(little) Prince

A test nem tud hazudni - meg se próbáld.
Ha a szavaiddal megtanulnál hazudni, elárulnak a gesztusaid.
Ha a gesztusaiddal is megtanulnál hazudni, elárul a testbeszéded.
Ha a testbeszédedet is megtanulnád kontrollálni, elárulnak a láthatatlan apró fonalak, amik mágnesként vonzanak vagy taszítanak.
És ha a vonzásod is megtanulna hazudni, az érintésed akkor is igazat mondana.

Nem tudok már nem ritmusból írni zenét. Az elmúlt napok hiábavaló próbálkozásai bebizonyították. Nem megy ez a rakjunk le egymás után nyolc akkordot és arra találjunk ki valami dallamot típusú dolog, persze miért is lenne muszáj? Csak valahogy az ember sokszor úgy érzi, hogy valamit várnak, és azt akarja kitalálni.

Miles imádta Prince zenéjét, és már csak ezért sem lenne szabad a nyávogó buzigyerek kategóriába söpörni. Sőt közös turnét is akartak csinálni, csak Miles sajnos addigra valahogy meghalt, vagy vmiért nem jött össze.
És pont azt szerette benne, hogy megy előre, nem ilyen bonyolítgatós, másod-harmadszándékú zene. Nem arról szól, hogy hogyan rejtem el az egyéniségem, vagy hogy hogyan szenvedek attól, hogy a második felvett személyiségem küzd az elsőként felvettel, és dupla ill. tripla csavarok között hogyan tudok rejtjeleimmel mégis néhány S.O.S jelzést leadni.
Ez úgy megy előre, ahogy van, nyílt, az, ami. Jó persze talán tényleg buzis dolog a nyalásról írni egy számot, főleg olyant, mint a Head, vagy a szintén testi témákat feldolgozó Soft and Wet, meg ilyen fejhangon énekelni ami a középkori kasztrált fiúkórusoknak is becsületére válna. I don't care. Igenis, reggel fél nyolckor, a metróban, nekem ez jó.

a világ büdös, mint a pinty

Zenész létemre még sose voltam Wagner operán, egész tegnapig, és mindenképp különleges élményben volt részem. Maga az operaház is szépséges, a kopott lépcsők, tetszik, hogy olyan fennséges, de mégis használatban van.
A harmadikra 900 forintért fel lehet menni, igazából röhej, és nem is rosszabb semmivel az élmény, egyedül ugye annyival, hogy nem tudsz a szünetben a földszintiekkel cseverészni, lévén az opera elsősorban társasági esemény, ez kerül plusz ötezerbe, ha szeretnél a celebritykkel pezsgőzgetni. Ha valamiért pont a Nürnbergi Mesterdalnokok érdekelne egy csütörtök este, az megvan 900-ból. Amúgy, mivel talán nem minden olvasóm nőtt fel az operakalauzon, elárulhatom, hogy a teljes játékidő öt és fél óra volt, ebből talán háromnegyed óra szünet, szóval hogy ültetek már öt órát egy előadáson? Szóval hogy a Sátántangó se teljesen újdonság :)

Wagner zenéje elég rossz, olyan értelemben rossz, mint Bach-é. Se eleje, se vége, tagolatlan hömpölygés az egész, nincs egy téma, amit meg tudnál jegyezni, mert a tonalitás folyton változik, és mire vége lenne, már egy másiknak az elején vagyunk. Most mélyebben ennek nem megyek bele a zeneelméleti magyarázatába, de tény, hogy ez egyfajta átmenet a romantika és a modern között - félig még Mozart, ahogy a szólamokat vezeti, másik félig meg már akár Metheny. Ez így jónak tűnik, de a végeredmény egyáltalán nem jó, vagy legalábbis zavaró, ahogy folyton húzzák ki a talpad alól a talajt. Mondjuk azt zseniálisan csinálja, és a szólamvezetéseiből rengeteg ötletet fel lehet szedni.
Viszont az van, hogy ha ezt sokáig csinálod, akkor kb. két és fél óra után megváltozik a hallásod, és belekerülsz a zenébe, megérezve annak a drámaiságát, már nem hallod a zenét, nem követed, vagy próbálod követni, belekerülsz, átadod magad ledobva minden megmaradt ellenállásod, és a hátralevő két és fél óra igenis élvezhető.
Ha valaki monumentálisban gondolkodik, azt nem szabad a youtubeon nézni, szóval hogy nem véletlen öt óra, nem véletlen operaház, hanem úgy kell, és ott.
És az se véletlen, hogy mindig a királyok, uralkodók támogatták, most akár függetlenül a német sovinizmusától, egyszerűen ez a megalománia az uralkodó rétegnek tetszik.

A világ egyik legerősebb ellentmondása az a kifejezés, hogy a német dal. Lied, a Goethe-Heine vonalon szöveggel még tartalmaz egyfajta kristályosan német klasszikát, de zenével ez a Wagner, Mahler, stb. vonalon borzasztó öszvér születik. A dal ugyanis mindig egyéni műfaj volt, egy embernek, egy személynek, egy pillanatnak, szerepnek, hangulatnak van dala. A német dalba pedig megpróbálják beleerőltetni a népet, a birodalmat, a közös eszmét, igen, ez az, ezeknek a daloknak eszmei tartalma próbál lenni, pedig ha valami idegen a daltól, az pont az eszme.
A dal az mindig egy kiszakadás, a pultnál részegen ücsörgés, vagy a szerelembe beleájulás pillanatában, amikor az ember kiszakad a világból, akkor gőzőlög belőle, mindig egy személyes pillanatban.
De nekem valahogy a művészetből is talán leginkább az tetszik, ami személyes. Sosem az, ami úgy mindenkinek akar szólni. Szóljon csak magadról, csak magadnak, és akkor mindenkinek fog. Pont ezért a jazz, ezért is, mert az a legszemélyesebb.
Persze a monumentalitás is hatásos, vannak pillanatok, amikor egész egyszerűen fogalmam sincs, mi történik, milyen akkord, vagy hang szól, a zene elválik teljesen, és pár pillanatra, vagy jelenetre átlépünk egy másik dimenzióba, király.

A világ pedig büdös, mint a pinty, ezt is tegnap tanultam, ahogy az opera nagyon jól körüljárja a művészet korabeli, de mindig aktuális problémakörét. Tulajdonképp egy középkori X-faktor versenyről van szó, ahol a jelölteknek maguknak kell a szöveget és a dallamot és megírni (ennyit esett azóta a színvonal) - és mellesleg a mesterdalnokok bizony keményen tolják mellette a polgári foglalkozásukat is, cipészség, ötvösség! :), stb.
A közönség akkor is bunkó volt, a szakma belterjes és soviniszta, a mesterdalnokok céhe leginkább az Artisjust idézte, a nőknek mindegy volt mi van, ha egy szépfiú énekli, a zenélésből nem lehetett megélni, viszont legalább a mestereket társadalmi elismerés övezte, a közönség pedig megpróbálta legalább meghallgatni, és megérteni azt, amit eléraktak.
De legközelebb valami olaszra menjünk, jó? :)

megkésett Párizs

ez egy vasárnap délután történt, még áprilisban, hogy isten tudja hogy, de Párizsban találtuk magunkat, forró áprilisi délután, amikor az emberek üldögélnek meg sétálnak a Szajna partján, látod azt a hidat, amiről az a híres impresszió kép született, vagy ha nem is pont arról, de végülis arról. Belelógatod a lábad, egy hajó úszik át, átfut rajtad néhány Baudelaire vers címe (mert többet persze nem tudsz felidézni), és lassan elindulunk a kis sziget felé.
A lábunk valahol elfogyott, anélkül kell menni, tippelgetjük, vajon ingyen lesz-e, mert különben nem fér már bele ilyesmi. Nem is olyan nagy, ahogy ott állsz előtte, a franciák mindig is tudták magukat promózni, hát ekkora templom itthon is van, najó, nincs, de azért mégsem olyan hatalmas.

Vannak olyan élmények, amik belénk ivódnak, meg olyan dolgok is, Kriszti jött valamelyik nap, és már a lépcsőházban hallatszott, hogy mit játszom, és ahogy felért, azt kérdezte, hogy ugye felvetted? Azt mondtam, hogy nem vettem fel, mert bennem van. (Felvenni olyankor szoktam, amikor valamit érzek, ami nincs mindig bennem.) Most az jut eszembe, hogy lenézni az Eiffel-toronyból, az bennem van, most is, bennem maradt a magasság, a tér, az a félelmetesen fennséges érzés, hogy egy vasszerkezeten emelkedsz olyan elképesztő magasba. Meg a gyertyaláng, az is bennem van már. De mindegy is.
A Montmartreról regényeket lehetne nyilván írni, vagy Amélié-ket forgatni, de a temető.. Kicsit temetős vagyok, Berlinben is elmászkáltam, itt is, Berliozt keressük, nem találjuk mert zárnak, tisztelgünk az apró kis katedrálisok előtt..
Szóval ez a Notre-Dame, ide fogunk bemenni, közben az otthoniakkal folyamatos telefonkapcsolat, igen, már Párizsban vagyunk, sikerült vonatot nézni haza? Igen, most a Notre-Dameba megyünk be épp. Fura pillanat, vagy végülis csak nem mindennapi.

Szilvi néha odabújik, néha macaronokról álmodik, vagy dizájnpiacok megkeresésén töri fejét, esetleg megáll s elhagyja száját egy hűű, vagy szorgosan apró színes dolgokat fényképez. Így hullámzunk tova.
Hogy mekkora valószínűsége volt annak, hogy valamelyik este az Un Zebre de la Montmartre-ban vacsorázzunk egy francia étlapról olyan kajákat, amiket szakértő Lolónk sem volt képes lefordítani sem angolra, sem magyarra, nem tudom. Kicsi. És valamiért az ember az olyan dolgokat igen tudja élvezni, amiknek kicsi az esélye, de mégis megtörténnek. Hát még ha ilyen finomak! Az Arany Kaviár mellett ez volt a másik olyan élményem idén, s életemben, amire azt mondom, hogy gasztronómiai élmény - igen. az evés fantasztikus élmény tud lenni, utána hetekig nem is tudtam itthon enni semmit.
Londonból eljövet olyan lefitymálóak voltunk Franciaországgal, és kezdetben Párizzsal szemben is, mert olyan jó volt ott, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne az legyen a fő élmény. Aztán meg végül mégis Párizst emlegetjük csak vissza, oda akarunk majd visszamenni egyszer, talán nyaranta találkozni, félúton Boston és Firenze között.. :) (Meg az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy valami drágább lehet, mint London, aztán tessék..)

Amor és Psyché talán a legnagyobb élmény, de az is lehet, hogy a Mona Lisa, nem, nem a bejárattól odafutó japán iskoláscsoportok, vagy hogy mennyien bámulják, nem, maga a kép, lenyűgöz, ahogy Monet is élőben fantasztikus, és ahogy látod közben a hegytetőn dolgozó könyékig festékes portréfestőket, az egész, a világ mint látvány, mint kép megérik belül.
Benyitunk a templom forgatagába, és mellbevág valami súlyos, csúnya, nehéz, fennségesen disszonáns orgonahang. Végigfut a hátamon valami hideg, hogy igen, ez az, ez a hang ez végre valami igazi dologról szól, nem a megszokott zsoltáros váltások, hanem valami modern, talán Ravel, talán Messiaen, biztos vagyok benne, hogy francia. Egész templomnyi méretű akkordok sújtanak le, mind valódi, és igazi zene, egyszerre döngöl földbe, és emel fel az égbe. Így fogadnak a Notre-Dameban, közben készül az ünnepi mise, az összes katolikus celebrityvel, aki számít.
A zenéhez nem nagyon ért se az angol, se a francia, pár üdítő kivételtől eltekintve, nem egy Berlin, de pont az a pár pillanat ezért nagyon üt. És hogy nekik van saját zenéjük, saját tradíciójuk. Meg is értem, mire ez hatalmas arc.

Egy szerelemnél fontos fokmérő az, hogy a ház hány szobájában teljesült már be, és ha ezek kipipálódtak, akkor jöhetnek a távoli városok, más romantikus helyszínek, lehetsz fáradt, beteg, akármi, bizonyos szempontból olyankor ez kihagyhatatlan.
És kötve hiszem, hogy egyhamar felül lehet múlni azt a pillanatot, amikor az ágyból felpillantva a Montmartre tetején trónoló Sacre-Coeur székesegyházra esik tekinteted, elhúzod a függönyt, hogy a reggel kilenckor kirohanó óvodások ne részesüljenek talán túl korai felvilágosításban, de azért még bosszúsan nyugtázod, hogy az égen bizony már látszanak a kondenzcsíkok, repülnek a repülők újra.
A francba, micsoda szívás, hogy pont akkor nem lehetett repülni, gondoljuk egyszerre dühösen, és mégis mosolyogva.

Pár héttel később látok egy plakátot a körúton, a müpában koncertezik a Notre-Dame híres orgonistája. Elmosolyodom, és arra gondolok, hogy koncertjegy helyett inkább rágyújtok egy bennem levő emlékre.

ritmus

Sztem sok értelme nincs a ritmus lejegyzésének, mert amíg a hangok azért viszonylag különálló dolgot alkotnak, addig a ritmust semmi értelme elemeire bontani. Tulajdonképpen a valódi ritmus megközelíthetetlen azzal a gondolkodással, ami az egész rész osztogatásaival próbálja meg minél aprólékosabban leírni a ritmus valódi időbeli képletét. Ez a felfogás a végsőkig kocka, és ellenkezik a valósággal.
A valóságban a ritmus felbonthatatlan, és bár valóban létezik egy keret, egy ismétlődő egység, de azon belül a hangok, tulajdonképpen a hangsúlyok egyáltalán nem esnek az ütem kettővel való osztogatásával keletkező vonalazáshoz. A lábdob egy picit előbbre van, a pergő hátrébb, a cinek "szvingelnek", és ami még ennél is fontosabb, hogy a ritmus tulajdonképpen egy dalhoz tartozik, inkább azt írom, hogy lüktetés, nem is, hogy ritmus, inkább groove.
És ez a lüktetés egyáltalán nem változtatható meg tetszőlegesen, nem lehet egy dalba bármilyen variációt beleiktatni, egy adott ritmusképlethez nem lehet akármit hozzárakni, vagy megváltoztatni. Olyasmi ez hát, mint egy fa, élő, van egy növekedési szabálya, és egy dal különböző eljátszásai olyanok lesznek mint a különböző platánfák, úgy egyformák, és úgy különbözőek. Az osztogatós módszerrel csak kristályokat lehet építeni, de élő dolgokat nem.
Ezért is van az, hogy pl. nincs jó magyar dobos, mert osztogatják az egészet, van amelyikük iszonyú gyorsan és pontosan képes ezt megtenni, de a dobolása mégis egy zakatoló, konstruált valami lesz, de hallgass bele egy Roy Hargroveba, vagy Princebe, és bár a ritmusképlet elvileg tök egyszerű, a zene mégis húz mint állat, mert él.
Hát ez van. :)

hétköznapok

Hmm, jó érzés arra ébredni, hogy a dalaid egy ibizai rádióműsorba invitálják, a vicc az, hogy ez tulajdonképp olyan természetesnek tűnik most, mint főzni egy teát, néha el is felejtem az ilyesmiket mondani a telefonba este, ja igen, keresett valami portugál kiadó, meg akarnak valami remixet, nem tudom.. :)
Elindulni egy dalversenyen, és azon filózni, hogy mekkora esélyem van a húszezer dolláros fődíjra a nemtomhányezer jelentkező és kategória között - de ha egyszer tényleg jó a dal, akkor az ember ezen kezd gondolkodni.. :)
Vagy beülni a száztizenhét méter hosszú (ez minden posztban egyre hosszabb) Steinway mögé a nyolcas stúdióban, ez is olyan hétköznapi érzés, hogy végülis csak a petőfi rádió. De egyébként valahol ez így van, a programozó se flessel be azon, hogy egy új phpt kap, a tanár se, hogy egy új órát tart. Csak azért mégis, a zene nem teljesen olyan, mint a munka. És még mindig iszonyatosan sehol se vagyok, ahhoz képest, hogy igazából hol vagyok. De ez már itthon nem is lesz másképp, erről már letettem, és ez a kontraszt nagyon ijesztő, és nem sok jót ígér még kis hazám számára. Ezért is szorítok a kis X-eknek, hogy legalább ők mutassák meg.. :)

Még mindig minden olyan zavaros, hogy hogyan is lesz, benne vagyok projektekben, amik most már persze könnyedebbek, most már könnyű szívvel adom az időmet, de azért félév még van, és addig is nehéz kitalálni, hogy mire feküdjek. Még mindig minden csak lóg a levegőben, és amíg nincs a kezemben a repjegy, addig ez így is lesz.

Aztán meg amit már rég vártam, egy kis spirituális fürdő, pont egy éve voltam utoljára, és most jött el az ideje, kész vagyok, szép vagyok, most van kedvem mindent új szemmel látni, jöhet a csúcsélmény, épp ráérek egy kicsit. :)

gloomy sunday

Vasárnap éjfél, és katt, lekapcsolják a főkapcsolót Budapesten. Egycsapásra bezár az összes hely, kialszanak a lámpák, eltűnnek az autók, de még a gyalogosok is. Marad néhány jattot számolgató csapos, csöves, meg csókos. Cseppes. És te.
Azt képzelitek, hogy hirtelen hazaszöknek a bohémek, abbamaradnak a beszélgetések, megfagy a levegő, a szaltó mortále közepén, de nem, mert hát semmi ilyen nincs amúgy sem. Jeget öntök a szép kis szátokra. Zátonyra futott itt életed csigája, de holnap tiszta lappal vághat neki az emhetesnek. Hosszában!

Egyetlen magyar világsláger van, a Szomorú vasárnap. Nézzétek fel a wikicikket, most nem írok sokat, de Seres Rezső, a gazdasági világválság idején komponálta az öngyilkosok dalát. A desz-dúros rész olyan, mint amikor a kést szúrják, döfik, zseniális, már megfejtettük egyszer órán a koreográfiáját Tillinger mesterrel.
Ez a dal, a belváros szívében még egyszer elhangzott ma lámpaoltás után. Mintegy estimeseképp, ami nekünk való.


-Miért jártál vele?
-Mert tudta azt, amit az átlagember nem.
-És miért szakítottál vele?
-Mert nem tudta azt, amit az átlagember igen.


Hajtsátok fejetek könnyű álomra, most hajatokba szövök egy lágy mixolíd melódiát, fonódjunk így össze szépen ma estére, heverjünk mint pingvinek esküvő után.

music sounds better with you!

Mindannyian tele vagyunk dolgokkal, és ha zenét hallgatunk, akkor a zene megmozgat ezek közül valamit - ráhangolódunk, együtt rezgünk, átveszünk valamit, a zene formál minket, nevelgeti a bennünk lakó apró hajtásokat.
Azonban mindannyiunkban más hajtások bújnak meg, vagy inkább más mértékben fejlettek ezek - ezért jó együtt zenét hallgatni, ezért jó egy zenét mutatni.
Észrevettem ugyanis, hogy egész máshogy hallatszik egy zene, ha valakivel hallgatod, ha valaki mutatja, de főleg akkor, ha olyant mutat, amit amúgy nagyon szeret, mert olyankor a két vagy több ember összekapcsolódik, és tulajdonképpen te is az ő fülével fogod hallani.
Igazából a zeneküldése egyáltalán nem pótolja ezt, mert kell a fizikai jelenlét, az, hogy a másik ott van tényleg. Mindenkivel másra kezdek figyelni egy zenében, van akivel a keverés apró részleteire, van akivel a ritmusra, van akivel az egész dal hangulatára, mindenkivel másra.
Szóval ha meg akarunk érteni egy fajta zenét, talán mert már szeretnénk bővíteni az ízlésünket, cikinek érezzük, vagy unalmasnak, akkor menjünk el egy barátunkhoz, és kérjük meg, hogy mutassa meg a kedvenceit - garantáltan ki fog bennünk is csírázni valami, amitől szép lassan új irányokba tudunk majd haladni.
Az a vicces, hogy ugyanazt a dalt, ha egyedül nyitjuk meg, tíz másodperc után áttekerjük, míg ott tetszeni fog! Persze az egész közeg is számít, például Berlinben egész máshogy szól az elektro, itthon olyan primitívnek tűnik, ott meg spirituálisnak.
Gagyi Berlin. :)

chick corea és a dimenziókapu

Volt egy idő, amikor nagyon szerettem volna asztrálutazni, tudjátok ami van a Coelho könyvekben :) meg minden második ezós cuccban, olyasmi mint az álom, csak tudatosan átélve, ahol az ember a gondolata segítségével bárhova eljuthat.
Vannak erre módszerek, sokat próbálgattam, de sikertelenül, és tegnapelőtt rájöttem, hogy ez úgy, ahogy írják, nekem sosem fog összejönni. Nem vagyok ugyanis vizuális típus. Egy arcot nehezemre esik elképzelni, keményen sarokba lehet szorítani olyan kérdésekkel, hogy milyen színű a barátnőd szeme, és a többi. Egyáltalán nem tudok rajzolni, stb.

Chick Coreát hallgattunk, a Light as a Feather albumot, ami az egyik legjobb, 71? talán akkori, és valamelyik szám közben mondtam ki, hogy ez a zene egy másik dimenzióban van. Talán az egész albumot az elejéről érdemes, hogy felvezessen, de türelmetleneknek és dolgozó embereknek elég egy is:
http://www.youtube.com/watch?v=Ga-MlNrzlDA

Szóval hogy a zene ugyanúgy másik síkra visz, csak nem képekben, hanem hangokban, ezt nem lehet olyan jól megfogalmazni, de attól még ugyanolyan valóságos. (itt jön az is elő, hogy az egész ezoterikus-new age vonulat mennyire vizuális! semmi helye a zenének szinte benne, mindent csak képzelj el, színeket, formákat, tárgyakat, de hallani szinte semmit..)
És hogy ebben a zenében nem az a lényeg hogy milyen harmóniákat használ Corea, ahogy a jazz-zenészek kategorizálják, hogy latinos ritmusok, vagy hogy fender elektromos zongora. Ez mind csak mellébeszélés, kategorizálás, címkézés, teljesen mellékes, használhatom ugyanezeket a harmóniákat, ugyanezeket a ritmusokat, hangszereket, mégse lesz Corea, mégse lesz dimenzióugrás. Tulajdonképpen mindig a belső tartalom születik meg először, és a valódi létrejött zene már csak annak a következménye - azt kell tudni, hogy bizonyos szellemi tartalmaknak milyen zenei eszköz felel meg, nem pedig fordítva.

Mert itt az van - a zene egy másik síkra visz, valahova a szellemi magaslatokba. Hogy pontosan hova, arra nekünk a szókincsünk kevés, régen ezekről a területekről is oly pontos, sőt pontosabb térkép volt mint a föld bolygóról, mivel ezek értelemszerűen fontosabb részei a világnak, egy jó google maps készülhetne a szellemi síkokról is.. :)

Itt van például egy nagy kedvencem Raveltől, ami a víz elemi síkjára visz, ahogy a fantasy könyvek írnak róla:
http://www.youtube.com/watch?v=J_36x1_LKgg

Az eredeti cím is az, hogy a víz játéka, és valóban, teljesen átéljük közben a víz minden aspektusát az apró cseppektől a sodró patakon keresztül egész addig a pillanatig, amíg valaki gondatlanságból bedobja a koncertzongorát a Petőfi-hídról. A végén pedig az óceán nyugodt hullámai ringatnak az örökkévalóságba. Nem minden zene tud ilyen képszerű is lenni, de ez például nagyon. És arról nem beszélve, hogy ez nem csak impresszionizmus, hanem egy dallam végigkísér, ami maga az utazó lélek dallama, és végigéljük azt is, hogy hogyan változunk meg az utazás során, hogyan fényesednek ki, teljesednek ki a harmóniák a dallam alatt attól, hogy végigéltünk vízként minden lehetséges léthelyzetet, nekem ez az egyik leghátborzongatóbb zenei pillanat, ahogy ott a végén, kicsit visszafojtottan, megszólal újra az első dallam - de most megint belementem egy olyan műelemzésbe amibe nem akartam szóval megpróbálom kivágni magam egy hirtelen mozdulattal! (mondjuk ezen a felvételen ez alig jön át.. de pont az meg nyilván nincs youtubeon, amit én szoktam hallgatni)

Siker.


És hogy tulajdonképpen az én zenéim is ilyenek, ilyenek voltak mindig is, mondjuk ott a vosztok-7, amit eredetileg 17 évesen írtam, a myspace.com/carlossongs -on fenn van, és az is mekkora utazás, eredetileg űrutazás, de a lényeg ott is az, hogy elvisz, valahova máshova, nem itt a földi síkon van, hanem valahol fenn.
Egyszerűen mert eleve ez hatott rám. Ez tetszett a legjobban, ez fogott meg, ha valami fenn van. A legjobban Miles Davistől a Bitches Brew, mai napig az a csúcs, a leginkább szellemi, komplett filmeket, regényeket lehet írni pár perces részleteiből, és azért van ez, mert annyira sűrű, tele van azokkal a szellemi ideákkal, amik a földön testet öltenek. Mintha szétszórnál néhány pakli Tarot-kártyát... :)

És hogy ez itthon mennyire hiányzik a légkörből, abba már bele sem megyek. Ki hallgat önszántából Miles Electricet, és most vegyük ki a pár jazz-tanszakost? Egyről mondjuk tudok, vele jártam is.. :)

De hogy egyáltalán nem minden zenében van ez meg, sőt nagyon kis részében a sok-sok csillió myspace oldalnak. Merthogy a zene önmagában még csak egy eszköz, a lényeg az, hogy mi van mögötte, mi működteti.

Szóval rájöttem, hogy színes, filmszerű utazásom sosem lesz, de nem is kell, mert egy másik már van, és mindig is volt, és ami igazából teljesen elég is nekem, az én is kis privát dimenziókapum: a hip-hop-boyz!

Jó ez persze poén volt, fussunk neki megint, az én kis privát dimenziókapum: a zene

ma

szörnyű de egyben szépséges első nyári napot láthattak kedves nézőink amelyben ismét előkerült a narancsos pall mall a hattyú halálához közel, de már a balaton-illatú vári szellőtől távol. A pulttámasztás nemzeti sportjába belekóstoltam, végül pedig egy vízszintes irányba torzult gyertya világította meghitt vacsorát fogyasztottunk két dalmata kutya felett az esthajnalcsillagba majdnem beleütköző repülőgép szárnyaitól kedvesen megsimogatva.

!

hát nemtom, ezt így nem is gondoltam volna.. Hogy ez lesz, és hogy ennyire meg kell fizetni, ha csak neked lesz jó. Azok a pillantások, ha csak Te kapsz egy szaloncukrot az osztályból.. De igenis, ez az enyém!! Mindenki dolgozzon a sajátjáért!

Ijesztő, amilyen hatással vagyok a környezetemre, és már abban sem vagyok biztos, hogy jó hatással.. Ráerőltetek valamit emberekre, akik igazán talán maguktól nem is akarják.. Pedig nem is csinálok semmit.
Legszívesebben akkor most már itt sem lennék. Teleport, invisibility, térkapu, vagy valami hasonló spell. Úgyis csak a baj van velem, bár ez már olyan vérbeli rák-duma, nekem nem áll jól :)

És persze, talán túl sokat foglalkozom ezzel, (ahelyett, hogy a pozitív gondolatokat sugároznám :), de ez meg csak azért van, mert nekem is fontosak - vagytok!

voices

Milyen sok hangot hallunk folyton, és milyen kevés az a hang, ami hozzánk szól!
Annyi hang hallható, de szinte bármelyiket kezded hallgatni, kiderül, hogy az illető csak saját magát önti szavakba. Mindegy ki hallgatja, nem neki szól, csak hangrezgés formájában önmagát ismétli.
Ezért is kell megbecsülni azokat a hangokat, amik embertől emberig szólnak. Akár beszéd, akár zene.
akár blog. :)

8. stúdió

Hú, nagyon jól esett a tegnap este, ha minden koncert ilyen lenne, eszembe se jutott volna Boston.. :)
Képzeljetek egy harminchét méter hosszú Steinway koncertzongorát, ami köré építették a stúdiót, MP és Andor a multihangszeres perkás, Judie Jay borzasztó intenzív és pozitív, füst - fények, és zenélés, hú. Lett videó is, meg majd felvétel, ami biztos úgyis pontatlanka, de ez most kevéssé érdekel, szerintem amatőr zenészektől ez tegnap este a K2 megmászása volt, grat mindenkinek, akinek egy fél dobverője is benne volt!!

lament

aztán egyszer meglesz minden, amiről azt gondoltad, hogy kell - és akkor?
Akkor még mindig megvan ugyanaz az érzés, mint először, amint meghallottál egy dalt, ami megborzongatott, most is borzongat.
Mintha az egész csak pótcselekvés lenne, az egész..

egy halk hang tiltakozik, de csendre intem, nem, még nem jött el a te időd!

milyen érzés egy másik kontinensre költözni egyedül?


De aztán meg törperős színre lép, az én tudatom a legaCÉLosabb széles a földön, a célra vagyok állva, nem mellé, nem sodródva, nem megtörve, nem csalok, nem ámítok, hanem szépen, pontosan végigsétálok a bársonyszőnyegen, fel az emeletre, kilépek az ünneplő tömeg elé, aztán tovább, és egy félreeső szobában körbe-körbe hallgatom a kedvenc c64-es zenémet..

osztódás

A modern életnek van egy érdekes tulajdonsága az úgymond régivel szemben. Míg régen nagyon-nagy általánosságban az embernek volt egy élete, egy szerelme, stb. addig mostanában ez egész veszélyesen meg tud sokszorozódni. Illetve el is tud tűnni.
Vannak olyan életszakaszok, amikor az ember képes úgy érezni, hogy egyáltalán nincs is élete, megint máskor meg mintha 3-4 is lenne. Az utóbbi évben én leginkább ezt érzem, hogy 3-4-5 teljes embert kívánó projectet szeretnék futtatni, és emellé az a vicces, ha az ember barátnője szintén hasonló életstílust nyomat.. :)
Persze olyan is volt, hogy egy évig semmi. Csak Bobi, Pepi.. :)
A szerelemmel is elő tud fordulni, hogy dupli, sőt triplikálódik, így lehet a nyűgös szingliből előbb boldog dupli, majd izgatottan fickós (ford. horny) tripli, később fejvesztve menekülő kvarpli.

Persze miért élünk több életet, mert egyből nem tudunk megélni, és miért szeretünk többet, mert eggyel nem tudunk mindent megélni. Csakhát minden osztódással magunkból is veszítünk, még ha nem is fél emberek, de háromnegyedek leszünk, minden osztódással egyre részlegesebb, és egyre kétezertízesebb.

álmodj velem!

nyájas olvasók, részesei lehettek az álomnak! :) Mármint az álmomnak.
Az van, hogy írnom kell három darabot egy ösztöndíjért most júniusban, és szükségem lenne egy kis inspirációra, szavak, rövid történetek, érzések, akármi. Amire úgy hallotok valamit. Nincs semmi műfaji megkötés, csak nekem most nincs túl inspirációdús időszakom, vagy ami van, az elmegy a saját dalokra, tehát kérjük a közönség segítségét, please, please help me! :)