megkésett Párizs

ez egy vasárnap délután történt, még áprilisban, hogy isten tudja hogy, de Párizsban találtuk magunkat, forró áprilisi délután, amikor az emberek üldögélnek meg sétálnak a Szajna partján, látod azt a hidat, amiről az a híres impresszió kép született, vagy ha nem is pont arról, de végülis arról. Belelógatod a lábad, egy hajó úszik át, átfut rajtad néhány Baudelaire vers címe (mert többet persze nem tudsz felidézni), és lassan elindulunk a kis sziget felé.
A lábunk valahol elfogyott, anélkül kell menni, tippelgetjük, vajon ingyen lesz-e, mert különben nem fér már bele ilyesmi. Nem is olyan nagy, ahogy ott állsz előtte, a franciák mindig is tudták magukat promózni, hát ekkora templom itthon is van, najó, nincs, de azért mégsem olyan hatalmas.

Vannak olyan élmények, amik belénk ivódnak, meg olyan dolgok is, Kriszti jött valamelyik nap, és már a lépcsőházban hallatszott, hogy mit játszom, és ahogy felért, azt kérdezte, hogy ugye felvetted? Azt mondtam, hogy nem vettem fel, mert bennem van. (Felvenni olyankor szoktam, amikor valamit érzek, ami nincs mindig bennem.) Most az jut eszembe, hogy lenézni az Eiffel-toronyból, az bennem van, most is, bennem maradt a magasság, a tér, az a félelmetesen fennséges érzés, hogy egy vasszerkezeten emelkedsz olyan elképesztő magasba. Meg a gyertyaláng, az is bennem van már. De mindegy is.
A Montmartreról regényeket lehetne nyilván írni, vagy Amélié-ket forgatni, de a temető.. Kicsit temetős vagyok, Berlinben is elmászkáltam, itt is, Berliozt keressük, nem találjuk mert zárnak, tisztelgünk az apró kis katedrálisok előtt..
Szóval ez a Notre-Dame, ide fogunk bemenni, közben az otthoniakkal folyamatos telefonkapcsolat, igen, már Párizsban vagyunk, sikerült vonatot nézni haza? Igen, most a Notre-Dameba megyünk be épp. Fura pillanat, vagy végülis csak nem mindennapi.

Szilvi néha odabújik, néha macaronokról álmodik, vagy dizájnpiacok megkeresésén töri fejét, esetleg megáll s elhagyja száját egy hűű, vagy szorgosan apró színes dolgokat fényképez. Így hullámzunk tova.
Hogy mekkora valószínűsége volt annak, hogy valamelyik este az Un Zebre de la Montmartre-ban vacsorázzunk egy francia étlapról olyan kajákat, amiket szakértő Lolónk sem volt képes lefordítani sem angolra, sem magyarra, nem tudom. Kicsi. És valamiért az ember az olyan dolgokat igen tudja élvezni, amiknek kicsi az esélye, de mégis megtörténnek. Hát még ha ilyen finomak! Az Arany Kaviár mellett ez volt a másik olyan élményem idén, s életemben, amire azt mondom, hogy gasztronómiai élmény - igen. az evés fantasztikus élmény tud lenni, utána hetekig nem is tudtam itthon enni semmit.
Londonból eljövet olyan lefitymálóak voltunk Franciaországgal, és kezdetben Párizzsal szemben is, mert olyan jó volt ott, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne az legyen a fő élmény. Aztán meg végül mégis Párizst emlegetjük csak vissza, oda akarunk majd visszamenni egyszer, talán nyaranta találkozni, félúton Boston és Firenze között.. :) (Meg az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy valami drágább lehet, mint London, aztán tessék..)

Amor és Psyché talán a legnagyobb élmény, de az is lehet, hogy a Mona Lisa, nem, nem a bejárattól odafutó japán iskoláscsoportok, vagy hogy mennyien bámulják, nem, maga a kép, lenyűgöz, ahogy Monet is élőben fantasztikus, és ahogy látod közben a hegytetőn dolgozó könyékig festékes portréfestőket, az egész, a világ mint látvány, mint kép megérik belül.
Benyitunk a templom forgatagába, és mellbevág valami súlyos, csúnya, nehéz, fennségesen disszonáns orgonahang. Végigfut a hátamon valami hideg, hogy igen, ez az, ez a hang ez végre valami igazi dologról szól, nem a megszokott zsoltáros váltások, hanem valami modern, talán Ravel, talán Messiaen, biztos vagyok benne, hogy francia. Egész templomnyi méretű akkordok sújtanak le, mind valódi, és igazi zene, egyszerre döngöl földbe, és emel fel az égbe. Így fogadnak a Notre-Dameban, közben készül az ünnepi mise, az összes katolikus celebrityvel, aki számít.
A zenéhez nem nagyon ért se az angol, se a francia, pár üdítő kivételtől eltekintve, nem egy Berlin, de pont az a pár pillanat ezért nagyon üt. És hogy nekik van saját zenéjük, saját tradíciójuk. Meg is értem, mire ez hatalmas arc.

Egy szerelemnél fontos fokmérő az, hogy a ház hány szobájában teljesült már be, és ha ezek kipipálódtak, akkor jöhetnek a távoli városok, más romantikus helyszínek, lehetsz fáradt, beteg, akármi, bizonyos szempontból olyankor ez kihagyhatatlan.
És kötve hiszem, hogy egyhamar felül lehet múlni azt a pillanatot, amikor az ágyból felpillantva a Montmartre tetején trónoló Sacre-Coeur székesegyházra esik tekinteted, elhúzod a függönyt, hogy a reggel kilenckor kirohanó óvodások ne részesüljenek talán túl korai felvilágosításban, de azért még bosszúsan nyugtázod, hogy az égen bizony már látszanak a kondenzcsíkok, repülnek a repülők újra.
A francba, micsoda szívás, hogy pont akkor nem lehetett repülni, gondoljuk egyszerre dühösen, és mégis mosolyogva.

Pár héttel később látok egy plakátot a körúton, a müpában koncertezik a Notre-Dame híres orgonistája. Elmosolyodom, és arra gondolok, hogy koncertjegy helyett inkább rágyújtok egy bennem levő emlékre.