run, run, run!

ajjaj, para van.
Sajnos a Beatport addiktívnak tűnik, tegnap nyugodt lelkiismerettel hallgattam Daniel Pault azzal a tudattal, hogy akkor erre hónapra megvolt a szakmát támogató kiadás, erre mit veszek észre, hát nem azt, hogy reggel fél nyolckor nekiállok új trackeket hallgatni (még a szomszéd is lekopog, dehát hallanom kell rendesen a basszust, ezt meg kellett értenie), és az még rendben is lenne, de hogy szépen csúsznak be a trackek egyesével a kosárba, egy óvatlan pillanatban, mikor nem nézek oda, gyorsan rá is nyomok a checkoutra.
Hát, igen, de abszolút meg lehet ezt érteni, tudom én, hogy a csajok mit éreznek néha egy-egy cipő/ruhadarab láttán, ezt nem lehet kihagyni, na olyasmi.
Az egyik dal, Jaga Jazzisttól például olyan, hogy felkaptam rá a fülem. Úgy értem, nem szoktam ilyesmit tenni mostanában, akármi új zenét hallok, mert általában nem elég jókat hallok, de ebben volt végre valami váratlan, és az még önmagában kevés, hogy váratlan, mert Uhrin Benedek is váratlan, meg ha a cica átszalad a zongorán, az is, de ez meg még jó is volt. Olyasmi, mintha kezdenék egy hosszú téli álom után egyesek megtalálni azt a fajta kreatív szintet, amit a hetvenes években a Weather Report meg hasonszőrű zenekarok játszottak, a zeneileg nagyon képzett, de mégis emészthető, tartalmas szintet. Mondjuk még mindig csak közelít, de azért örvendetes mindenképp.
A másik (post-címadó) dal meg Meitz, hát ha van zenei példaképem, mármint olyan, akinek a zenéjére a leginkább hasonlítok, akkor az ő, Clara Hill énekel, és ez meg egy olyan nagyon fülbemászó, de dögös, ötletes, hangulatos, nem tudom, majdnem minden, popdal, persze, persze lehetne még több, de ez is irtó jó.
"Mi? Ez az a német kurva? Ez ilyen jót tud?" - kommentálta kedvenc vizitáló énekesnőnk a szonikális élményt, kinek arca egész kisimult, mióta már lassan hónapokban mérhető párkapcsolattal rendelkezik - ennek meg mi, itt Quincy produceri foteljában igazán örülünk.

Elfáradtam, egész nap kevertem, észre se veszi az ember, hogy este kilenc van, és még csinálnám, nagyon benne vagyok, de a fülem elhagyott, semmit nem hallok. Ez az a pont, mint amikor öt nap sziget után az ember a hangok alapján nem tudja eldönteni, hogy ez most a metál-, a technosátor, vagy stand-up comedy.

Igenis a popzene a legjobb, nézd meg, mi maradt fenn a klasszikus korból is, néhány popsláger, Air on the G string, Kis éji zene, Sors-szimfónia első tétele, Bolero, Tell Vilmos nyitány, Pa-pa-pa-pageno áriája. (Kíváncsi vagyok, ebből ki hányat tud felidézni, ne adj isten énekelni/eljátszani, mert amúgy mindet ismeri mindenki)
Kit érdekel, hogy Ravel milyen zseniálisat alkotott a Jeux'deaux-al, vagy hogy Bach mibe bonyolódott a Wohltemperiertes második kötetének közepefelé a cisz-moll fúga reprízénél?
Az azoknak van, akik a popzenét csinálják.