Nagyon gyanús, hogy a ma estével elkezdődött valami nagybetűs, a karakterek megalkotásának majd 29 éve után elindult a kaland, és bár eddig is voltak jó jelenetek, de elkezdődött a film.
Ijesztően profik vagyunk, és természetesnek tűnik minden, ami amúgy nem lenne az, de mégis érezni az események sodrásából - papírhajónak orkán - gőzhajónak szellő - érezni, hogy okés.
Soprano bácsi bedobta a múlt héten összekalapozott milliókat, a burkoló is dolgozott a Hiltonban (közös pont), a zongora felhangolva, és továbbra sem vagyunk egy pár!
A kelet-európai melodráma helyett amerikai akció-pornó, és csak a lelkem kis távoli szeglete kérdi, biztos jó lesz Neked az, amivé válni fogsz?
2010. február 25., csütörtök
2010. február 21., vasárnap
az év napja
Igen, Anyu, most is blogot írok ahelyett, hogy a Berkleere készülnék, de talán át lehet konvertálni valahol egy jó devizás arabnál a prózát csilingelő dallamokká.
Hosszú post lesz, benne étterem és filmkritika meg minden, szóval nyugodtan vegyétek át a pizsit.
Valamitől fájt a fejem reggel, talán az előző esti demovetítésen elfogyasztott sör - milyen már visszanézni egy demót, hallgatni egy zenét, amit tizenkét éve csináltál? Fel is teszem a kérdést, ki mit csinált 1997-ben, éppen, és majd linkelek egy demót, (nem a sajátot), hogy legyen elképzelés arról, mekkora flash volt mondjuk egy Orange demó akkor, mikor itthon épp a Xénia láz tombolt, vagy ki tudja mi. Ott volt például Tomcat is amúgy tegnap, szigorúan mint scener, ma már nem, de akkor, ez maroknyi ember, talán ötven, épp a világot átformáló erő közepén állt. De erről már írtam egyszer hosszabban.
Talán ezért fájt a fejem reggel, kóválygott benne sok gondolat-maradék, igazi szabad, hosszú hétvége, barátnő valahol pár pavilonnyi dizájn-ékszer között betemetve dojcslandban. Ilyenkor kicsit másféle nézőpont bontakozik ki, szokatlan, biztos megviseli az ember fejét.
Mit tehetünk ilyenkor, séta a természetbe, fantasztikus ötlettől vezérelve a Széchenyi-hegy, szikrázó napsütés, a budai utcákon apró patakokban olvad a hó, bár még mindenhol tartja magát a fagy. Ki kell várni, amíg mind elolvad, és akkor végre..!
Ha egyszer valamiért meg szeretné örökíteni az utókor a nevem, akkor vagy hegyet nevezzetek el rólam, vagy süteményt.
A többi dolog túlságosan múlandó.
Fantasztikus ötlet az iphone-ra támaszkodva elindulni a hegynek, főleg, ha a Széchenyi-hegy felirat párszáz méterrel és völgyszakadékkal odébb van a valóságban, mint ahol a szoftver mutatja, sebaj, toronyiránt fel a hóban, ismét biztossá válik, hogy az Ini-TiB-Ildi tengely által reklámozott könnyített harminc km-es és párszáz szintes túrák a legdurvább román science-fiction epizódokat idézik.
Gy.K. Csak a szátok a jár, tudom, hogy az első kocsmában básoztátok végig a napot, néhány fotó kedvéért bementetek az erdőbe száz métert, azt jöttetek vissza!
Kitisztul az agy, megjönnek a távlatok a gondolkodásban, nem mindig ugyanaz a négy fal, meg a kék kanapé, ilyesmi.
Apám szülinapját ünnepelte a család, és erre a célra a vár oldalában fekvő Arany Kaviár éttermet sikerült kiválasztani, ami klasszikus orosz ízeket, ételeket kínál, tipikusan pezsgő, kaviár, lazac, borcs, scsi (ejtsd: szkázi) és egyéb nyalánkságok.
Már ahogy beültetnek a hatfős kerekasztalhoz, a kárpitozott fotelekbe, ott érződik, hogy ez húzós lesz. Nem sokat voltam eddig első osztályú étteremben - egyébként az étteremkalauz szerint az utóbbi években mindig a magyar top10-ben volt a hely - de az biztos, hogy meg lehet szokni, az ember kombinálni kezd, hogy mennyit is kellene keresni, hogy ez azért mondjuk havonta egyszer beleférjen..
Szóval a kerekasztal eleve nagyon jó dolog, mert pont olyan teret ad, amiben mindenkit látsz, mindenkinek a tere, aurája egyformán érvényesül, nincs asztalfő, meg oldalra hajolgatás, lábsimi, hat ember, maga a tökéletes elrendezés, kell egy ilyen, ja hát van is egy ilyen, csak nem férünk el körülötte, fcuk.
Pezsgőkoktél a kezdet, egy kis vodkával, áfonyalével megpederített pezsgő, háborgó gyomrom tökéletesen megnyugszik, mert tudja, jó helyre került. Az előétel kis vaj, kőrözött, savanyúság házi sütésű kenyérrel - nagyon sokat dob ám, ha ezeket a kenyér-tésztaféléket frissen sütik.
Kijönnek az előételek, én rutinosan nem kérek, csak mindenkiébe belekóstolok, borscs, az a cékla-káposztaleves fokhagymás kenyérrel eszméletlen jól csúszik, Ildi a másik oldalon meg valami gofritésztába csomagolt kaviárral flörtöl, elképesztő az is.
Az étlapról azért pár szó, van ám iráni kaviár háromszázért, mármint háromszázezerért egy adag, pezsgők hasonló árban, de vannak remekbeszabott külföldi borok is az új-zélandi negyvenezrestől a francia két-háromszázezresig..
Én kérek is egy Villányi cuvée-ét? hogy írják így ragozva? Elképesztő illat, felfedezhető benne minden az apró gyümölcsöktől a szomszéd gazda táskarádiójáig (a juventus ment szüreti időszakban), egy poharat majszolgat a család, nem szoktuk még meg a luxust..
Még a főétel előtt a zenéről. Gyula megfejtése szerint a Kazaa-ban beütötték azt a taget a keresőbe, hogy russian, és ezt randomba nyomatták, mert teljesen megfejthetetlenül váltakozott a Szent Efrémes bizánci bluestól kezdve a casio-szintire áthangszerelt mozgalmi dalokon át a modernnek tűnő orosz popzenéig, de azért az egyértelmű, hogy a zene ugyanolyan borzalmas, mint bármely környező országban Szlovákia, Horvátország, ilyesmi, tulajdonképpen ugyanolyan népdalokat nyomnak, mint háromszáz éve, csak van alatta valami minimális hangszeres kísérlet az NDK-ból, Jugóból átcsempészett beatlemezeket koppintva. De mindenesetre autentikusnak autentikus volt, egy igazi, úri dácsában éreztük magunkat, legközelebbi város közel, csak ötszáz kilóméter, a szomszéd szobában Csehov épp írja a Cseresznyéskertet.
A főételt is hatalmas tányéron hozzák, ami bár aprónak tűnik elsőre, de ez csalóka, pont elég az adag. Nekem egy bélszín-pirog csurrant, ami egy leveles tésztában sütött bélszínszelet, aminek tetején még egy adag libamáj is helyet foglal, mindez vörösboros-áfonyás-gombás mártással, hát ezt már leírni is durva. Van aki a kommersz kaviáros-lazacos opciókkal dolgozik, valami tejszínes rizs üt be ott is, az asztal túloldaláról már csak villanásokat látok, keveredik a képzelet a valósággal, valami Sztroganoff bélszín, és padlizsános szüzérmék, vagy nem is tudom, kezd kicsúszni a talaj.
A felszolgálás is elképesztően kedves, a kabátok le-felsegítgetésétől kezdve az ajánláson keresztül az asztal állandó átrendezésén át, van, hogy három percig áll szinte észrevétlenül a pincérlány a sarkon, megvárja, amíg Anyának kifejtem hülyeségeimet Vukán Gyuri bácsi zongorajátékáról, és amikor abbahagyjuk, akkor kérdez finoman - kérünk-e még ásványvizet? Vagy valami hasonló globális jelentőségű dolgot. Szóval a nehéz az, hogy folyton ott vannak, sose kell inteni, vagy szólni, vagy az asztalt verni, és mégsincsenek sosem útban. Művészet ez, a maga módján.
Jönne a desszert, apámnak francia sajttál, nekem valami tömény csokicucc, meg előkerül valami gesztenyés-fagyis dolog is, a desszert ránézésre valami kortárs képzős installációra emlékeztet, de annyiban jobb, hogy sokkal jobb az íze.
Itt végleg elszakad a húr, valami lebegés szerű állapot jön, félúton az asztrálutazás és mélyaltatás között, próbálok minden kérdésre kizárólag a csillogó szememmel meg halk nyögésekkel válaszolni - de így is működik amúgy az élet, jó tudni.
Kiderül slusszpoénként, hogy a pincérhölgy anyukám hittanos csoportjába járt vagy tizenöt évvel ezelőtt, és egyből fel is ismerte őt, viszont az ebéd végéig nem hozta fel a témát, hogy ne zavarjon vele, hát, ha láttatok már megilletődött pillanatot két ember találkozásakor, na akkor ez az volt - és mi van a hittel - kérdi Anyukám, és hát kell-e annál jobb válasz, mint hogy az ember egy remek pincér lesz egy remek étteremben? Lehetne ez anélkül?
Összegzésül, ha van ötezer forintotok, akkor menjetek el egy déli menüre, három fogással tökéletes élmény, ha van tízezretek, akkor egy tasting menüre, ahol mindent végig lehet kóstolni, és ha van pénzetek, akkor meg válasszatok az étlapról, meg igyatok bort is.. :)
étel: 9/10
ital: 10/10
felszolgálás: 10/10
hangulat: 8/10
zene: 0.8/10 :)
...
De ezzel persze nincs vége a napnak, mert egy igazi szülinaposra vár még egy mozifilm is, bizony, a Sherlock Holmest néztük meg, és most bizony kritikát fogok írni a filmről, vagy hát inkább beszámolót, mert mint Piri blogjában kifejtettem a kritika hiábavalóságát, így nem hívhatom mégse kritikának ha már én akarok írni.. :)
Ilyenkor mit kell írni, miről szól a film, vagy mit, hogy kezdjem? Bementem a moziba, már elkezdődött, kicsit késtem, stb. ?
Nagyon érdekes keveréke a stílusoknak a film, van benne egy adag verekedős-odamondós Tarantino-Guy Ritchie, a zene remekül ötvözi az ír táncházat a westernfilmek hangulatával, a századvégi London úgy néz ki, mint Mordor a Gyűrűk urában, Holmes és Watson párosa a Bud Spencer filmek párosainak humorával és stílusával vetekszik, (és verekszik!), és az egész meg van hintve egy kis okkult hangulattal, mágia, titokzatosság, véráldozat, hollók, feláldozott csajok, de mégis, ez egy családi mozi, igazából soha nem lesz komoly, sosem kell tényleg félni, még ha néha fel is megy kicsit az adrenalin, az első pillanattól kezdve lehet tudni, hogy itt gond egy szál sem lesz.
Hogy miről szólna a film? Egyrészt, a mágia és a logika szembenállásán, a feketemágus Blackwood (aki vészesen Hitlerre hajaz) varázslatai állnak szemben a szkeptikus Sherlock érveléseivel, és a film legvégéig nem is derül ki, hogy melyik is igaz, valóban létezik mágia, és a természetfelettivel kell a detektívnek szembeszállnia, vagy az egész csak egy Uri Gellert megszégyenítő átverés.
Erről szólhatna például a film, de nem szól erről, mert egy ponton az események teljesen elkezdik elveszíteni a logikus láncolatot, az akciók, látványos jelenetek kedvéért teljesen irreálissá válik az eseménysor, és a fő összeesküvés terve és fonala, és az odavezető kapcsolati háló ezer sebből vérzik. De igazából ez nem annyira zavaró, mert nem erre figyelünk. Ami jól van megcsinálva, az az, hogy néha bizonyos eseményeket újra látunk a másik oldalról is, sokszor csak villanásszerűen kapunk pont annyi magyarázatot, ami elég ahhoz, hogy megértsük, ki honnan tudott mit. A másik fontos dolog viszont univerzális értelmű, bár nincs kihangsúlyozva, de talán a film fő tanulságának is felfogható. Holmes úgy oldja meg a rejtélyt, hogy végigcsinálja a mágikus szertartást, amit a titkos társaság is tett, mert rájön, hogy csak akkor tudja megfejteni a dolgot, ha átveszi az ellenfél gondolkodásmódját - ez szerintem nagyon eltalált dolog.
A másik problémakör a két férfi egymáshoz és nőikhez való viszonya, ami szintén végigkíséri a filmet, talán ezek a legjobb részek, nagyon jól sikerült Watson karaktere, a két nő is jól működik, és végülis Holmes is, bár egész más karakter, mint Doyle könyveiben (olvastam ám mindet! :), sokkal extravertáltabb, egy igazi tökös világfi, aki azért kattant rendesen, mindig valami hülyeségen agyal, és Watson pont jól kiegészíti az életrevalóságával. Az is jó, hogy Watson nem lett alárendelt szereplő, egyenrangú Holmesszal, néha ő old meg szituációkat, és egyáltalán nincs fegyverhordozó érzésünk.
A legjobb részek a páros viccelődései, a poénok pont ülnek, és mindig felpezsdítik a filmet, ha már épp túl sok volt a bunyó, vagy a mágikus vaker, a fő probléma persze az, hogy győz-e barátság, Watson a boldog házasságot választja-e, vagy inkább szeretne szilánkokra robbanni egy külső-londoni vágóhídon miután pár centire menekült meg éppen a malacperzselőtől és a szalagfűrésztől, de szerencsénkre számára ez igazából sosem kérdés. Itt sem megyünk ám mélyre, nincs azért igazi konfliktus, csak épp belekóstolunk ebbe is.
Rengeteg akciójelenet van, mindenféle oldschool-indusztriális helyszíneken, jó közelről véve, hogy ne lássál semmit, engem ez a stílus egy idő után zavar, de valszeg ez a trendi, szerintem ügyesen be van építve a számítógépes turbósítás, bár egy kicsit sok az egész vizuálisan, az egész London túl mesebeli, de jó dinamikusak a szétesések, összeomlások, stb.
Hans Zimmer a zene, és zseniális, valami új stílust teremt, főleg a verekedős jelenetek alatti ír folkzene üt nagyon, abszolút hozza azt az angolszász bunyós hangulatot, és mégis van benne valami olaszos - westernes is, a többi helyen persze a szokásos suspense-softhorror fokozós témák mennek.
Összesítve a dolgot, nekem egy detektívtörténethez túlságosan sok sebből vérző a sztori, nem tudunk meg semmi különöset se a mágiáról, se a barátságról, se a nyomozásról, de a film kellemesen nézhető, tökéletes egy szülinapi estéhez, 5.5/10
Szóval ennyi kell egy tökéletes naphoz, mindjárt más a csillagok fekvése az égbolton, a dallamok lassan felkúsznak csigalépcsőiken a szívemből az agyamon át a kezembe, indul az éjszakai műszak, sülnek a kenyerek, aludjatok jól!
Hosszú post lesz, benne étterem és filmkritika meg minden, szóval nyugodtan vegyétek át a pizsit.
Valamitől fájt a fejem reggel, talán az előző esti demovetítésen elfogyasztott sör - milyen már visszanézni egy demót, hallgatni egy zenét, amit tizenkét éve csináltál? Fel is teszem a kérdést, ki mit csinált 1997-ben, éppen, és majd linkelek egy demót, (nem a sajátot), hogy legyen elképzelés arról, mekkora flash volt mondjuk egy Orange demó akkor, mikor itthon épp a Xénia láz tombolt, vagy ki tudja mi. Ott volt például Tomcat is amúgy tegnap, szigorúan mint scener, ma már nem, de akkor, ez maroknyi ember, talán ötven, épp a világot átformáló erő közepén állt. De erről már írtam egyszer hosszabban.
Talán ezért fájt a fejem reggel, kóválygott benne sok gondolat-maradék, igazi szabad, hosszú hétvége, barátnő valahol pár pavilonnyi dizájn-ékszer között betemetve dojcslandban. Ilyenkor kicsit másféle nézőpont bontakozik ki, szokatlan, biztos megviseli az ember fejét.
Mit tehetünk ilyenkor, séta a természetbe, fantasztikus ötlettől vezérelve a Széchenyi-hegy, szikrázó napsütés, a budai utcákon apró patakokban olvad a hó, bár még mindenhol tartja magát a fagy. Ki kell várni, amíg mind elolvad, és akkor végre..!
Ha egyszer valamiért meg szeretné örökíteni az utókor a nevem, akkor vagy hegyet nevezzetek el rólam, vagy süteményt.
A többi dolog túlságosan múlandó.
Fantasztikus ötlet az iphone-ra támaszkodva elindulni a hegynek, főleg, ha a Széchenyi-hegy felirat párszáz méterrel és völgyszakadékkal odébb van a valóságban, mint ahol a szoftver mutatja, sebaj, toronyiránt fel a hóban, ismét biztossá válik, hogy az Ini-TiB-Ildi tengely által reklámozott könnyített harminc km-es és párszáz szintes túrák a legdurvább román science-fiction epizódokat idézik.
Gy.K. Csak a szátok a jár, tudom, hogy az első kocsmában básoztátok végig a napot, néhány fotó kedvéért bementetek az erdőbe száz métert, azt jöttetek vissza!
Kitisztul az agy, megjönnek a távlatok a gondolkodásban, nem mindig ugyanaz a négy fal, meg a kék kanapé, ilyesmi.
Apám szülinapját ünnepelte a család, és erre a célra a vár oldalában fekvő Arany Kaviár éttermet sikerült kiválasztani, ami klasszikus orosz ízeket, ételeket kínál, tipikusan pezsgő, kaviár, lazac, borcs, scsi (ejtsd: szkázi) és egyéb nyalánkságok.
Már ahogy beültetnek a hatfős kerekasztalhoz, a kárpitozott fotelekbe, ott érződik, hogy ez húzós lesz. Nem sokat voltam eddig első osztályú étteremben - egyébként az étteremkalauz szerint az utóbbi években mindig a magyar top10-ben volt a hely - de az biztos, hogy meg lehet szokni, az ember kombinálni kezd, hogy mennyit is kellene keresni, hogy ez azért mondjuk havonta egyszer beleférjen..
Szóval a kerekasztal eleve nagyon jó dolog, mert pont olyan teret ad, amiben mindenkit látsz, mindenkinek a tere, aurája egyformán érvényesül, nincs asztalfő, meg oldalra hajolgatás, lábsimi, hat ember, maga a tökéletes elrendezés, kell egy ilyen, ja hát van is egy ilyen, csak nem férünk el körülötte, fcuk.
Pezsgőkoktél a kezdet, egy kis vodkával, áfonyalével megpederített pezsgő, háborgó gyomrom tökéletesen megnyugszik, mert tudja, jó helyre került. Az előétel kis vaj, kőrözött, savanyúság házi sütésű kenyérrel - nagyon sokat dob ám, ha ezeket a kenyér-tésztaféléket frissen sütik.
Kijönnek az előételek, én rutinosan nem kérek, csak mindenkiébe belekóstolok, borscs, az a cékla-káposztaleves fokhagymás kenyérrel eszméletlen jól csúszik, Ildi a másik oldalon meg valami gofritésztába csomagolt kaviárral flörtöl, elképesztő az is.
Az étlapról azért pár szó, van ám iráni kaviár háromszázért, mármint háromszázezerért egy adag, pezsgők hasonló árban, de vannak remekbeszabott külföldi borok is az új-zélandi negyvenezrestől a francia két-háromszázezresig..
Én kérek is egy Villányi cuvée-ét? hogy írják így ragozva? Elképesztő illat, felfedezhető benne minden az apró gyümölcsöktől a szomszéd gazda táskarádiójáig (a juventus ment szüreti időszakban), egy poharat majszolgat a család, nem szoktuk még meg a luxust..
Még a főétel előtt a zenéről. Gyula megfejtése szerint a Kazaa-ban beütötték azt a taget a keresőbe, hogy russian, és ezt randomba nyomatták, mert teljesen megfejthetetlenül váltakozott a Szent Efrémes bizánci bluestól kezdve a casio-szintire áthangszerelt mozgalmi dalokon át a modernnek tűnő orosz popzenéig, de azért az egyértelmű, hogy a zene ugyanolyan borzalmas, mint bármely környező országban Szlovákia, Horvátország, ilyesmi, tulajdonképpen ugyanolyan népdalokat nyomnak, mint háromszáz éve, csak van alatta valami minimális hangszeres kísérlet az NDK-ból, Jugóból átcsempészett beatlemezeket koppintva. De mindenesetre autentikusnak autentikus volt, egy igazi, úri dácsában éreztük magunkat, legközelebbi város közel, csak ötszáz kilóméter, a szomszéd szobában Csehov épp írja a Cseresznyéskertet.
A főételt is hatalmas tányéron hozzák, ami bár aprónak tűnik elsőre, de ez csalóka, pont elég az adag. Nekem egy bélszín-pirog csurrant, ami egy leveles tésztában sütött bélszínszelet, aminek tetején még egy adag libamáj is helyet foglal, mindez vörösboros-áfonyás-gombás mártással, hát ezt már leírni is durva. Van aki a kommersz kaviáros-lazacos opciókkal dolgozik, valami tejszínes rizs üt be ott is, az asztal túloldaláról már csak villanásokat látok, keveredik a képzelet a valósággal, valami Sztroganoff bélszín, és padlizsános szüzérmék, vagy nem is tudom, kezd kicsúszni a talaj.
A felszolgálás is elképesztően kedves, a kabátok le-felsegítgetésétől kezdve az ajánláson keresztül az asztal állandó átrendezésén át, van, hogy három percig áll szinte észrevétlenül a pincérlány a sarkon, megvárja, amíg Anyának kifejtem hülyeségeimet Vukán Gyuri bácsi zongorajátékáról, és amikor abbahagyjuk, akkor kérdez finoman - kérünk-e még ásványvizet? Vagy valami hasonló globális jelentőségű dolgot. Szóval a nehéz az, hogy folyton ott vannak, sose kell inteni, vagy szólni, vagy az asztalt verni, és mégsincsenek sosem útban. Művészet ez, a maga módján.
Jönne a desszert, apámnak francia sajttál, nekem valami tömény csokicucc, meg előkerül valami gesztenyés-fagyis dolog is, a desszert ránézésre valami kortárs képzős installációra emlékeztet, de annyiban jobb, hogy sokkal jobb az íze.
Itt végleg elszakad a húr, valami lebegés szerű állapot jön, félúton az asztrálutazás és mélyaltatás között, próbálok minden kérdésre kizárólag a csillogó szememmel meg halk nyögésekkel válaszolni - de így is működik amúgy az élet, jó tudni.
Kiderül slusszpoénként, hogy a pincérhölgy anyukám hittanos csoportjába járt vagy tizenöt évvel ezelőtt, és egyből fel is ismerte őt, viszont az ebéd végéig nem hozta fel a témát, hogy ne zavarjon vele, hát, ha láttatok már megilletődött pillanatot két ember találkozásakor, na akkor ez az volt - és mi van a hittel - kérdi Anyukám, és hát kell-e annál jobb válasz, mint hogy az ember egy remek pincér lesz egy remek étteremben? Lehetne ez anélkül?
Összegzésül, ha van ötezer forintotok, akkor menjetek el egy déli menüre, három fogással tökéletes élmény, ha van tízezretek, akkor egy tasting menüre, ahol mindent végig lehet kóstolni, és ha van pénzetek, akkor meg válasszatok az étlapról, meg igyatok bort is.. :)
étel: 9/10
ital: 10/10
felszolgálás: 10/10
hangulat: 8/10
zene: 0.8/10 :)
...
De ezzel persze nincs vége a napnak, mert egy igazi szülinaposra vár még egy mozifilm is, bizony, a Sherlock Holmest néztük meg, és most bizony kritikát fogok írni a filmről, vagy hát inkább beszámolót, mert mint Piri blogjában kifejtettem a kritika hiábavalóságát, így nem hívhatom mégse kritikának ha már én akarok írni.. :)
Ilyenkor mit kell írni, miről szól a film, vagy mit, hogy kezdjem? Bementem a moziba, már elkezdődött, kicsit késtem, stb. ?
Nagyon érdekes keveréke a stílusoknak a film, van benne egy adag verekedős-odamondós Tarantino-Guy Ritchie, a zene remekül ötvözi az ír táncházat a westernfilmek hangulatával, a századvégi London úgy néz ki, mint Mordor a Gyűrűk urában, Holmes és Watson párosa a Bud Spencer filmek párosainak humorával és stílusával vetekszik, (és verekszik!), és az egész meg van hintve egy kis okkult hangulattal, mágia, titokzatosság, véráldozat, hollók, feláldozott csajok, de mégis, ez egy családi mozi, igazából soha nem lesz komoly, sosem kell tényleg félni, még ha néha fel is megy kicsit az adrenalin, az első pillanattól kezdve lehet tudni, hogy itt gond egy szál sem lesz.
Hogy miről szólna a film? Egyrészt, a mágia és a logika szembenállásán, a feketemágus Blackwood (aki vészesen Hitlerre hajaz) varázslatai állnak szemben a szkeptikus Sherlock érveléseivel, és a film legvégéig nem is derül ki, hogy melyik is igaz, valóban létezik mágia, és a természetfelettivel kell a detektívnek szembeszállnia, vagy az egész csak egy Uri Gellert megszégyenítő átverés.
Erről szólhatna például a film, de nem szól erről, mert egy ponton az események teljesen elkezdik elveszíteni a logikus láncolatot, az akciók, látványos jelenetek kedvéért teljesen irreálissá válik az eseménysor, és a fő összeesküvés terve és fonala, és az odavezető kapcsolati háló ezer sebből vérzik. De igazából ez nem annyira zavaró, mert nem erre figyelünk. Ami jól van megcsinálva, az az, hogy néha bizonyos eseményeket újra látunk a másik oldalról is, sokszor csak villanásszerűen kapunk pont annyi magyarázatot, ami elég ahhoz, hogy megértsük, ki honnan tudott mit. A másik fontos dolog viszont univerzális értelmű, bár nincs kihangsúlyozva, de talán a film fő tanulságának is felfogható. Holmes úgy oldja meg a rejtélyt, hogy végigcsinálja a mágikus szertartást, amit a titkos társaság is tett, mert rájön, hogy csak akkor tudja megfejteni a dolgot, ha átveszi az ellenfél gondolkodásmódját - ez szerintem nagyon eltalált dolog.
A másik problémakör a két férfi egymáshoz és nőikhez való viszonya, ami szintén végigkíséri a filmet, talán ezek a legjobb részek, nagyon jól sikerült Watson karaktere, a két nő is jól működik, és végülis Holmes is, bár egész más karakter, mint Doyle könyveiben (olvastam ám mindet! :), sokkal extravertáltabb, egy igazi tökös világfi, aki azért kattant rendesen, mindig valami hülyeségen agyal, és Watson pont jól kiegészíti az életrevalóságával. Az is jó, hogy Watson nem lett alárendelt szereplő, egyenrangú Holmesszal, néha ő old meg szituációkat, és egyáltalán nincs fegyverhordozó érzésünk.
A legjobb részek a páros viccelődései, a poénok pont ülnek, és mindig felpezsdítik a filmet, ha már épp túl sok volt a bunyó, vagy a mágikus vaker, a fő probléma persze az, hogy győz-e barátság, Watson a boldog házasságot választja-e, vagy inkább szeretne szilánkokra robbanni egy külső-londoni vágóhídon miután pár centire menekült meg éppen a malacperzselőtől és a szalagfűrésztől, de szerencsénkre számára ez igazából sosem kérdés. Itt sem megyünk ám mélyre, nincs azért igazi konfliktus, csak épp belekóstolunk ebbe is.
Rengeteg akciójelenet van, mindenféle oldschool-indusztriális helyszíneken, jó közelről véve, hogy ne lássál semmit, engem ez a stílus egy idő után zavar, de valszeg ez a trendi, szerintem ügyesen be van építve a számítógépes turbósítás, bár egy kicsit sok az egész vizuálisan, az egész London túl mesebeli, de jó dinamikusak a szétesések, összeomlások, stb.
Hans Zimmer a zene, és zseniális, valami új stílust teremt, főleg a verekedős jelenetek alatti ír folkzene üt nagyon, abszolút hozza azt az angolszász bunyós hangulatot, és mégis van benne valami olaszos - westernes is, a többi helyen persze a szokásos suspense-softhorror fokozós témák mennek.
Összesítve a dolgot, nekem egy detektívtörténethez túlságosan sok sebből vérző a sztori, nem tudunk meg semmi különöset se a mágiáról, se a barátságról, se a nyomozásról, de a film kellemesen nézhető, tökéletes egy szülinapi estéhez, 5.5/10
Szóval ennyi kell egy tökéletes naphoz, mindjárt más a csillagok fekvése az égbolton, a dallamok lassan felkúsznak csigalépcsőiken a szívemből az agyamon át a kezembe, indul az éjszakai műszak, sülnek a kenyerek, aludjatok jól!
2010. február 20., szombat
A Mester és a halászlé
Épp ettem egy tányérral a város legjobb halászlevéből, (halászléjából?), kedves zene, tavaszkás fuvallatok, kék kanapé. Mi kell még a boldogsághoz?
Szeretem a bölcsességet olyan emberekben megtalálni, akik nem reklámozzák magukról. Néha egy mondatban össze lehet foglalni azt, amit egész életében egy ember elért, ahova eljutott, és sokszor ez a mondat, bár nagyon triviálisnak tűnik, mégis nehezebben elérhető, mint sokszáz oldalas disszertációk.
A chef annyit mondott, mikor kérdeztem, hogy milyen halból van a halászlé, hogy ponty. Lehetne többfélét is beletenni, de a ponty, a jó ponty, az az igazi.
Ez a Bock bisztróban volt, és azért kérdeztem meg, mert ha már ez a legjobb halászlé a városban, akkor biztosan kell valami titoknak is lennie, és hátha egy óvatlan pillanatban nyájas érdeklődésemre elkotyogják.
Kezdet és vég között a különbség csupán parányi, csak az irány fordított, mert hiába majdnem tökéletes a kezdet, ha folyton romlik, cserébe a vég sosem lesz tökéletes, de mindig egyre jobbá válik.
Szóval hogy az ember az első halászlevét is csak pontyból csinálja, hisz ez van a szakácskönyvben, ami nagyon finom, és igazából egészen közel esik a legjobbhoz, azonban mivel még nem tudja, mitől halászlé a halászlé, elkezd kísérletezni, ízekkel, hozzávalókkal, és egyre távolabb kerül, vagy ide-oda ingázik a középpont körül, közben elveszíti bizonyosságát abban, hogy milyennek is kellene lennie a halászlénak, elveszíti az ízlelését is, és az egyre nagyobb káoszban csak az segít, ha valamiféle belső hangra hallgatva elkészül a belső halászlevünk, aminek érezzük belül a különálló ízeit, a lehetőségeit, megszületik a belső ízlelésünk, és ennek mentén szép lassan újra kialakul a külső, most már nem a receptes könyvre hallgatva, hanem a saját belső érzékelésünkre, egyre jobban meg tudjuk közelíteni azt, amit belül érzünk, egyre jobban főzünk, végül már megint csak pontyból, úgy ahogy az elején. A különbség mégis óriási, pont annyi, amennyi az ember feladata a földön. Annyi mint egy csecsemő és egy öregember között. Így kell hát élni, szeretni, és halászlét főzni, most (nem teljesen véletlenül) elárultam. (zenélni is)
Ezzel szeretnék boldog szülinapot kívánni Apának, a halászlé nagy szerelmesének.
Szeretem a bölcsességet olyan emberekben megtalálni, akik nem reklámozzák magukról. Néha egy mondatban össze lehet foglalni azt, amit egész életében egy ember elért, ahova eljutott, és sokszor ez a mondat, bár nagyon triviálisnak tűnik, mégis nehezebben elérhető, mint sokszáz oldalas disszertációk.
A chef annyit mondott, mikor kérdeztem, hogy milyen halból van a halászlé, hogy ponty. Lehetne többfélét is beletenni, de a ponty, a jó ponty, az az igazi.
Ez a Bock bisztróban volt, és azért kérdeztem meg, mert ha már ez a legjobb halászlé a városban, akkor biztosan kell valami titoknak is lennie, és hátha egy óvatlan pillanatban nyájas érdeklődésemre elkotyogják.
Kezdet és vég között a különbség csupán parányi, csak az irány fordított, mert hiába majdnem tökéletes a kezdet, ha folyton romlik, cserébe a vég sosem lesz tökéletes, de mindig egyre jobbá válik.
Szóval hogy az ember az első halászlevét is csak pontyból csinálja, hisz ez van a szakácskönyvben, ami nagyon finom, és igazából egészen közel esik a legjobbhoz, azonban mivel még nem tudja, mitől halászlé a halászlé, elkezd kísérletezni, ízekkel, hozzávalókkal, és egyre távolabb kerül, vagy ide-oda ingázik a középpont körül, közben elveszíti bizonyosságát abban, hogy milyennek is kellene lennie a halászlénak, elveszíti az ízlelését is, és az egyre nagyobb káoszban csak az segít, ha valamiféle belső hangra hallgatva elkészül a belső halászlevünk, aminek érezzük belül a különálló ízeit, a lehetőségeit, megszületik a belső ízlelésünk, és ennek mentén szép lassan újra kialakul a külső, most már nem a receptes könyvre hallgatva, hanem a saját belső érzékelésünkre, egyre jobban meg tudjuk közelíteni azt, amit belül érzünk, egyre jobban főzünk, végül már megint csak pontyból, úgy ahogy az elején. A különbség mégis óriási, pont annyi, amennyi az ember feladata a földön. Annyi mint egy csecsemő és egy öregember között. Így kell hát élni, szeretni, és halászlét főzni, most (nem teljesen véletlenül) elárultam. (zenélni is)
Ezzel szeretnék boldog szülinapot kívánni Apának, a halászlé nagy szerelmesének.
2010. február 18., csütörtök
a jövő oldala
Ez most egy IT post lesz, hátha valakit érdekel.. :)
Szóval a jövőben egyesülni fog a két fő oldal, ahol az ember tartózkodik, a gmail és a facebook. A képernyő bal oldalán futnak majd barátaink baromságai, a jobb oldalon láthatjuk a leveleinket, középen pedig a különböző előugró és statikus reklámokat. A képernyő alján felugrósan lehet csetelni, a tetején ott lesz a naptártól a picasaig az összes fotószerű cuccunk, de egy nagy közös profiloldal lesz csak, a virtuális képmásunk. Lehet majd hülye alkalmazásokat futtatni, flashjátékokba hívni a haverokat, és természetesen mindez elérhető lesz a kis iphone szerű telefonunkról, ami hangosan fog csipogni, ha valamelyik ismerősünk lőtávolon belülre ért, kivéve, ha a "szerető" fül be van kattintva az illetőnél. Jobb alsó sarokban folyamatosan vicces youtube videók, barátaink linkjeiből.
++censored++ :)
Szóval a jövőben egyesülni fog a két fő oldal, ahol az ember tartózkodik, a gmail és a facebook. A képernyő bal oldalán futnak majd barátaink baromságai, a jobb oldalon láthatjuk a leveleinket, középen pedig a különböző előugró és statikus reklámokat. A képernyő alján felugrósan lehet csetelni, a tetején ott lesz a naptártól a picasaig az összes fotószerű cuccunk, de egy nagy közös profiloldal lesz csak, a virtuális képmásunk. Lehet majd hülye alkalmazásokat futtatni, flashjátékokba hívni a haverokat, és természetesen mindez elérhető lesz a kis iphone szerű telefonunkról, ami hangosan fog csipogni, ha valamelyik ismerősünk lőtávolon belülre ért, kivéve, ha a "szerető" fül be van kattintva az illetőnél. Jobb alsó sarokban folyamatosan vicces youtube videók, barátaink linkjeiből.
++censored++ :)
2010. február 17., szerda
találkozás
Múlt szombaton találkoztam valakivel,
valakivel, aki mosolygott,
aki emlékezett rám,
aki segíteni szeretett volna,
aki nem a saját problémáit nyomatta,
vagy ingyen kért segítséget,
akit az érdekelt, hogy mi van velem,
aki felvidított, és megnevettetett,
és már majdnem jól is csinálta, ami a dolga! ( amúgy nyugi, a technikus volt a koncerten)
Ez így együtt annyira fura volt, hogy nem volt más választásom, minthogy
felvontam a szemöldököm.
valakivel, aki mosolygott,
aki emlékezett rám,
aki segíteni szeretett volna,
aki nem a saját problémáit nyomatta,
vagy ingyen kért segítséget,
akit az érdekelt, hogy mi van velem,
aki felvidított, és megnevettetett,
és már majdnem jól is csinálta, ami a dolga! ( amúgy nyugi, a technikus volt a koncerten)
Ez így együtt annyira fura volt, hogy nem volt más választásom, minthogy
felvontam a szemöldököm.
2010. február 14., vasárnap
a barátságról
Miután elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte. Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgáló, szemügyre vette, és így szólt: "Ez is vele volt."
Ő azonban letagadta, ezt mondva: "Asszony, nem ismerem őt!" Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: "Te is közülük való vagy!" De Péter így válaszolt: "Ember, nem vagyok!" Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: "De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való." Péter azonban ismét tagadta: "Ember, nem tudom, mit beszélsz." Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: "Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem." Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. (Lk 22,54-62)
Ő azonban letagadta, ezt mondva: "Asszony, nem ismerem őt!" Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: "Te is közülük való vagy!" De Péter így válaszolt: "Ember, nem vagyok!" Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: "De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való." Péter azonban ismét tagadta: "Ember, nem tudom, mit beszélsz." Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: "Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem." Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt. (Lk 22,54-62)
2010. február 13., szombat
olvadáspont
A hó még hullik, a talajon sokcentissé gyűlik, de a faágokon már olvadó vízcseppek sorakoznak. A jég megreped, aztán ha egy picit hűvösebb szellő süvít, ismét összefagy.
E pont körül játszik a természet, óvatosan próbálgatja, gondolkodik hogy essen-e, fagyjon-e? Hulljon-e, folyjon-e?
Vannak ilyen pontok, amit elérve egyszer csak lassan elkezd valami megváltozni - egy kis lendület kell, és utána már visszafordíthatatlanul zúdul előre a folyamat, mert önmagát kezdi táplálni.
Megfagyni nehezebb, mint felolvadni, nem csak a hideg kell hozzá, hanem csend is, vagy is hát mozdulatlanság, idő, nyugalom, és a hideg szorító ölelése - az olvadáshoz meg elég egy figyelmetlen tízperc, amikor épp nem nézünk oda, és már hirtelen tocsogunk is a sárban.
Néha emberek közt is meg tud fagyni valami, sokféle helyzet és szó van arra, hogy valami elromlott, lehet egy viszony akár durva, mocsaras, fojtogató, de lehet fagyos is. Ilyenkor megmerevednek az erővonalak, egy ponton megáll minden, és képtelenek vagyunk az elmozdulásra - túl nehéz, és minden tagunkat egyszerre kellene mozgatni, hogy áttörjük a jeget. Nem megy, ezért egymással szemben állunk, fagyottan, mozdulatlan, ugyanazt hajtogatva újra és újra.
Szörnyű egy állapot hisz mozgás, élet nélkül nem lehet emberi kapcsolat, muszáj gesztikulálni, kicsit mindig mást, máshogy mondani, változni, és változtatni. Másik oldalunkkal odafordulni.
A tél ilyenkor igen kegyetlennek tűnik, reményt csak az ad, hogy sosem tart örökké, előbb-utóbb megjelennek az első kóbor tavaszi napsugarak, és végérvényesen felolvadunk merevségünkből, tornáztathatjuk fagyott tagjaink.
Nézünk egymásra, óvatosan mozdulunk, most már lehet, előbb apránként, majd egyre bátrabban, örülünk a másiknak,
de ekkor még nem tudjuk a fenyegető veszélyt, hogy az olvadt hóból összegyűlt víz hogyan száguld lefelé a hegyoldalakon, és hogyan kerül percről percre közelebb a mindent elsöprő tavaszi áradás...
E pont körül játszik a természet, óvatosan próbálgatja, gondolkodik hogy essen-e, fagyjon-e? Hulljon-e, folyjon-e?
Vannak ilyen pontok, amit elérve egyszer csak lassan elkezd valami megváltozni - egy kis lendület kell, és utána már visszafordíthatatlanul zúdul előre a folyamat, mert önmagát kezdi táplálni.
Megfagyni nehezebb, mint felolvadni, nem csak a hideg kell hozzá, hanem csend is, vagy is hát mozdulatlanság, idő, nyugalom, és a hideg szorító ölelése - az olvadáshoz meg elég egy figyelmetlen tízperc, amikor épp nem nézünk oda, és már hirtelen tocsogunk is a sárban.
Néha emberek közt is meg tud fagyni valami, sokféle helyzet és szó van arra, hogy valami elromlott, lehet egy viszony akár durva, mocsaras, fojtogató, de lehet fagyos is. Ilyenkor megmerevednek az erővonalak, egy ponton megáll minden, és képtelenek vagyunk az elmozdulásra - túl nehéz, és minden tagunkat egyszerre kellene mozgatni, hogy áttörjük a jeget. Nem megy, ezért egymással szemben állunk, fagyottan, mozdulatlan, ugyanazt hajtogatva újra és újra.
Szörnyű egy állapot hisz mozgás, élet nélkül nem lehet emberi kapcsolat, muszáj gesztikulálni, kicsit mindig mást, máshogy mondani, változni, és változtatni. Másik oldalunkkal odafordulni.
A tél ilyenkor igen kegyetlennek tűnik, reményt csak az ad, hogy sosem tart örökké, előbb-utóbb megjelennek az első kóbor tavaszi napsugarak, és végérvényesen felolvadunk merevségünkből, tornáztathatjuk fagyott tagjaink.
Nézünk egymásra, óvatosan mozdulunk, most már lehet, előbb apránként, majd egyre bátrabban, örülünk a másiknak,
de ekkor még nem tudjuk a fenyegető veszélyt, hogy az olvadt hóból összegyűlt víz hogyan száguld lefelé a hegyoldalakon, és hogyan kerül percről percre közelebb a mindent elsöprő tavaszi áradás...
2010. február 12., péntek
2010. február 11., csütörtök
másik kávéház
Egy idő után, ahogy az ember kezd alakulni, egyre jobban valamivé, ahogy márványtorzója egyre jobban közeledik a kezdeti nyers kőből a végleges formája felé (legyen az istenszobor, vagy csak valami töltelék puttó), egyre érzékenyebb arra is, miféle emberek vannak körülötte.
Valahogy egy idő után a művész saját fajtáját szereti, akikkel ugyanarról lehet beszélni, ami neki is fontos. Alkotás, válság, ihlet, színpad, stílus, siker és persze hogy hogyan lehetne pénzt szerezni.. :)
Egyszerűen már nincs idő arra, hogy mindenféle ember helyzetét meghallgassuk, átérezzük, hogy milyen lehet a multinál dolgozó élete a lakáshitelével, stb.
Én ezt a fiatal korosztályt szeretem még, 18-25 kb. akik kiforratlanok, és képesek a világot csodálni, persze aztán elválik, hogy ez a naiv csodálat mivé alakul, fásult lustasággá, vagy a eltökélt forradalommá. 25 felett már unom azt, aki nem hasonló cipőben jár valahol, de amúgy szerintem ők is unják magukat. Kialakult élet, kialakult programmal, kialakult tudattal. Rém unalmas. És az a durva, hogy ezért kell a legtöbbet tenni, hogy ezt elkerülhesd!
Most pont egy órán, Terner Petinek adtam ki a hét nagy felfedezését, ami tulajdonképpen részben spirituális továbblépés is lesz majd, végülis összeért pár dolog, a zene, a tudatállapotbeli kalandozások tapasztalatai, a meditációs dolgok, és nagyot léptem előre, hallani fogjátok majd az új lemezen.. :)
De ami talán most is leszűrhető, hogy az ember szellemi fejlődése nem válaszható el a szakmájától, vagy választott tevékenységétől - azon keresztül történik minden, mindig. Kivétel azoknál lehet csak, akiknek a választott tevékenység maga a spiritualitás, de ezt azok az emberek már nagyon hamar tudják - papok, gyógyítók, stb.
Szóval sosem az van, hogy valami nem megy, és leülök meditálni meg mantrázni és akkor majd helyrejön minden, hanem a megfejtés mindig abban, azon keresztül történik, amivel amúgy egész nap foglalkozunk. De persze kell a tudati tréning, csak az önmagában nem visz sehova.
A legjobb az lenne, ha végre összefonódna újra a zene és az élet, hogy amit gondolok - érzek, ahol tartok, azt tudnám pont a zenében, és a zenén keresztül is kifejezni, megfogalmazni. Kívülálló számára ez persze érthetetlen kérdésnek tűnik, vagy inkább azt mondom, a kívülálló azt gondolja, hogy ez magától így van, és hogy nem is kell tenni ehhez semmit, de mi tudjuk, hogy igazából csak ez a nehézség van az alkotásban - hogy technikailag, szakmailag legyél elég felkészült ahhoz, amit mondani akarsz, és hogy tudd, hogy mit akarsz mondani. Ez a kettő együtt, és hát rohadt nehéz. Mert ösztönösen ez megvolt 15-17 évesen, a régi számaimban, de aztán jön egy baromi nagy út, aminek a végén az ember visszaér ugyanoda, de már tudatosan.
Szóval ilyesmikről van szó ebben a kávéházban, aztán meg megyek is dolgomra, húú, jó lesz, na!
Valahogy egy idő után a művész saját fajtáját szereti, akikkel ugyanarról lehet beszélni, ami neki is fontos. Alkotás, válság, ihlet, színpad, stílus, siker és persze hogy hogyan lehetne pénzt szerezni.. :)
Egyszerűen már nincs idő arra, hogy mindenféle ember helyzetét meghallgassuk, átérezzük, hogy milyen lehet a multinál dolgozó élete a lakáshitelével, stb.
Én ezt a fiatal korosztályt szeretem még, 18-25 kb. akik kiforratlanok, és képesek a világot csodálni, persze aztán elválik, hogy ez a naiv csodálat mivé alakul, fásult lustasággá, vagy a eltökélt forradalommá. 25 felett már unom azt, aki nem hasonló cipőben jár valahol, de amúgy szerintem ők is unják magukat. Kialakult élet, kialakult programmal, kialakult tudattal. Rém unalmas. És az a durva, hogy ezért kell a legtöbbet tenni, hogy ezt elkerülhesd!
Most pont egy órán, Terner Petinek adtam ki a hét nagy felfedezését, ami tulajdonképpen részben spirituális továbblépés is lesz majd, végülis összeért pár dolog, a zene, a tudatállapotbeli kalandozások tapasztalatai, a meditációs dolgok, és nagyot léptem előre, hallani fogjátok majd az új lemezen.. :)
De ami talán most is leszűrhető, hogy az ember szellemi fejlődése nem válaszható el a szakmájától, vagy választott tevékenységétől - azon keresztül történik minden, mindig. Kivétel azoknál lehet csak, akiknek a választott tevékenység maga a spiritualitás, de ezt azok az emberek már nagyon hamar tudják - papok, gyógyítók, stb.
Szóval sosem az van, hogy valami nem megy, és leülök meditálni meg mantrázni és akkor majd helyrejön minden, hanem a megfejtés mindig abban, azon keresztül történik, amivel amúgy egész nap foglalkozunk. De persze kell a tudati tréning, csak az önmagában nem visz sehova.
A legjobb az lenne, ha végre összefonódna újra a zene és az élet, hogy amit gondolok - érzek, ahol tartok, azt tudnám pont a zenében, és a zenén keresztül is kifejezni, megfogalmazni. Kívülálló számára ez persze érthetetlen kérdésnek tűnik, vagy inkább azt mondom, a kívülálló azt gondolja, hogy ez magától így van, és hogy nem is kell tenni ehhez semmit, de mi tudjuk, hogy igazából csak ez a nehézség van az alkotásban - hogy technikailag, szakmailag legyél elég felkészült ahhoz, amit mondani akarsz, és hogy tudd, hogy mit akarsz mondani. Ez a kettő együtt, és hát rohadt nehéz. Mert ösztönösen ez megvolt 15-17 évesen, a régi számaimban, de aztán jön egy baromi nagy út, aminek a végén az ember visszaér ugyanoda, de már tudatosan.
Szóval ilyesmikről van szó ebben a kávéházban, aztán meg megyek is dolgomra, húú, jó lesz, na!
2010. február 10., szerda
E-ovation
Szeretnénk kérni egy őszinte kitörő tapsvihart hűséges olvasónknak, Napsugárnak, aki otthagyta végre a kaszinót, talán mert a hétvégén végre kénytelen volt elhinni, hogy tud énekelni. Ezúton is sok sikert kívánunk a karrierjéhez.
2010. február 8., hétfő
ben mono - protection
Time won't wait for you!
You can dream your life -
but you'd better live your dreams!
You can dream your life -
but you'd better live your dreams!
2010. február 7., vasárnap
majdnem zene
Érted, ZeneIpariKommunikációs akármi. ZIPKOMM, valamelyik sziporka még azt is hozzátette, hogy tömörített tudás, érted, zip - komm, tömörített...
Volt szerencsénk promó cd-t adni annak három embernek, aki kb. itthon ilyesmivel komolyabb szinten foglalkozik az ún. undergroundban, ezt a szót majd még definiáljuk később, kedvesen elfogadták a víájpíban mekbukozás és a repi párizsis zsömle fogyasztása közben, persze hozzátéve, hogy ne reméljünk semmit. Ki itt belépsz, meg aki dudás akar lenni, van valami ősi párhuzam a zenészség meg a pokol között.
Kerekasztal-beszélgetés, Hegyi magyarázza a bizonyítványt, hogy miért kell a Neo-n egész nap ősrégi Geszti számokat meg ilyesmiket játszani, nem, nem a jogdíjak meg az Artisjus miatt, hanem mert különben elkapcsolnak a hallgatók, és kevesebb lesz a bevétel, és őt kirúgják. Hát ez a legrosszabb komcsi szöveg, ez a mert akkor kirúgnak, hát rúgjanak is ki, húzzál vissza az Emilrulezbe, azt még szerettem egyetemista koromban.
Sunyít, lapít az egész banda, a mikrofon mellé beszélnek, hangosan magyaráznak valamit, de a hallgatóság még rosszabb, jogos az első blikkre tett megállapítás: Hát itt se sok potenciális világsztárt látok..
Debrecenből jön a kérdés, hogy mi van a metál zenekarokkal, miért nincs metál a rádióban, hogy ha metált kérek a kívánságműsorban, akkor miért nem játsszák le?
Hát azért, mert a metált megszüntették, csak neked még nem szóltak róla. Miért nincs több metál, hát itt is megáll az eszem (metál az ész!), miért nincs több öt utca, meg proli-hiphop? Ez kellene a népnek.
Haldoklik, szenved ez az egész társaság, tilosrádiótól a zenekarokon át a médiáig, nem is igazán élvezik az egészet, csak nyafognak, le kéne egy ködös februári napon az egész bagázst cserélni a 'csába, nem venné észre senki, márminthogy, ezek nem hiányoznának senkinek.
Belehallgatunk a Pannkkk támogatott pécsi zenekarba, már majdnem jó, amit csinálnak, de valahogy mégsem. Valahol elvész az egész a komolyság, a paródia, az önparódia sokszögeiben - nehéz definiálni magad a színpadon. Főleg, ha úgy döntesz, hogy nem a zenére helyezed a hangsúlyt, merthogy a könnyűzenében nem az a lényeg, hanem a kontextus, egy kis kontextust kell gyártani, és megvenni/lenyúlni valami külföldön már sláger számot, hogy semmi kockázat ne legyen. Például a HelloTuriszt zenéje az egy az egyben egy toplistás szám volt valahol latin nyelvű vidéken, ha már EmilRulez.
De hiába a sok trükk, a végén mégiscsak egy rádiószerkesztő, meg hetihetes szereplő, meg reklámszakember leszel, és ezt a karriert nem irigylem, mert zenész az nem leszel. Csak majdnem.
Volt szerencsénk promó cd-t adni annak három embernek, aki kb. itthon ilyesmivel komolyabb szinten foglalkozik az ún. undergroundban, ezt a szót majd még definiáljuk később, kedvesen elfogadták a víájpíban mekbukozás és a repi párizsis zsömle fogyasztása közben, persze hozzátéve, hogy ne reméljünk semmit. Ki itt belépsz, meg aki dudás akar lenni, van valami ősi párhuzam a zenészség meg a pokol között.
Kerekasztal-beszélgetés, Hegyi magyarázza a bizonyítványt, hogy miért kell a Neo-n egész nap ősrégi Geszti számokat meg ilyesmiket játszani, nem, nem a jogdíjak meg az Artisjus miatt, hanem mert különben elkapcsolnak a hallgatók, és kevesebb lesz a bevétel, és őt kirúgják. Hát ez a legrosszabb komcsi szöveg, ez a mert akkor kirúgnak, hát rúgjanak is ki, húzzál vissza az Emilrulezbe, azt még szerettem egyetemista koromban.
Sunyít, lapít az egész banda, a mikrofon mellé beszélnek, hangosan magyaráznak valamit, de a hallgatóság még rosszabb, jogos az első blikkre tett megállapítás: Hát itt se sok potenciális világsztárt látok..
Debrecenből jön a kérdés, hogy mi van a metál zenekarokkal, miért nincs metál a rádióban, hogy ha metált kérek a kívánságműsorban, akkor miért nem játsszák le?
Hát azért, mert a metált megszüntették, csak neked még nem szóltak róla. Miért nincs több metál, hát itt is megáll az eszem (metál az ész!), miért nincs több öt utca, meg proli-hiphop? Ez kellene a népnek.
Haldoklik, szenved ez az egész társaság, tilosrádiótól a zenekarokon át a médiáig, nem is igazán élvezik az egészet, csak nyafognak, le kéne egy ködös februári napon az egész bagázst cserélni a 'csába, nem venné észre senki, márminthogy, ezek nem hiányoznának senkinek.
Belehallgatunk a Pannkkk támogatott pécsi zenekarba, már majdnem jó, amit csinálnak, de valahogy mégsem. Valahol elvész az egész a komolyság, a paródia, az önparódia sokszögeiben - nehéz definiálni magad a színpadon. Főleg, ha úgy döntesz, hogy nem a zenére helyezed a hangsúlyt, merthogy a könnyűzenében nem az a lényeg, hanem a kontextus, egy kis kontextust kell gyártani, és megvenni/lenyúlni valami külföldön már sláger számot, hogy semmi kockázat ne legyen. Például a HelloTuriszt zenéje az egy az egyben egy toplistás szám volt valahol latin nyelvű vidéken, ha már EmilRulez.
De hiába a sok trükk, a végén mégiscsak egy rádiószerkesztő, meg hetihetes szereplő, meg reklámszakember leszel, és ezt a karriert nem irigylem, mert zenész az nem leszel. Csak majdnem.
2010. február 6., szombat
Producer a gyomorban
lenyelt a zeneipar. itt a gyomorban kompresszorok, kidobott vokálsávok, youtube linkek és a producer macskája.
hátamra fordulva bámulom a mimóza csiklandós virágát.
"tudod, az a kicsit sznobféle ember volt, aki azt hitte, hogy attól lesz valaki, hogy elolvasott öt könyvet, és nem a Tarzant.."
Kellene még kb. plusz nyolc óra egy normális naphoz. Egyértelműen a következő nagy találmány az időrugó lesz, persze valamikor az Alpakka zenei kúp piacra kerülése után. Rugó, amivel tudod nyújtani az időd, vagy összenyomni, ha unatkozol, akkor össze, ha kevés az időd, akkor szét, és persze feszülne is, szóval akármelyiket is választod, erő kell hozzá. De legalább a kezedben az irányítás.
Nem szeretem azt, ha valaki más akar irányítani. Kifejezetten rosszul bírom. Felmordulok, megrázom nagy busa fejem, és egy mindent elsöprő rohammal letarolom. Aztán nézek kicsit büszkén, kicsit megszeppenten.
Ha valaki úgy tudja csinálni, hogy közben azt érzem, hogy mégis én irányítok, na az már nő.
...
Egy jó dalhoz kell pár dolog. Kell egy zeneszerző, egy énekes, egy szövegíró, egy PRODUCER, pár sessionzenész, meg egy hangmérnök.
Ezt a hatot csináljuk ketten, de most nem ez a lényeg. A producerről lesz szó, mert ez a legrejtélyesebb karakter, akihez az ember csak szivarokat, jó nőket, pénzt társít, aki a siker titka.
Az ő dolga az, hogy stílust adjon a zenének. Félúton a zeneszerzés, hangszerelés és a keverés, hangzás között, ő az, aki vágja az éppen futó slágereket, divatos megoldásokat, és képes az aktuális zenei nyelvet beleszőni a zeneszerző gondolataiba.
A zeneszerző ugyanis valahol igazából mindig zongorabillentyűkön, vagy gitárhúrokon gondolkodik, a hangmérnök meg eq-ban és kompresszorban, és valahogy a jó zenéhez még mind a kettő kevés. De persze kevés önmagában a sok lenyúlt klisé is.
A producerhez szokott az is kapcsolódni, hogy ő az, aki nem hagyja a kezdő alterbandának, hogy a saját zenéjét játsza, ő, aki az üzleti, ipari érdekek miatt elkurvítja az amúgy isteni tehetségnek induló srácokat, megdugja az énekesnőket, és aztán fennhangon röhögve bekasszírozza a jogdíjak kilencvenhét százalékát. Nálunk tényleg ilyesmi, de a valóságban meg inkább az, aki meghallgatja a dalt, és csak három dolgot mond, hogy mit cserélj ki, mondjuk azt mondja, cseréld le a pergőt, itt tegyetek be még egy refrént, és egy shaker jót tenne a verzének. Adott esetben ennyi, máskor meg lehet, hogy azt mondja, hogy itt ebbe a dalba nem jó ez az előfok, mert túl kemény a hangja, a basszus legyen egyszerűbb, stb.
Empatikus szakma, meg kell érteni az anyagot, a zenekarhoz tudni kell konstruktívan és nem bántón szólni, és persze ismerni kell rengeteg mindent. Szóval nehéz, meg is érdemlik a szivarokat meg a nőket. Majd egyszer én is, ha nagy leszek... :)
hátamra fordulva bámulom a mimóza csiklandós virágát.
"tudod, az a kicsit sznobféle ember volt, aki azt hitte, hogy attól lesz valaki, hogy elolvasott öt könyvet, és nem a Tarzant.."
Kellene még kb. plusz nyolc óra egy normális naphoz. Egyértelműen a következő nagy találmány az időrugó lesz, persze valamikor az Alpakka zenei kúp piacra kerülése után. Rugó, amivel tudod nyújtani az időd, vagy összenyomni, ha unatkozol, akkor össze, ha kevés az időd, akkor szét, és persze feszülne is, szóval akármelyiket is választod, erő kell hozzá. De legalább a kezedben az irányítás.
Nem szeretem azt, ha valaki más akar irányítani. Kifejezetten rosszul bírom. Felmordulok, megrázom nagy busa fejem, és egy mindent elsöprő rohammal letarolom. Aztán nézek kicsit büszkén, kicsit megszeppenten.
Ha valaki úgy tudja csinálni, hogy közben azt érzem, hogy mégis én irányítok, na az már nő.
...
Egy jó dalhoz kell pár dolog. Kell egy zeneszerző, egy énekes, egy szövegíró, egy PRODUCER, pár sessionzenész, meg egy hangmérnök.
Ezt a hatot csináljuk ketten, de most nem ez a lényeg. A producerről lesz szó, mert ez a legrejtélyesebb karakter, akihez az ember csak szivarokat, jó nőket, pénzt társít, aki a siker titka.
Az ő dolga az, hogy stílust adjon a zenének. Félúton a zeneszerzés, hangszerelés és a keverés, hangzás között, ő az, aki vágja az éppen futó slágereket, divatos megoldásokat, és képes az aktuális zenei nyelvet beleszőni a zeneszerző gondolataiba.
A zeneszerző ugyanis valahol igazából mindig zongorabillentyűkön, vagy gitárhúrokon gondolkodik, a hangmérnök meg eq-ban és kompresszorban, és valahogy a jó zenéhez még mind a kettő kevés. De persze kevés önmagában a sok lenyúlt klisé is.
A producerhez szokott az is kapcsolódni, hogy ő az, aki nem hagyja a kezdő alterbandának, hogy a saját zenéjét játsza, ő, aki az üzleti, ipari érdekek miatt elkurvítja az amúgy isteni tehetségnek induló srácokat, megdugja az énekesnőket, és aztán fennhangon röhögve bekasszírozza a jogdíjak kilencvenhét százalékát. Nálunk tényleg ilyesmi, de a valóságban meg inkább az, aki meghallgatja a dalt, és csak három dolgot mond, hogy mit cserélj ki, mondjuk azt mondja, cseréld le a pergőt, itt tegyetek be még egy refrént, és egy shaker jót tenne a verzének. Adott esetben ennyi, máskor meg lehet, hogy azt mondja, hogy itt ebbe a dalba nem jó ez az előfok, mert túl kemény a hangja, a basszus legyen egyszerűbb, stb.
Empatikus szakma, meg kell érteni az anyagot, a zenekarhoz tudni kell konstruktívan és nem bántón szólni, és persze ismerni kell rengeteg mindent. Szóval nehéz, meg is érdemlik a szivarokat meg a nőket. Majd egyszer én is, ha nagy leszek... :)
2010. február 4., csütörtök
Leonardo a levesben
És végül, annyi kacskaringó után megfejtettük a dolgot: otthon kell lemezt felvenni. Nem is lehet másképp rendesen, mert muszáj az a lazaság, az a nyugi, hogy nem érzed az ikszezres órabér ketyegését. Hogy nyugodt füllel tudsz döntést hozni: Kuka, vagy kuka? :)
Tulajdonképpen a klasszikus ének és hangszerfelvételhez semmi szükség már a stúdióhoz, annyit kellene tenni ezeknek a helyeknek, hogy bérbe adják a cuccot, egy előfokot meg egy mikrofont, és a delikvens otthon aztán addig szenved, amíg csak tud.
Mi pedig most tulajdonképp elhoztunk egy előfokot kipróbálni a hétvégre, aztán a terv szerint 5 nap alatt felvesszük a 7 dalt, és szevasz.
A valóság persze más, a különböző előző esti szétcsúszásból megérkezve kell egy kis idő a bemelegedéshez, és aztán észre se vesszük, hogy már négy órája éneklünk, és még mindig csak egy dal fele van úgy ahogy kész, a füled, agyad szétmegy, már minden szarnak tűnik, vagy semmilyennek, aludni kéne rá.
De ez a focusrite isa one egy csoda. Még az én hangom is jó lesz, énekesi karriert kezdek fontolgatni, ez a lényege persze a kölcsönadásnak, kipróbáljuk, és egymásra nézve fontolgatjuk, honnan is lehetne pénzt szerezni, mindössze kilóötven kéne, valahol vicc, hogy milyen olcsó.
A jogdíjakra várni késő, most kell a cucc, sajnos, befektetés nélkül esélytelen.
Sugi hangja meg a másik. Meg ha látnátok, hogy készül ez az egész.. Gondolkodtunk pl. azon, hogy kéne egy rövid werkvideót csinálni majd egyszer pl. egy szöveg elkészüléséről, hát az haláli. Sugi mondja magyarul, hogy mi jut eszébe, melyik excsávójára passzol az adott szitu, én meg a sztaki fordítjuk be nyersen angolra, aztán próbáljuk ráhúzni a dallamra kihúzogatva a szavak felét, meg rhymezone, meg ami még kell.. :)
Amúgy, ha valamiért, ezért gratuláció illet, hogy megint bazmeg megírtam egy albumnyi dalszöveget, pedig úgy álltam neki, hogy több ilyen nem lesz, nem hogy lemeznyi, de egy darab szöveg. Se. És aztán meg milyen líra lett itt bazmeg. :)
És nem is lehet másként, szövegírás mint olyan, nem létezik, mármint célirányos, főleg angol szövegírás. Illetve igen, de nem elég pop, minden szövegíró azt hiszi egy ilyen helyzetben, hogy ez most a Kispál, vagy valami angol altercucc, nem, itt nem a szöveg a lényeg, nem tizenhat szótagos sorok és értelmetlen költői képek kellenek a gyerekkori szexuális zaklatási élményekről, itt egyszerű, ritmikailag jól műkődő rövid sorok.
Meg hogy nem elég a lemezt meghangszerelni, zeneszerezni, keverni, szövegírni, de most jön majd a videóklip rendezés-forgatókönyvezés, hát persze mindig is szerettem volna filmet csinálni, de a helyzet nem a szeretésről szól, hanem a muszájról, mert akárkihez fordulsz, max. szart kapsz, drágán. És végülis ötletek vannak, csak az idő és energia faktor gázos.
De hát ez van. Leonardo ehhez képest szakbarbár, mehet a levesbe.
Tök más téma, csak eszembe jutott egy kérdés:
Létezik olyan, hogy két ember másvalaki miatt utálja egymást? Vagy finomabban, hogy egy harmadik ember képes meghatározni egymás iránti viszonyulásukat?
Tulajdonképpen a klasszikus ének és hangszerfelvételhez semmi szükség már a stúdióhoz, annyit kellene tenni ezeknek a helyeknek, hogy bérbe adják a cuccot, egy előfokot meg egy mikrofont, és a delikvens otthon aztán addig szenved, amíg csak tud.
Mi pedig most tulajdonképp elhoztunk egy előfokot kipróbálni a hétvégre, aztán a terv szerint 5 nap alatt felvesszük a 7 dalt, és szevasz.
A valóság persze más, a különböző előző esti szétcsúszásból megérkezve kell egy kis idő a bemelegedéshez, és aztán észre se vesszük, hogy már négy órája éneklünk, és még mindig csak egy dal fele van úgy ahogy kész, a füled, agyad szétmegy, már minden szarnak tűnik, vagy semmilyennek, aludni kéne rá.
De ez a focusrite isa one egy csoda. Még az én hangom is jó lesz, énekesi karriert kezdek fontolgatni, ez a lényege persze a kölcsönadásnak, kipróbáljuk, és egymásra nézve fontolgatjuk, honnan is lehetne pénzt szerezni, mindössze kilóötven kéne, valahol vicc, hogy milyen olcsó.
A jogdíjakra várni késő, most kell a cucc, sajnos, befektetés nélkül esélytelen.
Sugi hangja meg a másik. Meg ha látnátok, hogy készül ez az egész.. Gondolkodtunk pl. azon, hogy kéne egy rövid werkvideót csinálni majd egyszer pl. egy szöveg elkészüléséről, hát az haláli. Sugi mondja magyarul, hogy mi jut eszébe, melyik excsávójára passzol az adott szitu, én meg a sztaki fordítjuk be nyersen angolra, aztán próbáljuk ráhúzni a dallamra kihúzogatva a szavak felét, meg rhymezone, meg ami még kell.. :)
Amúgy, ha valamiért, ezért gratuláció illet, hogy megint bazmeg megírtam egy albumnyi dalszöveget, pedig úgy álltam neki, hogy több ilyen nem lesz, nem hogy lemeznyi, de egy darab szöveg. Se. És aztán meg milyen líra lett itt bazmeg. :)
És nem is lehet másként, szövegírás mint olyan, nem létezik, mármint célirányos, főleg angol szövegírás. Illetve igen, de nem elég pop, minden szövegíró azt hiszi egy ilyen helyzetben, hogy ez most a Kispál, vagy valami angol altercucc, nem, itt nem a szöveg a lényeg, nem tizenhat szótagos sorok és értelmetlen költői képek kellenek a gyerekkori szexuális zaklatási élményekről, itt egyszerű, ritmikailag jól műkődő rövid sorok.
Meg hogy nem elég a lemezt meghangszerelni, zeneszerezni, keverni, szövegírni, de most jön majd a videóklip rendezés-forgatókönyvezés, hát persze mindig is szerettem volna filmet csinálni, de a helyzet nem a szeretésről szól, hanem a muszájról, mert akárkihez fordulsz, max. szart kapsz, drágán. És végülis ötletek vannak, csak az idő és energia faktor gázos.
De hát ez van. Leonardo ehhez képest szakbarbár, mehet a levesbe.
Tök más téma, csak eszembe jutott egy kérdés:
Létezik olyan, hogy két ember másvalaki miatt utálja egymást? Vagy finomabban, hogy egy harmadik ember képes meghatározni egymás iránti viszonyulásukat?
2010. február 2., kedd
2010. február 1., hétfő
I'm going slightly mad
Van az a régi vicc, az autós viccek c. csodás füzetben láttam először, hogy vezet az autós a pályán, szól a rádió, egyszercsak megszakítják az adást egy fontos hírrel: Értesítjük az M7-esen Siófok felé haladókat, hogy a 38-as kilóméternél egy őrült szemben hajt a forgalommal!! Mire a sofőr ingerülten:
- Egy? Mind!!
És persze az sem mindegy, hogy te a jó irányba tartasz-e, mert lehet, hogy tényleg mindenki az ellenkezőbe, és akkor te vagy az, aki a veszélyt okozza, te vagy az, aki a problémát, hiába van "igazad", hiába van arra festve az út, amerre mész, mégis, közveszélyes őrült leszel a normalitással, és ha nem akarsz karambolt, átmész a szembejövőbe. (ahol a normálisak mennek normálisan, tehát ott is szembe kellene menned mindenkivel, ráadásul ott már tényleg te lennél az őrült, nehéz egy világ ez, stb. )
Szóval ha mellettünk mindenki ugyanabba az irányba megy, az még nem garancia.
Persze egyáltalán nem kizárt, hogy én zakkantam meg, márminthogy csak én, és mindenki más mindent végig helyesen látott, kezelt, értett. Ha igen, akkor viszont igényt tartok egy pár hónapos tengerparti regenerációra csivitelő madarak, koktélok, és egy zongora megértő társaságában, lássátok, én konstruktívan állok hozzá :)
És még az okom is meg lenne hozzá. Nézzük gyorsan át, mivel foglalatoskodnak azok a körülöttem levő zenészek, akik amúgy szintén a világhírt tűzték ki magasugró lécükre a kertbe, mint én. Van egy 12 órában kaszinóhosztessz, van egy 12 órában telefonos értékesítő, van egy 8 óra munka + 3 óra utazást bevállaló környezetvédő, és egy havi pártízezer forintból meg diákhitelből nyomorgó egyetemista.
Én ugyan nem dolgozok semmi szart, viszont őket kezelem cserébe félállásban, párkapcsolati pszichológusként, mostanában már kártyavető jósként, és multifunkcionális megmondóként. Ain't no sunshine.
És ha nézünk egy dalt, egy referenciát, akkor a dollártízezrekből készült dalok mellé tesszük oda. Az egész nyugati civilizáció kollektív csúcsteljesítményei, mondjuk egy Beyoncé vagy Jamiroquai, vagy mindegy. És egyébként lassan már oda lehet tenni, amit itt a fotelben kialkot Quincy és Jacko.
Szóval hogy nem a hiszti a lényeg, hogy nem lehet, hogy nincs pénzünk arra, hogy egyáltalán elmenjünk egy dalt felénekelni, hogy fogalmam sincs, miből lesz megkeverve a lemez, hanem az, hogy tudom, meg fogjuk csinálni. Tudom, hogy jók vagyunk, nagyon, és hogy odajutunk, amit kitűztünk magunknak.
És hogy ebben hiszek, az biztos hogy egy alapos ok az őrületre - vagy ahogy a korábbi bejegyzésekből összeáll a kép: az őrült szerelemre.
Végezetül pedig a problémamegoldásról egy rövid bibliai példázat.
Volt valaha egy isten háta mögötti kis falu, ahol boldogan élt mindenki, soha semmi igazán zavaró nem történt, csak amolyan apró dolgok, amiket az emberek egy pici toleranciával, és egymásra figyeléssel meg tudtak oldani. Egy napon azonban az éjszaka folyamán valahogyan a főtérre került egy hatalmas rakás tehénszar.
Ronda volt, és büdös, és az emberek nagyon megijedtek, hogy most mit is lehetne tenni.
Annyira ijesztő volt, hogy az emberek nem is mertek ránézni, hanem inkább nagy kerülővel mentek haza, hirtelen nem is járt már senki az addig olyan forgalmas főtéren. Volt azonban, aki ott lakott, és akinek ezért nem lehetett hova menekülnie. Elkezdte hát végigcsöngetni szomszédait, akik még azt is letagadták, hogy egyáltalán látták volna a kupacot, és sürgős, fontos teendőikre hivatkoztak.
Nevezzük mondjuk Lajosnak a főtéren lakó hősünket, Lajos elhatározta, hogy mindenképpen talál valami megoldást. A hivatalhoz fordult. A hivatal hosszas papírmunka és kategorizálás után kiküldött egy szakértőt, aki nem talált semmi rendellenes dolgot, ezért megszűntette az eljárást. Lajos értetlenül állt a dolog előtt, mi az, hogy nem talált semmi rendellenest? A vonatkozó hivatali szabályzat nem tartalmaz kitételt erre az esetre, ezért hatáskörön kívül helyezte az ügyet.
Nem volt még ilyen, hát bizony, ez az emberek számára nehezen kezelhető dolog. Lajos elkeseredetten ment a kocsmába, ahol pont vállalkozó barátjával találkozott. Elmesélte neki, mi történt, s az bíztatóan veregette meg a vállát.
- Most mégis, mi a bajod ezzel a szarkupaccal, csinálj belőle üzletet, ha senkinek se kell, találj ki valami hülyeséget, legyen ez valami dínókula, szedj belépőt, promózd meg a helyi lapban, csinálj egy kis flashes oldalt pár nyelven..
Lajos ingerülten ült arrébb, ahol ezoterikus ügyekben jártas barátja böngészte a csillagok állását.
- A probléma benned van. Nem tudod elfogadni önmagad, és ezt vetíted ki. Mivel a világot a te gondolataid teremtik, ezért magadba kellene nézned mélyebben, hogy kezelni tudd a helyzetet, lazulj el, hagyd abba a húsevést, meditálj naponta háromszor, stb..
Lajos még ingerültebben ült át filozófus barátjához:
- Biztos vagy benne, hogy a probléma létezik? Nem csak a szubjektív világod áldozata vagy? Nem beszélhetünk objektív valóságról, és így problémáról sem. Csak arról beszélhetünk, hogy a Te tudatodban mi található.
Lajos morogva kereste tovább valaki használhatónak a társaságát, régi barátnőjével akadt össze a pultnál. Mielőtt még egyáltalán elkezdhette volna mondani, hogy mi van vele, volt nője rázúdított egy félórás monológot napi problémáiról levegővétel nélkül, majd duruzslóan elkezdte simogatni. - Igen, cukorbogár, micsoda, tehén? Egy kis boci? Jajj de cuki, de hát az naaon ariii! Lajosunk ellenállt a csábításnak, és továbbállt. Visszatért a főtérre, ahol a szarhalom mellett megtelepedett egy kis bódéban egy árus, aki gázmaszkokat, illatosítókat, dezodorokat árult.
Lajos reménytelen tekintettel bámult a többméter magas, büdös szarhalomra.
Megpróbált minden erejével arra koncentrálni, hogy ne vegyen tudomást róla, biztosan megoldódik majd valahogy, mindig minden megoldódik, a görcsölés csak elrontja, csak pozitívan állj hozzá, és akkor egyik napról a másikra eltűnik, megoldódik magától - járt a fejében egy másik barátjának jótanácsa. Jóképet vágott hát hozzá, megterített a júniusi napsütésben a kertbe ebédre, és elhívta a barátait.
Furcsa módon mindenki valamilyen okra való hivatkozással kimentette magát, de Lajos kedvét ez nem szegte, forgó gyomorral, befogott orral, de erőltetett mosollyal végigkanalazta az ebédet. Igen, nagyszerű vagyok, gondolta, legyőztem a sorsot, a nehézségeket, nem tudják befolyásolni az életem. Pár perc gondolkodás után tört rá az elemi erejű hányás, mindent visszaküldött háborgó gyomra. Na ez már tényleg sok, gondolta Lajos, és úgy döntött, meghirdeti a házát, elköltözik, szerette ezt kis falut, de most már muszáj lépni. Azonban senki sem volt hülye a faluban, mindenki tudta mi a helyzet Lajossal, sőt, kezdett ráragadni a gúnynév, Lajos, a szaros, mintha ő tehetett volna az egészről. Nem vette meg senki a házat. Ahogy a helyzet egyre szörnyűbbé vált, bűzölgött, rohadt a kupac, úgy lett Lajos egyre ingerültebb.
Aztán egy szép napon elhatározta, hogy a tettek mezejére lép, rendelt egy konténert, és elkezdte belapátolni a szart. Nagynak tűnt a munka, de látszott a vége, szép lassan fogyni kezdett a kupac, és miközben egyre elszántabban lapátolt, észre sem vette ahogy körülötte lassan összegyűlt a falu, az emberek pedig mind azt suttogták egymás között: Nézd ezt a Lajost, mintha kicsit meghibbant volna!
- Egy? Mind!!
És persze az sem mindegy, hogy te a jó irányba tartasz-e, mert lehet, hogy tényleg mindenki az ellenkezőbe, és akkor te vagy az, aki a veszélyt okozza, te vagy az, aki a problémát, hiába van "igazad", hiába van arra festve az út, amerre mész, mégis, közveszélyes őrült leszel a normalitással, és ha nem akarsz karambolt, átmész a szembejövőbe. (ahol a normálisak mennek normálisan, tehát ott is szembe kellene menned mindenkivel, ráadásul ott már tényleg te lennél az őrült, nehéz egy világ ez, stb. )
Szóval ha mellettünk mindenki ugyanabba az irányba megy, az még nem garancia.
Persze egyáltalán nem kizárt, hogy én zakkantam meg, márminthogy csak én, és mindenki más mindent végig helyesen látott, kezelt, értett. Ha igen, akkor viszont igényt tartok egy pár hónapos tengerparti regenerációra csivitelő madarak, koktélok, és egy zongora megértő társaságában, lássátok, én konstruktívan állok hozzá :)
És még az okom is meg lenne hozzá. Nézzük gyorsan át, mivel foglalatoskodnak azok a körülöttem levő zenészek, akik amúgy szintén a világhírt tűzték ki magasugró lécükre a kertbe, mint én. Van egy 12 órában kaszinóhosztessz, van egy 12 órában telefonos értékesítő, van egy 8 óra munka + 3 óra utazást bevállaló környezetvédő, és egy havi pártízezer forintból meg diákhitelből nyomorgó egyetemista.
Én ugyan nem dolgozok semmi szart, viszont őket kezelem cserébe félállásban, párkapcsolati pszichológusként, mostanában már kártyavető jósként, és multifunkcionális megmondóként. Ain't no sunshine.
És ha nézünk egy dalt, egy referenciát, akkor a dollártízezrekből készült dalok mellé tesszük oda. Az egész nyugati civilizáció kollektív csúcsteljesítményei, mondjuk egy Beyoncé vagy Jamiroquai, vagy mindegy. És egyébként lassan már oda lehet tenni, amit itt a fotelben kialkot Quincy és Jacko.
Szóval hogy nem a hiszti a lényeg, hogy nem lehet, hogy nincs pénzünk arra, hogy egyáltalán elmenjünk egy dalt felénekelni, hogy fogalmam sincs, miből lesz megkeverve a lemez, hanem az, hogy tudom, meg fogjuk csinálni. Tudom, hogy jók vagyunk, nagyon, és hogy odajutunk, amit kitűztünk magunknak.
És hogy ebben hiszek, az biztos hogy egy alapos ok az őrületre - vagy ahogy a korábbi bejegyzésekből összeáll a kép: az őrült szerelemre.
Végezetül pedig a problémamegoldásról egy rövid bibliai példázat.
Volt valaha egy isten háta mögötti kis falu, ahol boldogan élt mindenki, soha semmi igazán zavaró nem történt, csak amolyan apró dolgok, amiket az emberek egy pici toleranciával, és egymásra figyeléssel meg tudtak oldani. Egy napon azonban az éjszaka folyamán valahogyan a főtérre került egy hatalmas rakás tehénszar.
Ronda volt, és büdös, és az emberek nagyon megijedtek, hogy most mit is lehetne tenni.
Annyira ijesztő volt, hogy az emberek nem is mertek ránézni, hanem inkább nagy kerülővel mentek haza, hirtelen nem is járt már senki az addig olyan forgalmas főtéren. Volt azonban, aki ott lakott, és akinek ezért nem lehetett hova menekülnie. Elkezdte hát végigcsöngetni szomszédait, akik még azt is letagadták, hogy egyáltalán látták volna a kupacot, és sürgős, fontos teendőikre hivatkoztak.
Nevezzük mondjuk Lajosnak a főtéren lakó hősünket, Lajos elhatározta, hogy mindenképpen talál valami megoldást. A hivatalhoz fordult. A hivatal hosszas papírmunka és kategorizálás után kiküldött egy szakértőt, aki nem talált semmi rendellenes dolgot, ezért megszűntette az eljárást. Lajos értetlenül állt a dolog előtt, mi az, hogy nem talált semmi rendellenest? A vonatkozó hivatali szabályzat nem tartalmaz kitételt erre az esetre, ezért hatáskörön kívül helyezte az ügyet.
Nem volt még ilyen, hát bizony, ez az emberek számára nehezen kezelhető dolog. Lajos elkeseredetten ment a kocsmába, ahol pont vállalkozó barátjával találkozott. Elmesélte neki, mi történt, s az bíztatóan veregette meg a vállát.
- Most mégis, mi a bajod ezzel a szarkupaccal, csinálj belőle üzletet, ha senkinek se kell, találj ki valami hülyeséget, legyen ez valami dínókula, szedj belépőt, promózd meg a helyi lapban, csinálj egy kis flashes oldalt pár nyelven..
Lajos ingerülten ült arrébb, ahol ezoterikus ügyekben jártas barátja böngészte a csillagok állását.
- A probléma benned van. Nem tudod elfogadni önmagad, és ezt vetíted ki. Mivel a világot a te gondolataid teremtik, ezért magadba kellene nézned mélyebben, hogy kezelni tudd a helyzetet, lazulj el, hagyd abba a húsevést, meditálj naponta háromszor, stb..
Lajos még ingerültebben ült át filozófus barátjához:
- Biztos vagy benne, hogy a probléma létezik? Nem csak a szubjektív világod áldozata vagy? Nem beszélhetünk objektív valóságról, és így problémáról sem. Csak arról beszélhetünk, hogy a Te tudatodban mi található.
Lajos morogva kereste tovább valaki használhatónak a társaságát, régi barátnőjével akadt össze a pultnál. Mielőtt még egyáltalán elkezdhette volna mondani, hogy mi van vele, volt nője rázúdított egy félórás monológot napi problémáiról levegővétel nélkül, majd duruzslóan elkezdte simogatni. - Igen, cukorbogár, micsoda, tehén? Egy kis boci? Jajj de cuki, de hát az naaon ariii! Lajosunk ellenállt a csábításnak, és továbbállt. Visszatért a főtérre, ahol a szarhalom mellett megtelepedett egy kis bódéban egy árus, aki gázmaszkokat, illatosítókat, dezodorokat árult.
Lajos reménytelen tekintettel bámult a többméter magas, büdös szarhalomra.
Megpróbált minden erejével arra koncentrálni, hogy ne vegyen tudomást róla, biztosan megoldódik majd valahogy, mindig minden megoldódik, a görcsölés csak elrontja, csak pozitívan állj hozzá, és akkor egyik napról a másikra eltűnik, megoldódik magától - járt a fejében egy másik barátjának jótanácsa. Jóképet vágott hát hozzá, megterített a júniusi napsütésben a kertbe ebédre, és elhívta a barátait.
Furcsa módon mindenki valamilyen okra való hivatkozással kimentette magát, de Lajos kedvét ez nem szegte, forgó gyomorral, befogott orral, de erőltetett mosollyal végigkanalazta az ebédet. Igen, nagyszerű vagyok, gondolta, legyőztem a sorsot, a nehézségeket, nem tudják befolyásolni az életem. Pár perc gondolkodás után tört rá az elemi erejű hányás, mindent visszaküldött háborgó gyomra. Na ez már tényleg sok, gondolta Lajos, és úgy döntött, meghirdeti a házát, elköltözik, szerette ezt kis falut, de most már muszáj lépni. Azonban senki sem volt hülye a faluban, mindenki tudta mi a helyzet Lajossal, sőt, kezdett ráragadni a gúnynév, Lajos, a szaros, mintha ő tehetett volna az egészről. Nem vette meg senki a házat. Ahogy a helyzet egyre szörnyűbbé vált, bűzölgött, rohadt a kupac, úgy lett Lajos egyre ingerültebb.
Aztán egy szép napon elhatározta, hogy a tettek mezejére lép, rendelt egy konténert, és elkezdte belapátolni a szart. Nagynak tűnt a munka, de látszott a vége, szép lassan fogyni kezdett a kupac, és miközben egyre elszántabban lapátolt, észre sem vette ahogy körülötte lassan összegyűlt a falu, az emberek pedig mind azt suttogták egymás között: Nézd ezt a Lajost, mintha kicsit meghibbant volna!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)