a világ büdös, mint a pinty

Zenész létemre még sose voltam Wagner operán, egész tegnapig, és mindenképp különleges élményben volt részem. Maga az operaház is szépséges, a kopott lépcsők, tetszik, hogy olyan fennséges, de mégis használatban van.
A harmadikra 900 forintért fel lehet menni, igazából röhej, és nem is rosszabb semmivel az élmény, egyedül ugye annyival, hogy nem tudsz a szünetben a földszintiekkel cseverészni, lévén az opera elsősorban társasági esemény, ez kerül plusz ötezerbe, ha szeretnél a celebritykkel pezsgőzgetni. Ha valamiért pont a Nürnbergi Mesterdalnokok érdekelne egy csütörtök este, az megvan 900-ból. Amúgy, mivel talán nem minden olvasóm nőtt fel az operakalauzon, elárulhatom, hogy a teljes játékidő öt és fél óra volt, ebből talán háromnegyed óra szünet, szóval hogy ültetek már öt órát egy előadáson? Szóval hogy a Sátántangó se teljesen újdonság :)

Wagner zenéje elég rossz, olyan értelemben rossz, mint Bach-é. Se eleje, se vége, tagolatlan hömpölygés az egész, nincs egy téma, amit meg tudnál jegyezni, mert a tonalitás folyton változik, és mire vége lenne, már egy másiknak az elején vagyunk. Most mélyebben ennek nem megyek bele a zeneelméleti magyarázatába, de tény, hogy ez egyfajta átmenet a romantika és a modern között - félig még Mozart, ahogy a szólamokat vezeti, másik félig meg már akár Metheny. Ez így jónak tűnik, de a végeredmény egyáltalán nem jó, vagy legalábbis zavaró, ahogy folyton húzzák ki a talpad alól a talajt. Mondjuk azt zseniálisan csinálja, és a szólamvezetéseiből rengeteg ötletet fel lehet szedni.
Viszont az van, hogy ha ezt sokáig csinálod, akkor kb. két és fél óra után megváltozik a hallásod, és belekerülsz a zenébe, megérezve annak a drámaiságát, már nem hallod a zenét, nem követed, vagy próbálod követni, belekerülsz, átadod magad ledobva minden megmaradt ellenállásod, és a hátralevő két és fél óra igenis élvezhető.
Ha valaki monumentálisban gondolkodik, azt nem szabad a youtubeon nézni, szóval hogy nem véletlen öt óra, nem véletlen operaház, hanem úgy kell, és ott.
És az se véletlen, hogy mindig a királyok, uralkodók támogatták, most akár függetlenül a német sovinizmusától, egyszerűen ez a megalománia az uralkodó rétegnek tetszik.

A világ egyik legerősebb ellentmondása az a kifejezés, hogy a német dal. Lied, a Goethe-Heine vonalon szöveggel még tartalmaz egyfajta kristályosan német klasszikát, de zenével ez a Wagner, Mahler, stb. vonalon borzasztó öszvér születik. A dal ugyanis mindig egyéni műfaj volt, egy embernek, egy személynek, egy pillanatnak, szerepnek, hangulatnak van dala. A német dalba pedig megpróbálják beleerőltetni a népet, a birodalmat, a közös eszmét, igen, ez az, ezeknek a daloknak eszmei tartalma próbál lenni, pedig ha valami idegen a daltól, az pont az eszme.
A dal az mindig egy kiszakadás, a pultnál részegen ücsörgés, vagy a szerelembe beleájulás pillanatában, amikor az ember kiszakad a világból, akkor gőzőlög belőle, mindig egy személyes pillanatban.
De nekem valahogy a művészetből is talán leginkább az tetszik, ami személyes. Sosem az, ami úgy mindenkinek akar szólni. Szóljon csak magadról, csak magadnak, és akkor mindenkinek fog. Pont ezért a jazz, ezért is, mert az a legszemélyesebb.
Persze a monumentalitás is hatásos, vannak pillanatok, amikor egész egyszerűen fogalmam sincs, mi történik, milyen akkord, vagy hang szól, a zene elválik teljesen, és pár pillanatra, vagy jelenetre átlépünk egy másik dimenzióba, király.

A világ pedig büdös, mint a pinty, ezt is tegnap tanultam, ahogy az opera nagyon jól körüljárja a művészet korabeli, de mindig aktuális problémakörét. Tulajdonképp egy középkori X-faktor versenyről van szó, ahol a jelölteknek maguknak kell a szöveget és a dallamot és megírni (ennyit esett azóta a színvonal) - és mellesleg a mesterdalnokok bizony keményen tolják mellette a polgári foglalkozásukat is, cipészség, ötvösség! :), stb.
A közönség akkor is bunkó volt, a szakma belterjes és soviniszta, a mesterdalnokok céhe leginkább az Artisjust idézte, a nőknek mindegy volt mi van, ha egy szépfiú énekli, a zenélésből nem lehetett megélni, viszont legalább a mestereket társadalmi elismerés övezte, a közönség pedig megpróbálta legalább meghallgatni, és megérteni azt, amit eléraktak.
De legközelebb valami olaszra menjünk, jó? :)