lehet más?

Politikai tippmixem:
Igen alacsony részvétel mellett:

Fidesz 61%
Jobbik 19%
MSZP 11%
LMP 4.2%
MDF 3.8%

egyéb shit: 1%

Ebéd közben röhögtem egy sort indexközeli blogok bejegyzésein, aszondja, elfogyott az LMP pénze, várja az adományokat a kampányra, komment:
Ki az a hülye aki a kuporgatott pénzét arra költené, hogy cigánygyerekekkel plakátolják ki a várost? :)

De amúgy persze, elfogyott, csak épp lépni nem lehet a belvárosban a plakátok, matricák, citylightoktól, eddig is zsebpénzből ment vajon, vagy ezt is Putyin tolja, mint a Jobbikot? :)
A belvárosban sztem messze meghaladja a többi pártot az LMP promója, épp csak a fél Astoriát beborító Kovács Pisti plakát hiányzik, mert ő gondolom az LMP-be igazolt amúgyis, ott van megfelelő szabadság az elképzeléseinek megvalósításához, nyugodt tüskézéshez az oviban, vagy most már nagyobb lett négy évvel, akkor nemtom.
Vagy már nyolc éve volt az első adag? Az biztos, hogy akkor a régi Astorián laktam, és az négy éve lehetett? Ki tudja ezt követni.

Na muszáj volt utánajárni, Kovácspisti négy éve nyomult, és akkor öt éves volt, sajnos megszüntették az oldalát, mert biztos vagyok benne, hogy volt egy flesses siteja, csak már arra nem emlékszem, mit szeretett volna, vagy mit mondott, vagy egyáltalán. De most már kilenc éves, és ha van egy kis esze, akkor lehúzza valamelyik pártot újra a maga kis promóciós haknijával, szerezne vele párezer voksot, az tuti.

És akkor muszáj az ellenállhatatlan nosztalgiahullámnak engedni, hogy mi is volt itt ebben a választási ciklusban.. Mert nem kevés, és akkor még finom voltam és nőies.
Négy éve kiket ismertem egyáltalán a mostani facebookos falamról? :)
De talán tényleg vannak ilyen ciklusok, az ember bekerül valahova, és akkor sokáig egy kör a meghatározó az életében, aztán egyszercsak szép lassan másfele visz az út, és már csak egy emlékkönyv-bejegyzés, vagy egy oldie fotó emlékeztet.

Régebbről valahogy kevesebb a fotó, nem voltak még kisgépek, ájfónok, néha játszom azzal, hogy megpróbálom visszaidézni, hogy mondjuk huszonkét éves koromban milyen volt, mit hallgattam, mivel foglalkoztam, kik voltak körülöttem, szóval hogy én milyen voltam, vannak régi töredékek, szövegek, néhány fotó, naptár (akkoriban se vittem túlzásba), és szép lassan összeáll újra a kép.

Persze a tudatállapotokban szándékosan utazni nagyon nehéz, szerekkel könnyebb, nehéz elképzelni, milyen másnak lenni, sőt szinte lehetetlen elképzelni, hogy Lehet Más az, aki most én vagyok.

Golden Boy

Vajon a zenétől találom meg jobban magam, vagy a zenét találom meg jobban magamtól? Ez a nagy kérdés mostanában. Boldog vagyok attól, amit hallok, és ezen túlmenően meg van egy olyan hatás, hogy pont azok a hangok hoznak olyan hangulatba-állapotba, ami kell az alkotáshoz, amiket alkotok - nagyon fura öngerjesztő hatás. Más zene nem eléggé olyan egyszerűen. Ezért kellek én, mégha csak magamnak is, de akkor is :)

intermezzo: Mi ez a blogabbahagyási trend kedves hozzám közel álló emberek? Szépen ki kell teregetni a szennyest izomból, annál jobb. Minél több pikáns részlet, nincs izgalmasabb, mint a blogban utalni - vajon érti-e az, akiről, akinek szól, vagy csak ha nagyon érteni akarja? De izgi, ha kezdi, s én kezdek feledni. Repüljünk újra már! (közjáték Orsi ha lemegy a nap c. opuszából)
Tessék szavakkal megbántani a hozzánk közel állókat, legjobb. Emailben az igazi, de blogban is elmegy, mert azt legalább ráadásul mindenki láthatja, szóval ennyi. Csajok-pasik miatt meg csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy COME ON! :)

Van ez a kiközösítősdi. Egy idő után mindig lesz valaki, aki a hülyegyerek lesz, akivel senki se akar játszani, aki ki van közösítve, aki nem veszi észre, vagy nem tud változtatni azon, ami a baj vele, de mindegy is, mert ha tudna, akkor valaki más lenne az, úgy is hívják, a bűnbak. Egy valaki elviszi a balhét, egy valakire ráhúzzuk a vizes lepedőt. Egy valakit nem hívunk meg, szegény. Tényleg.

Tavaly júniustól számítva ez lesz a negyedik full lemez, amit megcsinálok, persze nem tudom mikorra lesz kész mindegyik, de akkor is, ez nem semmi, még ha persze bizonyos anyagok régebbiek is, de ha minden kész, akkor egy ideig csak különböző szabadidős tevékenységeknek szeretnék hódolni, tájcsizni, könyvetfilmetképeket stb. nézni, semmi zene, max. néhány berlini hakni, csak a kötelezőek.

Van az az anime, Golden boy, biztos nem ismeritek, csak pár része van, de most olyan az életérzés, hallgass a szívedre, szavazz a munkáspártra, szóval az intuíció győzelme, hogy a szívedre hallgatsz, még akkor is, ha tudod pontosan, hogy elveszíted vele a boldogságot, mert egy másik síkon meg pont ez valami nagyobb boldogság. A Golden Boyok tudják - szép álmokat!

macska a házban

Nem nagyon akarózik kimenni őkelmének, pedig előbb-utóbb, legkésőbb az esti koncert előtt ki lesz paterolva, az száz.
Nem érdekli a kaja, leginkább a lakás különböző rejtett zugainak felderítésével van elfoglalva, azt hiszem, most mérlegeli, hogy melyik lakást lenne érdemes választani, beletúrja fejét az üveggyapotba, aztán tovább nyomulgat. Nálunk ez családilag így megy, úgyhogy kezdek megbarátkozni a végzettel, mert ha egy macska valahol lenni akar, akkor ott lesz, mese nincs.



az már csak merő véletlen, hogy épp a Mester és Margaritát olvasom? :)

a stréber művészeknek

Tetszik ez a Rimbaud, mintha hasonlítanánk egy kicsit..

Két élményből indul ki a gondolatmenetem. Friss galéria, vagymi, itt ebben a kis utcában a médbájjú felé van, és megint hatalmas tömeg volt tegnap este, mindenki borospoharakkal flangált, jólöltözött huszonötéves csajszik, meg kicsit idősebb férfiak - kiállításmegnyitó volt. Wine and art galéria, vagy mi a szomszéd, mindenki beszélgetget páran sürögnek a borospoharak körül - ezúttal nem mentem be potyázni, mert egyedül nem akkora poén, de azért a képeket megnéztem, ha már.
Nem jut eszembe a csaj neve, de a lényeg, hogy több díjat is nyert, ilyen ösztöndíj, olyan pályázat, emilyen verseny. És hát egy pillanat alatt látszott, hogy rohadt gyenge. Nem az, hogy olyan közepes, semmilyen, hanem az, hogy szar. Tudom, pont én pampogtam a múltkor, hogy kritikában ne írjunk ilyet, de ez nem kritika.. :)
A concept art nagyon megfertőzte a magyar képzőművész köröket, nem bírnak lejönni róla, pedig már vagy 40 éve? hogy ez kint menő volt? Azért van ez persze, mert a concept art a legolcsóbb művészet, semmi nem kell hozzá, csak egy ötlet, de hát pont olyan is a hatása, hogy az ember kattan egyet, hogy mi is ez? Ja értem, és aztán megy tovább. De ez a kiállítás még concept artnak is nagyon gyenge volt, nem is értem, matyóhímzéses testfestések voltak lefestve különböző testrészeken, persze lehet csak azért fújolok, mert nem olvastam el a mágikus a4-es lapot a kiállítás mellett, amin a nemzetközi kiállítások mellett meg lett volna magyarázva, hogy ez most miért is fantasztikus.

A másik meg a Piri által mutatott vérgrófnő zeneszerzőnőjének biográfiája volt. őt sem nevesítem, ott is a lényeg, hogy felsorolva ki tudja hány díj, ösztöndíj, mesterkurzus, továbbképzés, ennél a zeneszerzőnél hordta a teát, annál bébiszitterkedett, stb.
Csak épp az a baj, hogy nem tud megírni egy dalt.

Azt akarom ebből kihozni, hogy borzasztó veszélyes az, ha az ember művészkörökben elkezd az iskolai, szakszervezeti, stb. csoportok értékelésére támaszkodni, sőt ebből élni. Mert szemlátomást ha ügyes az ember, évekig el lehet lenni alapítványok, pályázatok, ösztöndíjak, egyéb állami meg más szervezeti csorgatott pénzeken, úgy, hogy közben halvány gőze sem lesz arról, hogy mi is az a piac. Mit is kell ahhoz tudni, hogy el tudjál adni valamit, ne adj isten ebből még meg is tudj élni a saját lábadon, karriert is tudj csinálni, elismert is tudjál lenni, sőt ne adj isten a végén még te legyél az, aki meghatározza az adott stílus, irányzat jelenét, jövőjét, szóval hogy híres is legyél? Mert titokban mindenki erre vágyik! Mindenki.

Persze nyilván ki kell használni, ami adódik, csak hinni nem szabad annak, hogy mit mond egy tanár, egy díj, egy szervezet, ugyanis a vége persze az lesz, hogy egy idő után már több pénz kellene, meg előre kellene haladni, és az ember inkább elmegy grafikusnak egy webdizájn céghez és azt mondja, hogy ebben a közegben, meg stb.

Mert az a helyzet, hogy rohadt jónak kell lenni, hogy legyen esélyed, de akkor meg is lesz. Az lehet még baj, ha túl jó vagy, de az Magyarországon egészen kivételes esetben fordulhatott csak elő, amióta meg a külföldi piaccal is versenyzünk, szerintem teljesen kizárható. Csóri Van Gogh nem volt ilyen szerencsés, ő pl. túl jó volt. De ettől ne tartsunk, csak ha fogynak a fülek.
Szóval hogy az embernek minden erejével, erőforrásával, idegszálával, stb. arra kell törekednie, hogy fejlődjön, hogy teret nyerjen, mindig magasabbra tenni a mércét, és akkor egyszer csak azon veszi észre magát, hogy. Mármint remélem.. :)

Btw. Vacak egy álmom volt, mágikus harcba keveredtem, és levágták a bal kezem gyűrűsujját.. Tudjátok, hogy ez a legnagyobb félelmem, hogy valami történik egy ujjammal, vagy a kezemmel.. Inkább a szemem, mint az ujjam! Szerencsére reggelre meglett..

Esti imádság

Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még. Szivar a fogam közt, úgy ülök.
Lelkemben vitorlák láthatatlan menetje...
S mint vén galambdúcok forró, pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennem, és füstölök,
s fájó lelkemben úgy gyûrûznek bús körök,
hogy olyan, mint az õs-fák évgyûrûs szövetje.

De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott szívvel
- s leöntve már egy kisebbfajta hordót -,
kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott,
szelíden - mint az Úr -, pisáljak egy nagyot,
az ég felé ivellõt, barnát, messzecsorgót
- helyeslést intenek a délceg napraforgók.

london bridge is fallin' down

Ismeritek ezt a kis dalocskát? Volt egy kazim az őskorban, amin ilyen angol dalok voltak, így visszagondolva elég depresszív a hangulatuk valahogy, főleg az illusztrációkkal ami a könyvben volt, Sing-a-song of Sixpence, ez volt a könyv címe..
Angliában van valami depresszív, lehet, az időjárás, hogy ezer éve nincs vérfrissítés és ezért csúnyák a nők, hogy nem tudnak főzni, stb.
Az Aliz csodaországban feeling, meg Sárga tengeralattjáró, ez a nyomasztó, rád telepedő érzés, na ez ott van végig. Meg az a béna zene, én bevallom, falnak megyek a brit zenétől, attól a kiejtéstől, ahogy énekelnek, nincs rosszabb, mint a britpop, britrock, még a Beatlest se szeretem, hiába jó.

Az a beállás, ahogy a brit fejű gyerek azzal a hanyag tartással felmegy a színpadra egy színes pólóban, farmerben, meg zakóban, így félrenéz, és a létező legprimitívebb három akkordot elkezdi játszani olyan beleéléssel, mintha ő találta volna fel a rakenrollt, és persze mögötte áll egy olyan sajtópower, hogy kis-kínáig mindenki elhiszi, hogy ez tényleg így is van.

És most az orrom előtt a térkép, nálam a térkép az kell, tudnom kell, mi hol van, mi mivel függ össze, ha nincs térkép a fejemben, akkor az egy béna, és kiszolgáltatott érzés, amikor az ember utólag tudja meg, hogy mennyi mindent hagyott ki, csinált rosszul, amiatt, mert nem volt felkészülve rá. Mert azért London egy picit nagyobb annál, hogy intuitíve el lehessen indulni, ez már Berlinben is bukta volt. Persze ilyenkor azért jól jön egy ájfón, meg is simogatom gyorsan.

Szóval hogy fogalmam nincs London kerületeiről, hogy hol mi van, hol vannak a klubok, hol milyen metrók járnak, stb. A látványosságok nem különösebben érdekelnek, bár délelőtt is csinálni kell valamit, dehát a múzeumok úgyis végtelenek, mint a szemed mélye.

Kell egy kis rutin, hogy az ember tapasztalt turista legyen, hogy be tudja jól osztani az időt, energiát, pénzt, mert ugye ott van az, hogy minél több mindent látni, de ott van az is, hogy hullafáradtan meg nem tudsz élvezni egy koncertet ami mondjuk éjfélkor kezdődik, és ami háromszor jobban érdekel, mint az összes ruha és dizájnbolt amit napközben végignéztél (bocs.. :)

Berlinben az vált be, hogy nyolckor felkeltem az ingyenreggelihez, és este hattól nyolcig, amikor már a boltok, egyebek zárva vannak, de koncertek még nincsenek, visszamentem aludni, olyankor ráadásul kevesebb török volt a környéken, aztán reggel 4-5 körül meg haza. De azért ez fárasztó, és ugye 3-4 nap után az ember szervezete beadja a kulcsot. Más kérdés, hogy 3-4 napra megyünk :)

Tehát elő a térképet, hol vannak a legjobb klubok, jam sessionök, úgyis mondhatnám, mi a londoni Prenzlauer Berg?

road

Be kell valljam, szeretek a lemenő napban elhajtani egy dobcuccal telepakolt autóban valahova az ország még ismeretlen csücskébe, pár óra után Marci is elhalkul, és tökéletes az idill, az útmenti fák tűéles ágai között kandikál ki a feketébe hulló ég, autópálya, két város közt olyan, mint két hang közt a csend.
Aztán egy meglepően hangulatos hely, az ország biztosan legnagyobb diszkógömbje, csocsókirály, baszanova, és még sokan mások. Csak valami halvány vörös fény világít, mint a Rouge-ban, moziplakátok, backstage szendviccsel, borral, persze festetlen falak, és padlóra hamuzás - két zenekar viszont már nem fér el hátul, feszül, szegények bénák, nagyképűek, és.

Aztán a kibekkelt, kifotelezett órák, lassan csorog, szépen gyűlnek az emberek, a hangulat lassan megindul - jó ott lenni egy helyen nyitástól zárásig, látod az ívét, meg az is, ha az ember csak nézi az elhaladókat a kiskörúton pár percig (bár ez már lehet hogy túl nagymamás fless.. :)

Közben lemegy a koncert, kb. ennyi jelentőséggel, mint itt egy fél sor, csocsó és hotdog és fotel, közben a gimis csajok belógnak Krisztivel a backstagebe a "sztárokhoz" - Te sztár vagy, mondják neki, de inkább a másik énekessel bandáznak, mert az fiúbb.
Hogy is volt? Szvíítcsájldofmájn, ez volt háromszázszor így fonetikusan a végén, brr.

Aztán fáradtan behuppanás, könnyű álomba szenderülés egy basszuserősítő két oldalán, van, akinek még lelkiismeretfurdalása is tud lenni a mai világban, ilyenkor mindig elismerően csettintek, aztán csak néhol villannak fel a fények, hotelek, plázák, Budaörs, és mire felnézek már csak Dani autójának csücskét látom a Magyar utcából kikanyarodni.

sxy wlk

három számból csak egy lesz jó
no choice, but diggin' the taró
lefekvés előtt egy kávéskanál Művészetpara
végül meg egy
Párizsi őz a budapesti tavaszba'

sing a song

Szóval ezt most talán jobb lenne, ha énekesnők nem olvasnák, közben meg persze mégis. :)

Ismét fantasztikus felfedezést tettem, ami kívülről annyira triviális, de belülről meg egyáltalán nem - arról van szó, hogy abban a pillanatban, hogy beteszel egy éneket a zenébe, egy olyan éneket, ami nem csak háttérben, vagy effektként funkcionál, abban a pillanatban a zene elveszíti központi szerepét, és megmarad kíséretnek.
És ha egyszer kíséret lett, onnantól meg lehet ugyan erőlködni mindenféle dologgal, de úgysem figyel oda senki, mindenki az énekre, a szövegre fog figyelni a lemezen is meg élőben is.
Mert hogy arról van itt szó a sorok között, hogy készül a saját szóló projectem első lemeze rohamléptekkel, és most pl. van egy dal, amibe úgy nagyon hallottam az éneket, hogy beleférne, de mégsem akarok bele, mert utána azt is hallom, ahogy ettől az egész elveszíti a karakterét, mármint azt, ami most annyira tetszik benne, és lenne egy másik, de az meg megint valahol kompromisszum lenne, és abból most egy időre elegem van.
Illetve az is lehet, hogy arról van csak szó, hogy bizonyos éneklés beleférne, és nem venné át az irányítást, de ilyen meg itthon nincs - hallok bele egy jóvágású feka gyereket a Sonar Kollektiv istállójából, pl. Colin Corvez szerintem jó lenne.. :)
Egy énekessel az átlag körülbelül egynegyedes, tehát nyolc dalból mondjuk kettőben lesz olyan az ének, hogy nagyon jól passzol, és a többi hatban meg inkább elvesz, mint hozzáad. És ez most teljesen független attól, hogy úgy amúgy mennyire tud valaki énekelni, tessék senkinek nem magára venni - egyszerűen két ember között ennyi közös van, a maradék hatban különbözünk. Ezért is kell, meg szoktak több énekessel dolgozni azok, akik megtehetik, egyébként én is megtehetném lassan, volt már itt pár ifjú reménység a Magyar utcában, csak valahogy még nem hallom bele a hangot, és amíg nem hallom bele, addig nem is lesz benne ének.
Csak a kőkemény funk és a fülbizsergető textúrák, és a ...!! :)

no limits

to reach for the sky..

A nevemen gondolkodom, nincs vmi jó ötletetek?

Péntek óta sikerült végre lőnöm egy délelőttöt hogy elkészítsem azt a kis szöszit.

Junge Produzenten aus Ungarn, bitte, auf der Bühne!

Semmi különbség nincs a régi meg az új zene között, csak az, hogy az egyik régi, a másik meg új, haha, beütött a wasabi - ne nyeljétek szárazon, mert az még Songokunak is sok.

akartam írni filmajánlót, mert láttam két!! filmet is egy nap. De aztán most már megkímélek mindenkit a részletektől,csak röviden:

Akvárium: főszuperszínésznőszereplő, magyarostörténettelen demégis UK szocio-hip-lebegés, nyomasztó emb.kapcs, + a ffifőszereplőnek (állítólag) nagy a farka. (bonus track: fehérló mondakör)

Gettómilliomos: szuperszaturáltanszínes indiai bolly-core, amelyből amcsi produceri nyomásra kivágtak öt nyolcperces tuttifrutti táncjelenetet, így maradt négy, de ebből hármat végül a marketingesek unszolására a vége-szkroll utánra tördeltek.
A főszereplő bamba, de bejön neki a karma, így többszáz pofon, sokkoló, vonatról leesés, pöcegödör-szaltó, aktív muszlim hittérítés, kis és nagy gengszterekkel való szembenézés, többezer tárca és félcipő eltulajdonítása, és szerelme nevének könnyes szemmel a távolba suttogása után az épp félórás késésben levő Mumbai-Miskolc (Avala IC) indulása után megcsókolhatja nőjét, aki addig szorgosan néz át rácson, kocsiablakon, kerítésen, vonaton, tökéletesre fejlesztve a női sztenderd "akarom, de nem lehet" pillantást.
egyedül azt nem értem, amikor egy hirtelen reality checkkel azt kérdi Dzsamálunktól, hogy miből fogunk megélni? Hát kislány, neked nem mondták meg, mi a címe a filmednek??

és még csak dél, mindenkinek csicsókrisztiános, mantrapornópróbás szép estét kívánok.

Hogy fogod a poharat?

Hódítsuk már meg a világot!!!

I was lost in you feeling..

Itt mindenki V.I.P!

és végül a hogyfogodapoharat érzés, welcome to Gödör city, alábukván Herbietől a Groovehouseig, illetve nem, Carbonfools, csak valahogy oda asszociáltam.

Szóvalhogy a fenti mondatok mind tegnap, így egyben, és milyen kemény már, nem? Get a life, or what?

tour de franc

tour de hongrie lenne ez persze hivatalosan, de. Négy nap, négy este, négy koncert, valahogy így alakult, és jó. Kezdődött minden szerdán, a nullafokos óbudai templomban a Szent Efrém férfikar bizánci style koncertjével, ami jó lett volna, ha az ember másra is tud gondolni, mint a szerencsétlen elfagyott lábú Everest mászókkal való együttérzésre.
Van ez a fajta fless, hogy minél régebbi, annál jobb, arra lehet rápörögni, ha előkerült valami a harmadik századból, gondolom valami elkallódott mixtape formájában, és hogy próbálunk valami atmoszférát újrateremteni, ami már volt, és nagyon jó volt valszeg, mert szeretnénk megint.

Másnap a már részleteiben említett Noszály Sanyi, és az a38-on dübörgő dubstepre éhes budai ifjúság, tegnap meg érted, Mantra Porno. Ez volt a svéd turnénk első állomása, merthogy ellepték az első sort a hostelben dorbézoló fiatalok, és egy fél koncertig mintha tényleg külföldön lettünk volna, a színpadról ugyanis az ember csak befelé hallja, és kb. az első sorig látja az eseményeket, körülbelül mindegy, hogy mögötte ott van-e még egy Puskás-stadionnyi ember, vagy nincs, az érzet szempontjából. Az Afterben meg amúgyis az első sor mögött van még kettő, szóval.. :) De jó volt, talán Joci kedves ajándékának köszönhetően, talán mert egymásra hangolódtunk, jól éreztem magam, sokkal jobban, mint legutóbb, mikor itt voltunk, meg persze valszeg Kriszti pozitív kisugárzása is sokat számít, most már sokadik koncert, ahol egyértelműen jobb a helyzet, mint a régi felállással volt, és már nem tudok másra gyanakodni, minthogy ő gerjeszt szimpátiát az emberekben.

Ma meg Gödör, Zagar, Sugi feat. Korai Öröm, és Carbonfools? Talán, best of hangöri, most, hogy Kaukázus már nincs, Lovasi kosút-díjas, ésígytovább. Mindenesetre én tovább töltögetem a Siriusmo dalokat, meg van most egy lemeznyi Transformer di Roboter is, szóval, a helyzet továbbra is feszül Berlin és Budapest között, mindez talán még tartható is lenne, ha nem lenne Boston, de van., így végül aztán rezignáltan vesszük tudomásul, hogy Békéscsaba.

Nosaj Sanyi

Well, néha pont egy koncert teszi be a kaput, az utolsó cseppet a pohárban, ez már csak ilyen. És milyen érdekes, hogy ha az ember összeszedve a kis farmerzsebnyi intuícióját elhatározza magát valamire egy irányban, akkor ott már nincs megállás, hirtelen borul minden, és két tétova lépés helyett egy hatalmas ugrás következik, mindehhez szükség sincs másra, csak az a38 hajó folyótól és szubbasszusoktól imbolygó parkettjére.
Mi a közös az alábbi zenékben, zenei stílusokban:
70es évek jazz-funkja Herbie Hancockkal, Miles Davis csoportos improvizációi, klasszikus zongorazenétől a new age szólózongora improvizációig, ambient elektronika, Prince fejhangon vonyított popdalai, a berlini legújabb hullám Ben Monótól Siriusmo-ig (csipetnyi hiphopboyz csak ínyenceknek!), és persze a commodore 64 legnagyobb slágerei PRI-től Mitch and Dane-en egészen Laxity bluesjáig? Meg amit még kihagytam?
Hát én vagyok a közös.

És hogy rájöttem arra, hogy nem az a feladat, hogy tizenhárom alprojectben próbáljam meg ezeket külön valamilyen szinten megvalósítani, esetleg félig-meddig működő öszvérekben évekig szerencsétlenkedni, hanem Solva et Coagula, a XIV.-es kártya, ami Crowleynál egész véletlenül a Művészet nevet viseli.

Mert annyira könnyű félrecsúszni, és a rossz közeg rossz tanácsai mentén csak egy picit mellé, de ez egy kötéltánc, és ha egy picit mellécélzol, akkor előbb vagy utóbb lezuhansz, vagy nem mersz továbbmenni, csak akkor lehet átjutni, ha pontosan középre tartasz.

Erre tanított tegnap Nosaj, nem véletlenül ő volt a Nagy Ő?

tél

Idén elmarad a tavasz, és a nyár is, sőt mondhatni kétszer lesz tél, de csak magyarországon, máshol megy tovább minden a normális kerékvágásban, a jóisten meglátta negatív gondolataitokat, betekintett a várható választási kampányanyagokba, szemrevételezte az emberi kapcsolatokat, meghallgatott néhány készülő slágert, és így döntött. Kaptunk három hónap esélyt, hogy fejlődjünk, remélem jövő februárig sikerül javítani a helyzeten, különben dobhatom ki a szexi félcipőimet..

kalimba jam

egy kis varázszene estére featuring Terner úr on Kalimba, én on zongora.

itt

elment a kedvem

A blogolástól, mert hogy nem értitek az alapvető szabályt: Amit az ember a blogban ír, az titkos, el lehet olvasni, de nem lehet rá hivatkozni, nincs is igazából, azt ti nem is tudjátok, nem kérdezhettek róla, mert igazából nincs, csak mégis, jófej voltam és megmutattam. De a gondolataimat nincs kedvem hisztik miatt korlátozni.

a kék kanapé

Igen, olyasmi van, hogy kell egy héten egy bizonyos mennyiségű idő, amikor itt ülök, és tulajdonképpen nem csinálok semmit. Kell ez az összeolvasztott gyertyaköltemény, a vadiúj füstölőtartó, amiben elalszik a füstölő, kis tea vagy más, és csak a múló percek, a közelben Mesterek Margaritákkal a plafonról a márciusi hóeséshez hasonlóan szállingózó tarot-lapokkal.
Egy ideig itt ülök, aztán egyszercsak felpattanok, hogy most már elég, történjen valami, folytatódhat a történet a maga bonyolult összefüggésrendszerével, ragadós pókhálójával, bírom én! Csak néha ez a kis idő a kanapén, ez maradhasson!

a könnyűzene halott

Mondta egy kedves dobtanár a minap, nem tudom, ezzel Nietzschére akart-e utalni, vagy csak saját élettapasztalatát sűrítette eme motiváló három szóba.
Már minden számot megcsináltak - érdekes felfogás a világ kimeríthetőségéről, talán persze inkább önmentegetés, de mindegy is, tegyük fel, igaz.

Fura, hogy pont Zalaegerszeg felé félúton jön rám a legszebb álom egy kényelmetlen Peugeot hátsó ülésén egy gitárerősítőnek támaszkodva, bámulva az elsuhanó kopasz fákat a halványodó türkizkék égen. Jó dolog néha kiruccani az ország másik csücskébe, még ha csak így kutyafuttában is, estére, hajnalra már újra itthon, párszáz kilóméterrel, pár jégerrel, párezer hanggal és élménnyel gazdagabban.

Az meg a Vágóhíd koszos gyártelepén sétálva áll össze, hogy mi a baj a párkapcsolatokkal és persze minden emberi kapcsolattal is, hogy mind arra vágyunk, hogy a másik jobban szeressen minket, mint magát, de közben persze mi magunk sem vagyunk erre képesek. És így, bár ezer apró jellel folyton a másik tudomására hozzuk, hogy ezt szeretnénk - mégis a végén a saját életünk az első, ha dönteni kell, s ahelyett, amit érzünk, hogy lehetne, hogy kellene, végül marad valami kevesebb, persze azért mégis valami szép, és élhető. Vagy szebben úgyis mondhatnám, hogy ezt tanuljuk, egész életünkben, mert persze ez egy folyamat.

Szóval ez a gondolat kellett a megnyugtató álomhoz, hogy valahogy nem szabad senkit, még magamat sem okolnom feleslegesen.

A zenének is van egy szubjektív meg egy objektív pólusa, ami között a kettő rezeg, és ha mondjuk legyen Bach az egyik objektív végpont, ahol csak hangok vannak, még szinte előadási jelek sem, sőt a fúga művészetében már hangok sem! Akkor a másik véglethez biztosan közel esik a Belga.
A Belgában csak kontextus van, csak utalás valamiféle személyes helyzetre, mindig arról szól a zene, hogy valamit Te hogyan élsz meg. És a szubjektív zene is működik, csak nagyon szubjektívnek kell lenni, az embernek nagyon őszintének kell lennie saját magával, és akkor elég mélyre tud ahhoz menni, hogy az ő saját élményét meg tudja úgy fogalmazni, hogy az más emberek számára is érthető legyen. Így működik az alterzene is, és végülis ennek egy speciális hajtása a Belga. Az alterben, meg itt is a zene csak egy szükséges rossz, tulajdonképpen arra törekszik minden ilyen zenekar, hogy a zenét minél egyszerűbbre, repetitívebbre és kifejezőbbre vegye, sokszor csak valami nagyon egyszerű hangszín, vagy egy négy hangból álló dallam, a zene nem önmagáért van, hanem csak mint egy nagyon erős díszlet.

És ez a nagy tévedés, nekem is sokáig tartott kibogozni, pont mert annyira érdekelt a zene, és mert annyira tudtam is csinálni, hogy a szubjektív célú zene, sőt ha a zenének célja van, akkor már - szóval végtelen, végtelen ember, végtelen szubjektum, végtelen irány, és végtelen mélység, befelé, ahogyan az objektív zene is végtelen, és ahogy az ember hallgatja a Ravel zongoraverseny lassú tételét, és azt érzi, hogy még talán van egy hang, ami lehetne másképp, akkor még mindig lehet jobbat csinálni objektívben is, és sosincs vége.

Szóval jó volt a Belga, ők tényleg sztárok, ha van ilyen Magyarországon, ilyen koncertet egyedül az Eddánál láttam, hogy felmennek az emberek a színpadra olyan természetességgel, mint itt. És igazából két dolog kell hozzá, az egyik, hogy nagyon egyben legyen a zenekar, mindenki élvezze, fel tudjon oldódni a színpadon abban, amit csinál, meg hogy legyen pár dal, amit ismer a közönség. És persze, ha elindulsz ezen a két ösvényen, akkor kiderül, hogy az, ami olyan könnyűnek hangzik, mennyire lehetetlen is a valóságban.

Meg még azt akartam írni a múltkor, csak kiment a fejemből, hogy zongoraoktatás, kártyavetés, és alapfokú rúdtánc-oktatásra bővült a profil, meg hogy csináltam egy fotót, amire büszke vagyok, és, ha egyszerűen szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogy halott-e a könnyűzene, akkor csak ennyit mondanék:

Legyen ön is!

Ó, kedvesek vagytok, írjak blogot meg ilyesmi..

Az élet kísértetiesen tud hasonlítani a Milliomos játékhoz. Vannak szintek, egyre nehezebb kérdésekkel. Az eleje még a legtöbb embernek sikerül - persze azon röhögünk a legnagyobbat, aki már az elsőt is elrontja - de azért egy ideig mindenki eljut. Aztán egyszercsak olyan kérdés jön, ami nehéz. Nehéz, nem tudjuk a választ, esetleg volt egy intuíciónk az elején, kicsit gondolkodtunk racionálisan - kombináltunk, kijött valami másik válasz, és persze ott a Vágó is, aki meg mintha egy harmadikat sugallna, de a fene tudja. Kicsit izzadunk, megjelöljük, és jó a válasz, elégedetten dőlünk hátra. Most jön megint egy-két könnyű, de aztán beüt valami biológia, vagy ki tudja, bakker, hát ezeket az órákat már gimiben is ellógtam, teljes a homály. Csak tippelni tudnék, de ahhoz meg túl nagy a kockázat, megálljak? Megelégedjek azzal az élettel amit már elértem? Tudom, hogy van tovább, sőt sokkal tovább is van, de megéri kockára tenni mindent, és esetleg veszíteni? Szerencsére van segítség, vagy a legjobb barátunk - ezért kell ám barátkozni! - vagy a józan ész, az emberek általános véleménye, vagy harmadiknak a szerencse, mert egyszer életünkben, egy igazán fontos pillanatban bizony akár szerencsénk is lehet.
A külső segítség jól jött, továbbmentünk, és bizony, ha elértünk egy-egy mérföldkövet az életben, akkor az a jó, hogy teljesen már nem is tudunk visszaesni, ezt a pénzt már mindenképp haza lehet vinni.
Tudásunk, tehetségünk, talpraesettségünk és bátorságunk ismét meghozza eredményét, és pár kérdést bravúrosan megválaszolunk. Egy teljesen egyértelműnek tűnő ponton azonban Vágó elülteti a bogarat a fülünkben - biztosan? Kicsoda is ez a Vágó? Ha Tarot lap lenne :) akkor biztos az ördög lapja lenne, mert ő se nem jó, se nem rossz, csak saját magunk felerősítve.
Magunkkal is meg kell küzdeni, hiszünk-e magunknak, meg akarunk-e felelni magunknak, meg akarjuk-e mutatni, sőt végsősoron, miért is jöttünk ide? Nyerni akarunk? Játszani? Vagy csak valaki benevezett minket?
Nem hiszünk Vágónak, és jól tesszük, továbbmegyünk. Egy kérdéssel később azonban ismét valami nagyon nehéz jön. Nem tudjuk a választ, elfogytak a segítségek, és most valahogy Vágó is semleges marad. Ki akarnak ejteni? Kitapogatták a gyengém? Meg lehet állni, de tovább is lehet menni, sok van még a végéig. Bátran megjelöljük a ráérzésünket, és ..
Rossz válasz.
Vége, szomorú zene, kikísérnek a stúdióból, megmarad a csekélynek tűnő biztos nyeremény, és mehetünk haza.

Van ilyen az életben is, hogy egyszercsak egy kérdés már túl nehéz, nem tudjuk megoldani, és lerombolunk sok mindent abból is, amit addig megnyertünk. Sok idő eltelhet, élünk, gondolkodunk, tapasztalunk, és az életben az a szép, hogy egyszer megint ott találjuk magunkat a székben, ugyanannál a kérdésnél. Nem két esély van, hanem végtelen esély. Újra ott vagyunk, és most már magabiztosan ikszelünk, és megyünk tovább - ki meddig szeretne kockáztatni, ki mivel érzi elégedettnek magát. (én persze csak a főnyereménnyel, bár húsz millából is jó kis stúdiót lehetne..)
A főnyeremény az élet vize, csak az kérdés, van-e kedvünk játszani?

Legyen ön is!

Ó, kedvesek vagytok, írjak blogot meg ilyesmi..