az év napja

Igen, Anyu, most is blogot írok ahelyett, hogy a Berkleere készülnék, de talán át lehet konvertálni valahol egy jó devizás arabnál a prózát csilingelő dallamokká.

Hosszú post lesz, benne étterem és filmkritika meg minden, szóval nyugodtan vegyétek át a pizsit.

Valamitől fájt a fejem reggel, talán az előző esti demovetítésen elfogyasztott sör - milyen már visszanézni egy demót, hallgatni egy zenét, amit tizenkét éve csináltál? Fel is teszem a kérdést, ki mit csinált 1997-ben, éppen, és majd linkelek egy demót, (nem a sajátot), hogy legyen elképzelés arról, mekkora flash volt mondjuk egy Orange demó akkor, mikor itthon épp a Xénia láz tombolt, vagy ki tudja mi. Ott volt például Tomcat is amúgy tegnap, szigorúan mint scener, ma már nem, de akkor, ez maroknyi ember, talán ötven, épp a világot átformáló erő közepén állt. De erről már írtam egyszer hosszabban.

Talán ezért fájt a fejem reggel, kóválygott benne sok gondolat-maradék, igazi szabad, hosszú hétvége, barátnő valahol pár pavilonnyi dizájn-ékszer között betemetve dojcslandban. Ilyenkor kicsit másféle nézőpont bontakozik ki, szokatlan, biztos megviseli az ember fejét.
Mit tehetünk ilyenkor, séta a természetbe, fantasztikus ötlettől vezérelve a Széchenyi-hegy, szikrázó napsütés, a budai utcákon apró patakokban olvad a hó, bár még mindenhol tartja magát a fagy. Ki kell várni, amíg mind elolvad, és akkor végre..!
Ha egyszer valamiért meg szeretné örökíteni az utókor a nevem, akkor vagy hegyet nevezzetek el rólam, vagy süteményt.
A többi dolog túlságosan múlandó.

Fantasztikus ötlet az iphone-ra támaszkodva elindulni a hegynek, főleg, ha a Széchenyi-hegy felirat párszáz méterrel és völgyszakadékkal odébb van a valóságban, mint ahol a szoftver mutatja, sebaj, toronyiránt fel a hóban, ismét biztossá válik, hogy az Ini-TiB-Ildi tengely által reklámozott könnyített harminc km-es és párszáz szintes túrák a legdurvább román science-fiction epizódokat idézik.
Gy.K. Csak a szátok a jár, tudom, hogy az első kocsmában básoztátok végig a napot, néhány fotó kedvéért bementetek az erdőbe száz métert, azt jöttetek vissza!

Kitisztul az agy, megjönnek a távlatok a gondolkodásban, nem mindig ugyanaz a négy fal, meg a kék kanapé, ilyesmi.

Apám szülinapját ünnepelte a család, és erre a célra a vár oldalában fekvő Arany Kaviár éttermet sikerült kiválasztani, ami klasszikus orosz ízeket, ételeket kínál, tipikusan pezsgő, kaviár, lazac, borcs, scsi (ejtsd: szkázi) és egyéb nyalánkságok.
Már ahogy beültetnek a hatfős kerekasztalhoz, a kárpitozott fotelekbe, ott érződik, hogy ez húzós lesz. Nem sokat voltam eddig első osztályú étteremben - egyébként az étteremkalauz szerint az utóbbi években mindig a magyar top10-ben volt a hely - de az biztos, hogy meg lehet szokni, az ember kombinálni kezd, hogy mennyit is kellene keresni, hogy ez azért mondjuk havonta egyszer beleférjen..

Szóval a kerekasztal eleve nagyon jó dolog, mert pont olyan teret ad, amiben mindenkit látsz, mindenkinek a tere, aurája egyformán érvényesül, nincs asztalfő, meg oldalra hajolgatás, lábsimi, hat ember, maga a tökéletes elrendezés, kell egy ilyen, ja hát van is egy ilyen, csak nem férünk el körülötte, fcuk.
Pezsgőkoktél a kezdet, egy kis vodkával, áfonyalével megpederített pezsgő, háborgó gyomrom tökéletesen megnyugszik, mert tudja, jó helyre került. Az előétel kis vaj, kőrözött, savanyúság házi sütésű kenyérrel - nagyon sokat dob ám, ha ezeket a kenyér-tésztaféléket frissen sütik.

Kijönnek az előételek, én rutinosan nem kérek, csak mindenkiébe belekóstolok, borscs, az a cékla-káposztaleves fokhagymás kenyérrel eszméletlen jól csúszik, Ildi a másik oldalon meg valami gofritésztába csomagolt kaviárral flörtöl, elképesztő az is.
Az étlapról azért pár szó, van ám iráni kaviár háromszázért, mármint háromszázezerért egy adag, pezsgők hasonló árban, de vannak remekbeszabott külföldi borok is az új-zélandi negyvenezrestől a francia két-háromszázezresig..
Én kérek is egy Villányi cuvée-ét? hogy írják így ragozva? Elképesztő illat, felfedezhető benne minden az apró gyümölcsöktől a szomszéd gazda táskarádiójáig (a juventus ment szüreti időszakban), egy poharat majszolgat a család, nem szoktuk még meg a luxust..

Még a főétel előtt a zenéről. Gyula megfejtése szerint a Kazaa-ban beütötték azt a taget a keresőbe, hogy russian, és ezt randomba nyomatták, mert teljesen megfejthetetlenül váltakozott a Szent Efrémes bizánci bluestól kezdve a casio-szintire áthangszerelt mozgalmi dalokon át a modernnek tűnő orosz popzenéig, de azért az egyértelmű, hogy a zene ugyanolyan borzalmas, mint bármely környező országban Szlovákia, Horvátország, ilyesmi, tulajdonképpen ugyanolyan népdalokat nyomnak, mint háromszáz éve, csak van alatta valami minimális hangszeres kísérlet az NDK-ból, Jugóból átcsempészett beatlemezeket koppintva. De mindenesetre autentikusnak autentikus volt, egy igazi, úri dácsában éreztük magunkat, legközelebbi város közel, csak ötszáz kilóméter, a szomszéd szobában Csehov épp írja a Cseresznyéskertet.

A főételt is hatalmas tányéron hozzák, ami bár aprónak tűnik elsőre, de ez csalóka, pont elég az adag. Nekem egy bélszín-pirog csurrant, ami egy leveles tésztában sütött bélszínszelet, aminek tetején még egy adag libamáj is helyet foglal, mindez vörösboros-áfonyás-gombás mártással, hát ezt már leírni is durva. Van aki a kommersz kaviáros-lazacos opciókkal dolgozik, valami tejszínes rizs üt be ott is, az asztal túloldaláról már csak villanásokat látok, keveredik a képzelet a valósággal, valami Sztroganoff bélszín, és padlizsános szüzérmék, vagy nem is tudom, kezd kicsúszni a talaj.
A felszolgálás is elképesztően kedves, a kabátok le-felsegítgetésétől kezdve az ajánláson keresztül az asztal állandó átrendezésén át, van, hogy három percig áll szinte észrevétlenül a pincérlány a sarkon, megvárja, amíg Anyának kifejtem hülyeségeimet Vukán Gyuri bácsi zongorajátékáról, és amikor abbahagyjuk, akkor kérdez finoman - kérünk-e még ásványvizet? Vagy valami hasonló globális jelentőségű dolgot. Szóval a nehéz az, hogy folyton ott vannak, sose kell inteni, vagy szólni, vagy az asztalt verni, és mégsincsenek sosem útban. Művészet ez, a maga módján.

Jönne a desszert, apámnak francia sajttál, nekem valami tömény csokicucc, meg előkerül valami gesztenyés-fagyis dolog is, a desszert ránézésre valami kortárs képzős installációra emlékeztet, de annyiban jobb, hogy sokkal jobb az íze.
Itt végleg elszakad a húr, valami lebegés szerű állapot jön, félúton az asztrálutazás és mélyaltatás között, próbálok minden kérdésre kizárólag a csillogó szememmel meg halk nyögésekkel válaszolni - de így is működik amúgy az élet, jó tudni.

Kiderül slusszpoénként, hogy a pincérhölgy anyukám hittanos csoportjába járt vagy tizenöt évvel ezelőtt, és egyből fel is ismerte őt, viszont az ebéd végéig nem hozta fel a témát, hogy ne zavarjon vele, hát, ha láttatok már megilletődött pillanatot két ember találkozásakor, na akkor ez az volt - és mi van a hittel - kérdi Anyukám, és hát kell-e annál jobb válasz, mint hogy az ember egy remek pincér lesz egy remek étteremben? Lehetne ez anélkül?

Összegzésül, ha van ötezer forintotok, akkor menjetek el egy déli menüre, három fogással tökéletes élmény, ha van tízezretek, akkor egy tasting menüre, ahol mindent végig lehet kóstolni, és ha van pénzetek, akkor meg válasszatok az étlapról, meg igyatok bort is.. :)
étel: 9/10
ital: 10/10
felszolgálás: 10/10
hangulat: 8/10
zene: 0.8/10 :)


...


De ezzel persze nincs vége a napnak, mert egy igazi szülinaposra vár még egy mozifilm is, bizony, a Sherlock Holmest néztük meg, és most bizony kritikát fogok írni a filmről, vagy hát inkább beszámolót, mert mint Piri blogjában kifejtettem a kritika hiábavalóságát, így nem hívhatom mégse kritikának ha már én akarok írni.. :)

Ilyenkor mit kell írni, miről szól a film, vagy mit, hogy kezdjem? Bementem a moziba, már elkezdődött, kicsit késtem, stb. ?

Nagyon érdekes keveréke a stílusoknak a film, van benne egy adag verekedős-odamondós Tarantino-Guy Ritchie, a zene remekül ötvözi az ír táncházat a westernfilmek hangulatával, a századvégi London úgy néz ki, mint Mordor a Gyűrűk urában, Holmes és Watson párosa a Bud Spencer filmek párosainak humorával és stílusával vetekszik, (és verekszik!), és az egész meg van hintve egy kis okkult hangulattal, mágia, titokzatosság, véráldozat, hollók, feláldozott csajok, de mégis, ez egy családi mozi, igazából soha nem lesz komoly, sosem kell tényleg félni, még ha néha fel is megy kicsit az adrenalin, az első pillanattól kezdve lehet tudni, hogy itt gond egy szál sem lesz.

Hogy miről szólna a film? Egyrészt, a mágia és a logika szembenállásán, a feketemágus Blackwood (aki vészesen Hitlerre hajaz) varázslatai állnak szemben a szkeptikus Sherlock érveléseivel, és a film legvégéig nem is derül ki, hogy melyik is igaz, valóban létezik mágia, és a természetfelettivel kell a detektívnek szembeszállnia, vagy az egész csak egy Uri Gellert megszégyenítő átverés.

Erről szólhatna például a film, de nem szól erről, mert egy ponton az események teljesen elkezdik elveszíteni a logikus láncolatot, az akciók, látványos jelenetek kedvéért teljesen irreálissá válik az eseménysor, és a fő összeesküvés terve és fonala, és az odavezető kapcsolati háló ezer sebből vérzik. De igazából ez nem annyira zavaró, mert nem erre figyelünk. Ami jól van megcsinálva, az az, hogy néha bizonyos eseményeket újra látunk a másik oldalról is, sokszor csak villanásszerűen kapunk pont annyi magyarázatot, ami elég ahhoz, hogy megértsük, ki honnan tudott mit. A másik fontos dolog viszont univerzális értelmű, bár nincs kihangsúlyozva, de talán a film fő tanulságának is felfogható. Holmes úgy oldja meg a rejtélyt, hogy végigcsinálja a mágikus szertartást, amit a titkos társaság is tett, mert rájön, hogy csak akkor tudja megfejteni a dolgot, ha átveszi az ellenfél gondolkodásmódját - ez szerintem nagyon eltalált dolog.

A másik problémakör a két férfi egymáshoz és nőikhez való viszonya, ami szintén végigkíséri a filmet, talán ezek a legjobb részek, nagyon jól sikerült Watson karaktere, a két nő is jól működik, és végülis Holmes is, bár egész más karakter, mint Doyle könyveiben (olvastam ám mindet! :), sokkal extravertáltabb, egy igazi tökös világfi, aki azért kattant rendesen, mindig valami hülyeségen agyal, és Watson pont jól kiegészíti az életrevalóságával. Az is jó, hogy Watson nem lett alárendelt szereplő, egyenrangú Holmesszal, néha ő old meg szituációkat, és egyáltalán nincs fegyverhordozó érzésünk.

A legjobb részek a páros viccelődései, a poénok pont ülnek, és mindig felpezsdítik a filmet, ha már épp túl sok volt a bunyó, vagy a mágikus vaker, a fő probléma persze az, hogy győz-e barátság, Watson a boldog házasságot választja-e, vagy inkább szeretne szilánkokra robbanni egy külső-londoni vágóhídon miután pár centire menekült meg éppen a malacperzselőtől és a szalagfűrésztől, de szerencsénkre számára ez igazából sosem kérdés. Itt sem megyünk ám mélyre, nincs azért igazi konfliktus, csak épp belekóstolunk ebbe is.

Rengeteg akciójelenet van, mindenféle oldschool-indusztriális helyszíneken, jó közelről véve, hogy ne lássál semmit, engem ez a stílus egy idő után zavar, de valszeg ez a trendi, szerintem ügyesen be van építve a számítógépes turbósítás, bár egy kicsit sok az egész vizuálisan, az egész London túl mesebeli, de jó dinamikusak a szétesések, összeomlások, stb.
Hans Zimmer a zene, és zseniális, valami új stílust teremt, főleg a verekedős jelenetek alatti ír folkzene üt nagyon, abszolút hozza azt az angolszász bunyós hangulatot, és mégis van benne valami olaszos - westernes is, a többi helyen persze a szokásos suspense-softhorror fokozós témák mennek.
Összesítve a dolgot, nekem egy detektívtörténethez túlságosan sok sebből vérző a sztori, nem tudunk meg semmi különöset se a mágiáról, se a barátságról, se a nyomozásról, de a film kellemesen nézhető, tökéletes egy szülinapi estéhez, 5.5/10


Szóval ennyi kell egy tökéletes naphoz, mindjárt más a csillagok fekvése az égbolton, a dallamok lassan felkúsznak csigalépcsőiken a szívemből az agyamon át a kezembe, indul az éjszakai műszak, sülnek a kenyerek, aludjatok jól!