másik kávéház

Egy idő után, ahogy az ember kezd alakulni, egyre jobban valamivé, ahogy márványtorzója egyre jobban közeledik a kezdeti nyers kőből a végleges formája felé (legyen az istenszobor, vagy csak valami töltelék puttó), egyre érzékenyebb arra is, miféle emberek vannak körülötte.
Valahogy egy idő után a művész saját fajtáját szereti, akikkel ugyanarról lehet beszélni, ami neki is fontos. Alkotás, válság, ihlet, színpad, stílus, siker és persze hogy hogyan lehetne pénzt szerezni.. :)
Egyszerűen már nincs idő arra, hogy mindenféle ember helyzetét meghallgassuk, átérezzük, hogy milyen lehet a multinál dolgozó élete a lakáshitelével, stb.

Én ezt a fiatal korosztályt szeretem még, 18-25 kb. akik kiforratlanok, és képesek a világot csodálni, persze aztán elválik, hogy ez a naiv csodálat mivé alakul, fásult lustasággá, vagy a eltökélt forradalommá. 25 felett már unom azt, aki nem hasonló cipőben jár valahol, de amúgy szerintem ők is unják magukat. Kialakult élet, kialakult programmal, kialakult tudattal. Rém unalmas. És az a durva, hogy ezért kell a legtöbbet tenni, hogy ezt elkerülhesd!

Most pont egy órán, Terner Petinek adtam ki a hét nagy felfedezését, ami tulajdonképpen részben spirituális továbblépés is lesz majd, végülis összeért pár dolog, a zene, a tudatállapotbeli kalandozások tapasztalatai, a meditációs dolgok, és nagyot léptem előre, hallani fogjátok majd az új lemezen.. :)
De ami talán most is leszűrhető, hogy az ember szellemi fejlődése nem válaszható el a szakmájától, vagy választott tevékenységétől - azon keresztül történik minden, mindig. Kivétel azoknál lehet csak, akiknek a választott tevékenység maga a spiritualitás, de ezt azok az emberek már nagyon hamar tudják - papok, gyógyítók, stb.
Szóval sosem az van, hogy valami nem megy, és leülök meditálni meg mantrázni és akkor majd helyrejön minden, hanem a megfejtés mindig abban, azon keresztül történik, amivel amúgy egész nap foglalkozunk. De persze kell a tudati tréning, csak az önmagában nem visz sehova.

A legjobb az lenne, ha végre összefonódna újra a zene és az élet, hogy amit gondolok - érzek, ahol tartok, azt tudnám pont a zenében, és a zenén keresztül is kifejezni, megfogalmazni. Kívülálló számára ez persze érthetetlen kérdésnek tűnik, vagy inkább azt mondom, a kívülálló azt gondolja, hogy ez magától így van, és hogy nem is kell tenni ehhez semmit, de mi tudjuk, hogy igazából csak ez a nehézség van az alkotásban - hogy technikailag, szakmailag legyél elég felkészült ahhoz, amit mondani akarsz, és hogy tudd, hogy mit akarsz mondani. Ez a kettő együtt, és hát rohadt nehéz. Mert ösztönösen ez megvolt 15-17 évesen, a régi számaimban, de aztán jön egy baromi nagy út, aminek a végén az ember visszaér ugyanoda, de már tudatosan.

Szóval ilyesmikről van szó ebben a kávéházban, aztán meg megyek is dolgomra, húú, jó lesz, na!