olvadáspont

A hó még hullik, a talajon sokcentissé gyűlik, de a faágokon már olvadó vízcseppek sorakoznak. A jég megreped, aztán ha egy picit hűvösebb szellő süvít, ismét összefagy.
E pont körül játszik a természet, óvatosan próbálgatja, gondolkodik hogy essen-e, fagyjon-e? Hulljon-e, folyjon-e?

Vannak ilyen pontok, amit elérve egyszer csak lassan elkezd valami megváltozni - egy kis lendület kell, és utána már visszafordíthatatlanul zúdul előre a folyamat, mert önmagát kezdi táplálni.

Megfagyni nehezebb, mint felolvadni, nem csak a hideg kell hozzá, hanem csend is, vagy is hát mozdulatlanság, idő, nyugalom, és a hideg szorító ölelése - az olvadáshoz meg elég egy figyelmetlen tízperc, amikor épp nem nézünk oda, és már hirtelen tocsogunk is a sárban.

Néha emberek közt is meg tud fagyni valami, sokféle helyzet és szó van arra, hogy valami elromlott, lehet egy viszony akár durva, mocsaras, fojtogató, de lehet fagyos is. Ilyenkor megmerevednek az erővonalak, egy ponton megáll minden, és képtelenek vagyunk az elmozdulásra - túl nehéz, és minden tagunkat egyszerre kellene mozgatni, hogy áttörjük a jeget. Nem megy, ezért egymással szemben állunk, fagyottan, mozdulatlan, ugyanazt hajtogatva újra és újra.

Szörnyű egy állapot hisz mozgás, élet nélkül nem lehet emberi kapcsolat, muszáj gesztikulálni, kicsit mindig mást, máshogy mondani, változni, és változtatni. Másik oldalunkkal odafordulni.
A tél ilyenkor igen kegyetlennek tűnik, reményt csak az ad, hogy sosem tart örökké, előbb-utóbb megjelennek az első kóbor tavaszi napsugarak, és végérvényesen felolvadunk merevségünkből, tornáztathatjuk fagyott tagjaink.

Nézünk egymásra, óvatosan mozdulunk, most már lehet, előbb apránként, majd egyre bátrabban, örülünk a másiknak,
de ekkor még nem tudjuk a fenyegető veszélyt, hogy az olvadt hóból összegyűlt víz hogyan száguld lefelé a hegyoldalakon, és hogyan kerül percről percre közelebb a mindent elsöprő tavaszi áradás...