art

persze a hiba a nem a készülékben van. Abban a pillanatban, ahogy a harmónia beköszönt, hirtelen minden értelmet nyer, ami addig kusza csapongás volt csak. Amiről akkor úgy éreztem, hogy csak erőlködés és zsákutca, az most hirtelen ugyanolyan jó zenének tűnik, mint bármi. Tulajdonképpen nem tudok rosszat írni, vagy játszani. Csak néha a tudat szűkül be, és olyankor szenvedésnek tűnik. A kezemben van a zene. Én magam vagyok az. Nincsenek rossz hangok, nem lehet elrontani sem. Azt sem tudom, mit játszom, vagy utólag le tudnám szedni, és meg tudnám magyarázni talán, de közben nem tudom. Csak jön. Egyetlen dolog, amiben különbség van, a saját tudatom nyíltsága, ha zárt vagyok, elmegy a kedvem, és elégedetlenségből elrontom. Ennyi, amit el kell kerülni. Itt már nem a tanulás, a gyakorlás, nem ez számít, hanem csak a saját harmóniám. A zene egyenlővé válik az élettel, illetve annak az egyenes tükörképe lesz. És itt kezdődik az, amit úgy hívnak: művészet.