A történetírás egyik legmagyarosabb lemeze készül a mantrapornó neve alatt, két zeneszerzővel, 3-4 énekesnővel és legalább ugyanennyi szövegíróval. Magyaros alatt azt értem, hogy eszméletlen a távolság a között, amiről szólnia kellene a zenélésnek, pont fordított az egész, a zenekar van az albumért, nem az album a zenekarért. Tipikus mondatok:
"Muszáj egy anyagot kiadni, különben elfelejtik a zenekart"
"Vidéken kell fellépni, különben nem hívnak fesztiválozni"
"Hirdetni kell, mert más zenekaroknak is láttam hirdetését az estben" - de nem is folytatom, csak felmegy a pumpa.
Mindehhez Marci feledhetetlen orgánuma.
Én meg azért a befejezést megígértem nekik, ez még egy szám, meg még egy, meg még egy, tudjátok hogy van ez a baráti igéreteknél..
Mindegy, tegnap jöttem rá teljesen hibás felfogásomra a zenekart illetően, úgy kell a jelenségre nézni, mint egy csocsótársaság, akik mellesleg zenélni is szoktak - ilyen nézőpontból nagyon vicces és szórakoztató. Persze nem minden csocsótársaság megy cseh-szlovák turnéra, meg égeti magát az mtv-ben.. :)
Piri dobott meg egy zsák Zorn dallal, és ezért bejegyzés címének másik fele, mert zenéről elgondolkodtam, és akkor kicsit miért nem itt. Várom a szaxofont, semmi, rákeresek az allmusicon, és kiderül, hogy nem is lesz, ez egy zongoratrióra írt album, és bizony megvillan Vince Guaraldi neve a hatások között, hát igen, biztos ismeritek a Snoopy zenéjét (jellemző, hogy ez is a cuki karakter nevéről terjedt el magyarhonban, mert ugye nem ez az eredeti cím!), nagyon hangulatos jazz-trió dalok, olyasmi, aki semmit nem akar túlzásba vinni, kerüli a nagy szavakat, inkább bennsőséges, személyes, és pont ettől irtó jó. Kicsit mint Bill Evans, de Bill azért sokkal fájdalmasabb, küzdelmesebb, heroinosabb, Vince meg nyugodt, mint egy vasárnapi ebéd, és valahogy pont úgy jó. Pont az a szoláris szépsége az életnek, amikor minden a helyén.
Furcsa Zorntól egy ilyen próbálkozás, mert én eddig eléggé más oldalról ismertem, már amennyire ismertem. Az én agyamban a tipikus parasztvakítós zene volt az, amit hallottam tőle, a zenének azon a határvonalán, sőt azon túl is, ahol még egyáltalán lehet objektív kategóriákkal dobálózni. Szóval mintha ügyesen úgy akart volna befutni, hogy csinál egy kritizálhatatlan zenét, amit ráadásul nem is túl nehéz eljátszani, és beveti az összes művész-pr elemet, amit kell, hogy azt a viszonylag széles borderline-sznob réteget megfogja, akik már kifinomultabban, műveltebben keresik az értéket, de különösebb zenei ízlés-hozzáértés-műveltség nélkül.
Most ahogy nézegetem az albumcímeket, hát itt bizony kemény kabbalista-mágikus vonal tükröződik, héber ábécé betűi szerinti albumok, Tzaddik records, magick, biztos van egy-két Crowley könyv ott is a polcon.. :)
De a zene az csak zene, hiába a körítés, hiába tűnik ki valaki személyiségével az alap kissapkás jazzerek közül, a hang az könyörtelenül csak hang marad.
Most ez eddig úgy tűnik, mintha valami szart hallgattam volna, persze jó zenéről van szó, mármint ez ugye teljesen más, mint amiről írtam fenn, az a free korszaka, vagy nemtom, Az alapvető modális dallamokból való építkezés kicsit fura persze a zongorán hosszú távon, szóval hogy 1-2 dal, főleg az első, friss és váratlan, de hogy mindegyikben aztán szinte ugyanaz megy, az egy kicsit uncsivá teszi, meg hogy, már megint nem igazán jazz ez, mert bizony szinte minden rész ki van írva előre, és persze vannak improvizációk, de ott sem érzem azt, hogy különösebben megszakadnának a zenészek, profi, Berklee-ről kipucolt srácok eljátsszák a házi feladatot.
A hangulata azért érdekes, más van benne, mint az ehhez hasonló euro-mainstream jazzben, én love songnak furcsállom, valahogy nem love ez, vagy ha love, akkor olyan mindenki felé irányuló love, nem tüzes, lángoló, szenvedélyes, érzelmes, visszavonhatatlan, életem-halálom love, hanem olyan egyben vagyok a világgal - love.
Hallgassatok utána Bill Evanst, és máris érződik a különbség, hogy milyen egy igazán személyes zene.
Nemtudom, talán túl kevés nekem a dráma a mostani zenékben, az igazi dráma persze, mert hatásvadászatban minden eddigit felülmúló apparátus van. De valahogy a zenének, és a művészetnek az a fajta komolyanvétele, ami nagyon sokáig egyértelmű volt, az mintha megtört volna, és ezt legjobban persze saját magamon érzem - hogy végülis mindegy, hogy csinálod-e, vagy sem, és ez rohadt nagy gáz. Mint egy ház.
A "klasszikus" Zornnal kapcsolatban meg azt a hibát követtem el, hogy komolyan vettem. Nem szabad, játék, játszani kell. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a free jazzt játszani jobb érzés, mint hallgatni.. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése