Már minden számot megcsináltak - érdekes felfogás a világ kimeríthetőségéről, talán persze inkább önmentegetés, de mindegy is, tegyük fel, igaz.
Fura, hogy pont Zalaegerszeg felé félúton jön rám a legszebb álom egy kényelmetlen Peugeot hátsó ülésén egy gitárerősítőnek támaszkodva, bámulva az elsuhanó kopasz fákat a halványodó türkizkék égen. Jó dolog néha kiruccani az ország másik csücskébe, még ha csak így kutyafuttában is, estére, hajnalra már újra itthon, párszáz kilóméterrel, pár jégerrel, párezer hanggal és élménnyel gazdagabban.
Az meg a Vágóhíd koszos gyártelepén sétálva áll össze, hogy mi a baj a párkapcsolatokkal és persze minden emberi kapcsolattal is, hogy mind arra vágyunk, hogy a másik jobban szeressen minket, mint magát, de közben persze mi magunk sem vagyunk erre képesek. És így, bár ezer apró jellel folyton a másik tudomására hozzuk, hogy ezt szeretnénk - mégis a végén a saját életünk az első, ha dönteni kell, s ahelyett, amit érzünk, hogy lehetne, hogy kellene, végül marad valami kevesebb, persze azért mégis valami szép, és élhető. Vagy szebben úgyis mondhatnám, hogy ezt tanuljuk, egész életünkben, mert persze ez egy folyamat.
Szóval ez a gondolat kellett a megnyugtató álomhoz, hogy valahogy nem szabad senkit, még magamat sem okolnom feleslegesen.
A zenének is van egy szubjektív meg egy objektív pólusa, ami között a kettő rezeg, és ha mondjuk legyen Bach az egyik objektív végpont, ahol csak hangok vannak, még szinte előadási jelek sem, sőt a fúga művészetében már hangok sem! Akkor a másik véglethez biztosan közel esik a Belga.
A Belgában csak kontextus van, csak utalás valamiféle személyes helyzetre, mindig arról szól a zene, hogy valamit Te hogyan élsz meg. És a szubjektív zene is működik, csak nagyon szubjektívnek kell lenni, az embernek nagyon őszintének kell lennie saját magával, és akkor elég mélyre tud ahhoz menni, hogy az ő saját élményét meg tudja úgy fogalmazni, hogy az más emberek számára is érthető legyen. Így működik az alterzene is, és végülis ennek egy speciális hajtása a Belga. Az alterben, meg itt is a zene csak egy szükséges rossz, tulajdonképpen arra törekszik minden ilyen zenekar, hogy a zenét minél egyszerűbbre, repetitívebbre és kifejezőbbre vegye, sokszor csak valami nagyon egyszerű hangszín, vagy egy négy hangból álló dallam, a zene nem önmagáért van, hanem csak mint egy nagyon erős díszlet.
És ez a nagy tévedés, nekem is sokáig tartott kibogozni, pont mert annyira érdekelt a zene, és mert annyira tudtam is csinálni, hogy a szubjektív célú zene, sőt ha a zenének célja van, akkor már - szóval végtelen, végtelen ember, végtelen szubjektum, végtelen irány, és végtelen mélység, befelé, ahogyan az objektív zene is végtelen, és ahogy az ember hallgatja a Ravel zongoraverseny lassú tételét, és azt érzi, hogy még talán van egy hang, ami lehetne másképp, akkor még mindig lehet jobbat csinálni objektívben is, és sosincs vége.
Szóval jó volt a Belga, ők tényleg sztárok, ha van ilyen Magyarországon, ilyen koncertet egyedül az Eddánál láttam, hogy felmennek az emberek a színpadra olyan természetességgel, mint itt. És igazából két dolog kell hozzá, az egyik, hogy nagyon egyben legyen a zenekar, mindenki élvezze, fel tudjon oldódni a színpadon abban, amit csinál, meg hogy legyen pár dal, amit ismer a közönség. És persze, ha elindulsz ezen a két ösvényen, akkor kiderül, hogy az, ami olyan könnyűnek hangzik, mennyire lehetetlen is a valóságban.
Meg még azt akartam írni a múltkor, csak kiment a fejemből, hogy zongoraoktatás, kártyavetés, és alapfokú rúdtánc-oktatásra bővült a profil, meg hogy csináltam egy fotót, amire büszke vagyok, és, ha egyszerűen szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogy halott-e a könnyűzene, akkor csak ennyit mondanék:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése