért pont az, de az a kedvenc. Pont rálátni a várra, alattad az autók a forgalmas úton, de valahogy az egy forgalomtól távoli, se a csövesek, se a szerelmesek, se a bolyongó költők nem találnak oda, és a lakásomtól tulképp 15 perc séta.
Amikor diplomáztam, akkor oda hívtam meg azokat az embereket, akik fontosak voltak akkor az életemben, lehetett időpontot választani, szépen végigittam a délutánt, mindenki írt az emlékkönyvbe is. Ha ma lenne megint ilyen, akkor egy ember lenne csak az akkoriakból, azt hiszem, mennyire változékony ez a modern világ!

Felsétáltam ma oda, lenyűgöző a Gellérthegy, pont alkonyatkor, az égbolt olyan mélykéken sötétül a Széchenyi-hegy fölött, a hegy lámpái meg olyan mélysárgán világítanak, ettől a lépcsők avarja aranyszínű masszává válik kicsit, bizonytalanok a távolságok, sötétkék és arany, ez a két szín, meg a távolság, de közben minden végülis belül van.
A Gellérthegy azért olyan intim, mert minden szerelemhez, minden nőhöz tartozik valami, ami ottani emlék. És belegondolva valszeg ez szinte mindenkivel így lehet a városban, szóval az a hegy egy nagy, közös ágya a városnak, mégha nem is mindenki próbálja ki ténylegesen, mint Bence, hogy milyen lehet a felkelő napra szeretkezni valamelyik Dunára néző padon.
De minden kapcsolatnak megvan a maga helye, padja, fűcsomója, kicsit mintha a szerelem temploma lenne.
Még mindig el tud varázsolni a város látványa, megunhatatlan, és a nagyobb tér mindig a gondolkodásban is nagyobb látószöget ad, kikerülsz a megszokott körökből, és mindent kicsit magasabbról, távolabbról látsz.
Idén májusban a rózsadombi túrám volt ilyen, egy üveg Takler borral, ami azóta is itt áll a vitrinben emlékül, talán életem legnagyobb tour de force-ja volt saját magamban. Ott is a végén valami kertben hevertem, a csillagokra bámulva, meg a városra, valami másik valóságban, amihez hasonlót csak szerekkel, ne adj isten szerelmekkel tudtam néha megérinteni.

Ami meg kimaradt pár nappal korábban, az az, hogy vannak pillanatok, amikor az ember hirtelen kikerül pár pillanatra a szerepéből, és megdöbbenve látja, hogy mennyire más ő valójában. Aztán persze meg lehet magyarázni, hogy minden kapcsolódás kompromisszum, és egy közös valóság megteremtése, amiben saját magad elveszted, és újraszületsz valami másban. Valami közös másban. Én és Te kiadja a Mi-t. De közben meg mintha sok ember egyáltalán nem adna fel semmit magából, mintha tőlem várnák, hogy alkalmazkodjak, én meg hát olyan vagyok, tudjátok. És valami itt egyszerűen nem stimmel. Mi van, ha nem tetszik a szerep, amit osztanak, mit mondasz a rendezőnek?
Vajon melyik a jobb, az elviselhetetlen őszinteség, vagy a kedvesen duruzsoló, fülbemászó hazugság? Mondd, te mit választanál?
Két kulcsszó van itt, az egyik a szer, a másik a való, szer, szerep, szerelem, a másik meg a valóság, valami, változás, a kettőből lesz a szerva, a tanulság pedig annyi, hogy szerva itt, csere ott!