wayne shorter

Aebersold bácsi alapjaira szoktam gyakorolni itthon, és most sikerült épp a Wayne Shorteres könyvtárat megnyitni - amivel valahogy összekapcsolódott két korszak a jazzben. (Te jó ég, mennyivel korábban kellett volna ezt felfognom.. )
Rájöttem hogy Shorter mekkora király, főleg mint zeneszerző, vagy hát hogy is mondjam, mert persze fújni is jól tud, de ő nem a virtuozitásával került be a zenetörténelembe, hanem az invenciójával.
Vannak olyan időszakok, amik nem annyira látványosak kívülről nézve a fejlődésben, mert a látványos mindig az, amikor hirtelen valami nagyon megváltozik, csakhogy a a hirtelen változásoknak mindig előkészítésre van szüksége, valami összekapcsolásra a háttérben, ami innen, negyven év távlatából nem is annyira világos. Nem is volt nekem világos, hogy mi változik, mi az a hatalmas különbség a Miles Davis első és második kvintett között, pedig óriási, gyakorlatilag a Shorter számokra épített második kvintett az, ami a mai napig definiálja a mainstream jazz kompozíciós világát, itt húzódik meg a nagyon éles határvonal a régi, a sztenderd, meg az új között. Mert persze egyéni hangon voltak újítók, mint Coltrane, akár Monk, de ők nem új utat raktak le, hanem a saját kis üstökösüket húzták az égen, amit csodálni lehet, de követni nem, Shorter viszont az egész műfajnak jelölte ki az új vágányt. És a mai napig bizony, ha az ember például jazztanszakos vizsgakoncerten van :) - valahol ezt a gondolkodásmódot hallja, ez ma a jazz nyelve.
Miles is bevallja, hogy a hatvanas években és végén főleg azok a zenészek határozzák meg a zenéjének irányát, akik bekerülnek a bandába, nem pedig ő, és hogy a nagy ötletek főleg Shorter, Zawinul, meg a többiektől jöttek, ő csak tulajdonképp összefogta a bandát, beült középre, de azért persze nem elhanyagolható módon ő volt az, aki - mondjuk nagy szavakkal - spirituálisan vezette a társaságot, elég meghallgatni azt a trombitahangot, és világos, ki a főnök, még akkor is, ha az idő nagy részében a fotelből szemléli a dolgokat.
De ez most nem Milesról szól, hanem Shorterről, aki a mai napig aktív, pont Boros Gábor barátom nyilatkozott ámuldozva a Müpás koncertjéről, hogy mennyire modern, és hogy még most is valahol a jazzhajó orrában fújja, lassan 70-80 évesen, nem tudom mennyi lehet, de minimum. Meg ezek a dalok, most az E.S.P és a Fee fi fo fum volt a két legnagyobb flash, de ezek annyira ott vannak az egész Weather Reportban is, csak kicsit megszintizve-meghangszerelve-megnyálazva Zawinul bácsi által. Aztán ott meg a világzene jön be később, de a hetvenes évekig végig ez a Shorter-koncepció a domináns.
És hogy mi ez? Hát erről nem is írtam, csak itt lelkendezek. Ha valakit érdekel, csöngessen fel, és megmutatom, az a legegyszerűbb.. :)

tarot 2.0

Na igen, sikerült beszereznem röhejes áron egy pakli Crowley-tarot kártyát, hát fantasztikus! Nem vagyok egy nagy tárgykultúrával bíró lény, de ez most nagyon tetszik, birtokolni valami csodás kis dolgot. Annyira szépek és intuitívak és szuggesztívek a képek, főleg egymás mellett a színek is beszédesek, a kártyanevek is magyarok, és az összes számozott kártya is intuitív névvel el van látva, szóval nagyon jó vele, és még az is, hogy az enyém, csak én nyúlhatok hozzá természetesen, hát nagyon élvezem. Egész tegnap ezzel játszottam, kabbala textusokat olvasgattam, meg persze Crowley szövegeit - mondjuk ezzel van egy elég nagy gond, ezzel a megfelelősdivel, hogy tulajdonképpen a megfelelések rendszere tetszőleges lehet, egy a fontos csak, hogy végig konzisztensek legyünk ugyanahhoz a rendszerhez! Szóval a Jupiter lehet kék vagy sárga is, de ha az egyik, akkor nem biztos, hogy a jobb fül betűje lehet az aleph. És ez aztán szinte ellenőrizhetetlen bonyodalmat okoz, mert minden szöveg, minden szerző a saját megfelelési rendszerét használja, és így a dolog eléggé követhetetlen lesz, vagy legalábbis használhatatlan. Ezzel még nem tudom mit kéne kezdeni, de majd lesz valami.. :) Addig is kinyit a zongoratanítás mellett a kormányzati jósda.
Amúgy tegnap valaki a kaputelefonon csöngetett fel hajnalban (fél tíz) minden előzetes egyeztetés nélkül, hogy órára szeretne jönni.. Kicsit lehidaltam, mondom neki épp most keltem ki a csajom mellől, kéne még egy kis idő, amíg összekapom magam, mire ő, hogy ő most érne rá, hát elhajtottam a búsba, eszem megáll milyen emberek vannak! Felcsönget egy lakásra amikor épp neki tetszik! Hát kész.. :)

csordasgabor.hu

Na véééégre! Sikerült 4 hónap szenvedés, csüggedés és reménytelenség után sikerült átraknom a saját siteomat másik szolgáltatóhoz, úgyhogy most itt az idő, hogy újra felépítsem netes személyi kultuszomat. Lehet hogy ez a blog is majd kicsit ritkul, vagy átalakul, vagy átkerül, nem tudom. Örüljetek velem :)

tarot

Azon gondolkodom épp, hogy charity alapon lefordítsam-e Crowley bácsi Tarot-ról szóló értekezését? Úgyse csináltam még soha semmi közhasznút, semmi civil szervezetem nem volt, nem küzdöttem a globalizáció, a légszennyezés, az atomfegyverek, a világbéke ellen (vagy mellett?). Egyszer igazán lehetnék jófej, nem?

Most a szokásos kategorizálások kora van, ami annó volt a Jung-féle intro/extravertált tipizálás, 1-2 éve az enneagramm féle kilences kör, na az most a Tarot udvari kártyái. Mindent tipizálok, botok hercege, korongok királynője, kardok lovagja, és kelyhek hercegnője. És a többiek. Majd egyszer elmúlik, de most ez a szemüveg mindenhez. Kell nekem na.

Mert amúgy az is minősíti Magyarországot, hogy tudtommal nincs semmi elérhető magyarul Crowleytól, és persze mágia, meg okkult, meg minden, de mégis - ha már az összes indigógyerekes szar le van fordítva, akkor talán egy értelmes ember is jöhetne már a témában, így 50-60 évvel a halála után, nem?

fürdés

Egyébként most a kék kanapé éppen fürdik, az összes felgyülemlett gondolatot kimostam belőle, már csak száradnia kell. Lehet hogy ezentúl teljesen máshogy, másról fogok írni. Ijesztően más leszek. Elképzelhető. És a mao feng tea helyett is zöld assam van.
Amióta megjöttem, azóta amúgy nagyon jól vagyok. (meg persze amióta helyreveszekedtük magunkat :) Mindezt úgy, hogy közben meg tök beteg. De olyan könnyű vagyok, ha megyek az utcán a figyelmem valahogy betölti az egész utcát, a tudatosságom, és belül érzek valami finom meleget, ha épp álomba szenderülök, vagy meditálok. Annyira jó! Megígérem, ma már nem írok többet! :)

áldozat

Van egy ilyen szám a készülő lemezen, hogy Sacrifice. Egy másfajta áldozatról szól, de most tegnap valahogy előkerült ez a gondolat a beszélgetésben, és mintha egyértelmű lett volna, hogy a felnőtt élet velejárója az áldozat. Hogy ahhoz hogy két ember együtt élhessen, valakinek, vagy mindkettőnek igazi, húsbavágó áldozatot kell hozni. Szüleimnél apám hozta meg azt, hogy összeköltözött nagymamámmal, és majd harminc évig elviselte, nagynéném kiköltözött Bécsbe, és ezért cserébe nem gyakorolhatta tovább a pszichológusi szakmáját. Most nálunk is vidám a kérdés, feladjuk-e a karriert, vagy legalábbis a karrierben a következő nagyon fontos állomást, amit itt ugye Berlin, ott az ipar, vagy megpróbálunk távkapcsolni éveken keresztül, vagy..
Szóval ez nem finom süti.
Kezd egyre világosabbá válni, mi is ez az áldozat-kultusz, miért kell áldozni valamit az istenek segítségéért, miért kell meghalni azért, hogy élhessünk.

barbárok

A barbár viselkedés egy korokon átívelő jelenség, akármilyen szép kis önmagában tökéletes közösséget hozol létre, néha a semmiből megjelenik. Lerohanja Rómát, annektálja Tibetet, vagy Egyiptomot, a magas szintű civilizáció tehetetlen a nyers erővel szemben. Valami ilyesmi a barbárság lényege, hogy meg sem hallgat, és szúr, ha meghallgatna, akkor azonnal eldobná fegyverét, és beállna a birodalom építőinek sorába. Csakhogy a barbár annyira rosszul van, annyira szenved, hogy meg sem hallgat - előbb szúr, rombol, pusztít - utána meg már nincs mit hallgatni. A SOTE gólyabál koncertjén éreztem így - persze már a gyülekező emberek láttán sejtettem, hogy gond lesz - hogy itt a barbár viselkedéssel van dolgunk, hiába vagy apró, szép, és kidolgozott, hiába van meg mindennek a helye a kis világodban, a barbár jön, lekever egyet a szöges bunkójával, aztán rohan tovább.
Na kb. így éreztem magam ezen a koncerten. Aki ott volt, tanúsíthatja... :) És ez egy egyetemi buli volt, ahol az ország elméletileg elit fiatalsága gyűlt össze, a jövő értelmisége, elvileg ennél csak lejjebb van. God knows, mindenesetre egy vigyorgó arcot láttam azért hajnalban: Welcome to Hungary! :)

tag 5, chillout

Eljött az utolsó nap, amin a zsebemben 5 euró lapult, múzeumkártyám értéktelenné vált, így hát valószínűvé vált, hogy leginkább kedélyes mászkálás és elmélkedés fog történni. Végre kisütött a nap, úgyhogy végre tudtam pár viszonylag jó képet csinálni (persze iphone mércével), és leginkább ilyesmi volt ez, egy nyugis hétfői levezetés.
Elsőnek a Tiergarten felé vettem az irányt, ami híres berlini állatkert mellett található bazi nagy park. Jót tett kialvatlan és beteg fejemnek a nyugtató zöld, a Spree part, jobbról a lámák nyávogtak, meg mindenféle védett madarak. Itt volt újra az, hogy előjöttek az otthoni gondolatok, lassan beférkőzött tudatomba az, hogy most megint Budapest jön, és hogy kezdeni kell valamit azzal, ami itt történt, és amit ez a város nekem jelent.

Később a séta valahogy beletorkollott a Brandenburgi kapuba, tele turistával az egész, olyan igazi vasárnapnak tűnt, pedig hétfő volt. Pár szovjetnek öltözött poénlegény - fura valahol, hogy ebből az orosz megszállásból ilyen paródia lett végül, ezek szerint volt benne valami komikus végig. Valahogy nehéz ugyanezt elképzelni SS-tisztekkel, pedig az áldozatok nagyságrendje valahol ugyanaz. Mégis, az oroszokon tudunk valamiért röhögni, nem tudom..

Még két városrészt látogattam meg, hogy menjen az idő, Charlottenburgban a kastélyig sétáltam el, de az igazából csalódás volt, mert semmi érdekeset nem találtam, és aztán ennek ellenpontjaként Kreuzbergbe mentem. Na az egy érdekes negyed, gyakorlatilag a török negyed, német szót nem nagyon hallani csak törökök vannak szinte, meg nem csak hogy török negyed, de ez a komcsi negyed is, van itt az ún. Ostalgia, aminek a lényege, hogy Kádár (Honecker) alatt jobb volt, sokan ott is bizony munkanélküliek lettek, nem tudták felvenni az új ritmust, és amit el sem tudtam volna képzelni Berlinről addig, vannak olyan talponálló jellegű kocsmák, mint nálunk, tök fehér fal, ez a kis linóleumos pult, munkások, sör. Annyira nem passzol oda, hogy még ez is passzol. Meg persze komcsi shop is van, hatalmas szovjet zászlóval, mindenféle szuvenírrel Maotól Che-ig. Olyan ez, mint nálunk lehet a Józsefváros, annyira gettó az egész Berlinhez képest, mint Budapesthez a nyolc. Aztán elgondolkodtam, hogy vajon melyik lehet a zsidónegyed..

Végül hát a breiPotthoz értem ismét, ahol először voltam, de láttam hogy még semmi nincs, és pár környékbeli szórakozóhely között vacilláltam, de ekkor valahogy egyre jobban elöntöttek az otthoni gondolatok, muszáj voltam netet szerezni, és leveleket olvasni, lélekben már valahogy egyre jobban hazafelé indultam, és tekintve, hogy másnap ötkor kellett kelni a repülőhöz, végül az utsó noise koncert helyett elindultam haza maradék két eurómmal. (Nagyon bölcsen, mert reggeli nélkül meghaltam volna másnap)

És hogy mi volt ez? Pár nap, ami csak rólam szólt, ami az én álmomról, senki más szekere nem volt benne, amit tolni kellene, csak az enyém, és annyira jó volt ez végre, hogy nem is igen tudom szavakba önteni, csak talán látszik, hogyan akarok minden apró emlékmorzsát megörökíteni, ja mert kimaradt, hogy hangszermúzeum is volt, nagyon béna csemballókkal, és még ki tudja mi. De nem is az élmények száma a lényeges, hanem az irányuk, hazajövet sem azt éreztem, hogy úristen de gáz ez a Budapest, hanem csak lebegtem tovább, valami magabiztossággal, és most is ezt érzem, ahogy egy óra múlva már a Sote gólyabálon leszek, mert ott lépünk fel. Valami nagy biztonság abban, hogy az irány helyes. És hogy hova vezet az út? You never know.

tag 4, teil 2: techno macht spass!

Igazán nagy megfejtést nem találtam vasárnap estére, pénzem már nem volt, jazzt nem akartam megint hallgatni, pedig a vasárnap este inkább a jazzt kínálta volna, mint a partizást, és hát energiaszintem a nulla körül rezgett kitartó fluktuációval. Kinéztem ezért egy éttermet, ahol elvileg psyhadelic és experimental stílusba sorolt koncert volt, meg is támadtam a terepet gyorsan. Sajnos szokás szerint itt is másfél órás késés volt, úgyhogy kénytelen voltam addig egy sör mellett lamentálni az étkező németeken (és egyebeken), meg csodálni az étterem belterét, ami megint csak brutálisra sikerült. A koncert maga felejthető volt, hát ezt net és myspace nélkül nem volt könnyű belőni, igazából ezt a nyolcvanas évek eleje new wave feelinget akarták megvalósítani a fiúk, csak annyira nem tudtak zenélni, hogy ez sikerüljön, mindenesetre én a new wavere gondoltam közben, és így végülis jó lett. Kicsit bosszantott, hogy kidobtam 3 eurót úgy, hogy másfél óra várás, és 3 szám után lelkifurdalás nélkül felálltam, de csak egy kicsit.

Ez már a Prenzlauer Berg, folytatván kicsit Berlin negyedeinek krónikáját. Ez egy klasszikus parti és shopping negyed, tulképp a Schönhauser allee és a Prenzlauer allee által kijelölt terület, már nem teljesen a centrum, de még nagyon közel - bizonyára ezért is lett annyira felkapott amikor a kilencvenes években elkezdődött a klubalapítási láz - itt van a híres Kastanienalle, a fő ruci-utca, meg a Mauerpark, ami egy hatalmas bolhapiac tulajdonképpen, de annál jóval több is. Tényleg, ott is voltam a délelőtt folyamán még ezen a napon, igazából az előző bekezdésbe tartozna, de végülis sok említésre méltó nem történt ott, csak azok a hatalmas szappanbuborékok voltak nagyon menők, a galériában meg lehet nézni.

Szóval a Prenzlauerben akartam mindenképp aznap este valamit, és átsétáltam a Café Zapata felé, ami egy elég sűrű környék kulturálisan, egymást érik a galériák, kocsmák, és a kurvák is. Ein bisschen schmusen? Kérdi tőlem két lenge hölgy is, akik azonban messze felülmúlták a hazai kínálatot, gyorsan be is fizettem egy körre, akarom mondani gyors léptekkel minél messzebb távoztam a kísértéstől.. :) Haskát, kokaint sem vettem az utcán, ez is elég könnyen megoldható lett volna, hanem inkább benéztem a Zapatába. Egész véletlenül techno-electro buli volt, és úgy döntöttem, hogy maradok, mert kíváncsi lettem, hogy tolnak egy ilyet végig. Hat live act volt az éjszakára kiírva, természetesen itt is hajnali egy körül jött a tömeg, addig nem nagyon, és volt program 5-6-ig is. Mondtam már, hogy minden koncert rohadt jól szólt? Ez is, pedig szemlátomást laptopok voltak, meg pár kontroller, bár nem láttam a színfalak mögé.

A többi helyen is, amit láttam, feltűnt, hogy ezt a stílust nem szokták djzni, hanem mindenki szinte a saját számait játssza, és élőben rakosgatja össze Abletonban mindenféle kontrollerekkel. Jó persze ez a zene azért nem vészesen bonyolult, egyszerre max. 4 sáv szól, egy lábdob, egy cin, egy basszus, meg egy melodie, vagy effekt, aminek valami zeneszerű hatást kellene keltenie. Ez most kicsit cinikusnak tűnik, de amúgy ez a valóságban nagyon is működik, és most értettem meg, hogy lehet a love parade-en többszázezer embert napokig táncoltatni ilyen zenére, hát ez itt genetikus. És benne van a levegőben az egész, tehát rád is hat, megmozdulsz, és táncolsz, és jól érzed magad, mosolyogsz, és még valami ami fontos, hogy ez közösségi zene, nem páros, vagy körtánc, de mégis mindenkinek táncolsz, az egész terem egy nagy test, aminek te egy része vagy. Van amúgy a technonak tánclépése is, és megdöbbentően szemléltem, hogy 15-16 éves csajok milyen tökéletességgel tudják ezt járni, minta salsa, vagy valami komoly társastánc lett volna, úgy mozogtak, ahogy kezdett a buli bemelegedni.

Én persze bőven szarul voltam ahhoz, hogy bulizzak, meg inni sem tudtam mit, úgyhogy kicsit körülnéztem fenn a Tachelesben, ami a Zapata felett van. Ez egy ilyen tűzraktér szerű nyitott közösségi ház, kicsit ijesztő hangulata van, mert az egész házon nincs egy négyzetcenti felület, ami ne lenne összefirkálva. De ahogy feljebb mész, felbukkannak a váratlan elemek, kávézó a teraszon, kiállítások, egy klasszikus moziterem, ötvösműhely, satöbbi. Elég destruktív azért az egésznek a hangulata. Valahogy ezt a keményebb részét elkerültem Berlinnek, pedig van itt sötét oldal is keményen, nem csak jazz meg kultúra, hanem a lélek sötétebb bugyrai is. Hardcore klubok, pl. a Mokum, de a klasszikus techno fellegvárak, mint a Berghain. És persze a berlini szexualitás. Gay, bi, leszbi, transz, fétis, SM, swinger, mindenféle parti van, persze normális partik is pároknak, meg olyan is, ami szingliknek, mindenféle glam cuccba kell menni, lehet táncolni, ez is jó lehet, mert itthon ez a night klub kultúra is kicsit csökevényesen átalakult szimpla bordély reklámba nyíregyházi színvonalon. (értsd a stricikre és kurvákra is)

De ez nagyon tetszik, hogy az ember például elmehet egy jazz koncertre egy templomba, utána meg a párjával egy erotik-partira a bőrszerkójában. Szép finoman nem árt feltérképezni az embernek a saját vágyait és szexualitását. Szoktatok például szexfilmet nézni? :) (Mármint nem töcskölős pornót!)

Visszamentem még a Zapatába, telt ház, szokás szerint, egy énekesnő is feljön, második szett, a tömeg őrjöng, a zene egyre jobban átitat, viszont egyre jobban elvesztem az utolsó erőtartalékokat is, mérlegelni kell, a józan ész dönt, és hazaindulok. Csúcs volt ez a buli, mindez vasárnap hajnali kettőkor..

tag 4, teil 1: art,art,art

Nem lettem vasárnap sem kevésbé hulla, sőt, csakhát múzeumbérletem kezdett lemerülni, ez volt az utsó nap, amikor még ingyen bemászhattam bárhova. A kulturforum területét néztem ki, ami egy régebbi épületegyüttes Potsdamer platz környékén, csomó múzeum, színház, koncertterem, ilyesmi volt egybegyűjtve. A Potsdamer platz amúgy a leginkább hi-tech tér a maga felhőkarcolóival, modern építészetével, mert Berlin sem az a klasszikus értelemben vett metropolisz építészetileg, leginkább a klasszikus európai tömbházak vannak, és néhol pár felhőkarcoló. Milyen szép szó! Most veszem csak észre. :) Itt is fantasztikus utcazenélési élmények érnek, a lépcsőfordulóban egy bácsi játssza gyönyörűen a für eliset egy casio szintin, a kijárattal szemben egy dögös funk banda játszik baromi jól, percenként dobják nekik a jattot. Kicsit az elit szállodák és éttermek között haladva megint csak élő zene hangjai hallatszanak, egy kb. tíz tagú kis partyzenekar küldi éppen a popslágereket két feka figura remek éneklésével. És itt kezdődik a metróban zenélő ámokfutás is, a lényeg, hogy bejön egy figura a megállóban, előkapja gitárját, trombitáját, szaxofonját, az ajtók záródása után kedvesen üdvözöl mindenkit, és játszik egy dalt, mittomén Letitbe, Summertime ilyesmit. Aztán akinek tetszett, az jattol, általában minden kocsiban kapnak 1-2 eurót, megállónként ennyi az nem lehet rossz órabér.

Tulajdonképpen itt fel is tudtam már rajzolni a berlini társadalom szociográfiáját. Az emberek négy csoportba oszthatóak: Az első csoport tagjai különböző szabályok betartását figyelik. A második csoport tagjai a vendéglátással foglalkoznak, a harmadikba tartoznak a vizuális kultúrával foglalkozók, grafikusok, belsőépítészek, stb. a negyedikbe meg a többiek, akik a metróban zenélnek...

A berlini bürokrácia amúgy messze földön híres, iszonyatos méreteket ölt, és ezt el is tudtam képzelni a város kormányzati negyedeit nézegetve, de valahol meg mégiscsak működik az egész rendszer. Egyszer valahogy leültek egy tervezőasztalhoz, készült egy baromi nagy makett, terv, hogy hogyan kellene egy országnak működni, kellett hozzá rengeteg anyag, meg ember, aztán megszavazták, megcsinálták, és onnantól minden működik. Szóval ez bámulatos.

Aztán festményeket néztem, volt ott egy Nolde kiállítás, meg egy összefoglaló tárlat a középkori festményektől egész a 19. századig. Egy rakás aranyozott hátterű freskócucc, aztán meg portrék, németalföldi reneszánsz, ezazamaz, irtó sok terem, lehetetlenül sok kép, persze nem egy Louvre, de azért a lényeg megvan. Itt az a gondolatom támadt, hogy egyes művészeti ágakban sokszor évszázadokig nem történik semmi, mármint lényeges, hogy itt mondjuk 1400-1600-ig az a hatalmas átalakulás végbemegy, ami a 2d Mária ábrázolásoktól egy Caravaggio jelenetig vagy egy németalföldi mester csoportképéhez kell. Utána évszázadokig technikailag semmi új nem történik, csak a téma változik, nagyobb lesz, fotorealisztikusabb, de egészen az impresszionizmus megjelenéséig tulajdonképpen semmi maradandó. És hogy művészettörit is igazából egy ilyen kiállításon lehetne a legjobban tanítani, kéne minden országba egy ilyen megamúzeum, ott egy délelőtt végigvinni az érintett csoportokat, azt művtöri letudva.

Foglalkoztatott ez sokat, hogy mitől hívunk valamit modernnek, miért lesz modern a művészet, és ha 1915-ben is modern volt valami, akkor hogy lehet ma is még mindig modern, stb. Aztán valami olyasmire gondoltam főleg az A4-es lapokkal kapcsolatban is, hogy itt valami olyasmiről van szó, hogy a modern művészet egy szubjektív élmény. És azért kell mellé a magyarázat, hogy be tudj kerülni ebbe a szubjektív világba. Ezért van az, hogy sokan azt mondják egy modern kiállítás után, hogy volt pár kép ami nagyon bejött, de sokmindennel nem tudtam mit kezdeni, hát azért nem, mert volt pár olyan szubjektív világ, amibe könnyű volt csatlakozni, a többibe meg nem. Mert bizony ez a csatlakozás energiát igényel (igányol), a megértéshez erőfeszítést kell tenni. Ugyanúgy, ahogy van ember, akivel könnyű beszédbe elegyedni, és szinte első pillanattól ismerősök vagyunk vele, mással meg nehéz, és fáradságos munka, ugyanakkor közben meg előbukkanhatnak egész egzotikus ízek és felharmonikusok is.
A régi művészet még objektív volt, olyannyira objektív, hogy régen még művészet sem volt, mert nem volt különálló attól, amit mindenki tapasztalt. A klasszikus művészet meg akkor van, amikor még egyértelmű, hogy mit kell ábrázolni, de már nem mindenki tapasztalja, és pont ebben segít a művészet, hogy hidat ver az embernek, amin visszakapaszkodhat, a modern művészetnél pedig a hidak már embertől-emberig vezetnek, és nem az abszolútba egyből, mint egy Boticelli. És ezért a modern az személyes művészet, és nincs meg a befogadás nélkül, ahogyan a klasszikus megvan, és örökérvényű, a modern az kommunikáció, amihez két oldal kell. A klasszikus elvan a szellemi világban akkor is, ha mi nem foglalkozunk vele, köszöni szépen, őt csak a tökéletesség érdekli.

Ezután jött a Dahlem-dorfi múzeum, egy hatalmas etnográfiai gyűjtemény kinn a zöld területen. Volt keleti része is, de ezt most annyira nem részletezném, bár volt egy nagyon érdekes rekonstruált buddhista barlang-szentély, amit valahonnan a selyemút mellől, észak-kínából hordtak át, (ezen a Pergamonban is megdöbbentem, hogy néha rátör ezekre a tudósokra, hogy bazi nagy épületeket hazalopkodjanak pár kontinens távolságból) be lehetett menni a szentélybe, és igaz hogy rekonstruált volt, mégis nagyon erős tere volt a képeknek, mostanában érzékenyebb vagyok amúgyis az energetikára, meg aurákra, ez itt nagyon érződött. Képek, szobrok amúgyis teret keltenek, azért is vannak, de persze ez is kultúrafüggő, például egy görög-római szobor nem azért van, és alig érezni, míg például a tibeti szobroknál nagyon. De nem is ez volt a legnagyobb fless, hanem Afrika.

Bennem valahogy volt egy ideje, és ez valószínűleg a jazz hatására is van, egyfajta vonzódás Afrikához. Van ott valami nagyon mély, valami bölcsője mindennek, ami érdekelt. A színek is mostanában leginkább ezek a klasszikus afrikai színek, olyan kabátot is szeretnék majd, narancs, vörös (nem piros!), barna, meg a türkizkék. Meg a sárga is. Az a sárga, hát ezt fogyatékosságaim miatt nehéz elmondani szavakkal. A színek, meg a ritmus. Valahogy egyre jobban a zenében is a ritmus felé mozdulok el, persze a mai zene is inkább ritmikailag próbál kifejezni, mint dallamilag, mai zene, jó most ez nagyon tág volt, inkább felejtsétek el, értsétek jól, vagy sehogy, mint a többit. Hogy a ritmus mennyire kifejező, fontos, napjaink leértékelt tánckultúrája, stb. Van, hogy itthon egyedül táncolok valamire, legutóbb épp a Recloose féle deep-funk-ra, és a testem magától kezdi felvenni a ritmust, végtagjaim csapkodnak, és teljes az extázis.

Miles írja valahol az önéletrajzában, hogy fehér ember Ravelt hall belül szex közben, a néger meg dobokat, és én tényleg inkább dallamokat, de egyre erősebb a dobolás is. A zongorázásomon is érzem, hogy egyre kevésbé tartom fontosnak az impróban a dallamformálást, inkább ritmus és harmónia, a dallammal szórakozzon a szaxofonos..

Kicsit elkalandoztam, no. Afrikai szobrok, totemek, az egész kiállítás totál fekete szobákban volt, alig kivilágított pavilonokban, és ez nagyon hozott egyfajta sötét hangulatot, amit amúgy a szobrok is árasztanak. Tűkkel, szögekkel teleszurkált totemszobrok, maszkok, dobok, fegyverek - olyan vadságot áraszt minden, nem találom sehol azt a teret, amit hallok a négerek zenéjében, hanem itt valahogy szűk minden - ijesztő, és vad. Az arcok is primitívek, barbárok, a szobrokon sem látni azt a nemes ábrázatot, tekintetet. ez lenne az emberalattiság? Mégis vonz valami továbbra is, egyre jobban, egyszer szeretnék elmenni. Mindenkinek lehet úgyis egy kedvenc országa (vagy három), nekem eddig még nem volt, úh. trendsetter leszek, és legyen Tanzánia!

tag 3, teil 2 : The jam session

Egy fantasztikus cocus-curry mangós csirke elfogyasztása után jelezte szervezetem, hogy baj van. Ez egyszerűen sok lesz így, és ő köszöni szépen, jelezné, hogy méltóztassak leállítani magam. Egy villanás alatt elfogyott az erőm, kapart a torkom, szokásos, Krk-ön is ez volt valahogy, vagy a külföld, vagy az alváshiány, vagy kinti vírusok, nem tudom. De hát még hátravolt ekkor több mint két nap! És az kizárt, hogy meghátrálunk.

Egy nagyon érdekes koncertre keveredtem ezután, a Getsemanekirche - most egy két sch-t lehagytam a névből az egyszerűsítés kedvéért - Jazzkoncert a templomban. Persze azért mentem, mert ingyenes volt, meg mert kíváncsi is. A templom közepére betolva egy Bösendorfer - ez a zongorák estéje lesz amúgy - két dobszerkó, az egyik egy kis építményben védve a túlzott hangverődéstől. Becsüccsenek, és egy beszédmániás lelkész félórás bevezetője után kezdődik a buli Oscar Peterson Easter Suite-jével. Szóval ez egy elég érdekes darab, mivel a klasszikus Petersoni blues stílusában dolgozza fel Jézus passióját. Közben kivetítőn mentek hozzá ilyen linómetszetes képek a stációkról, és arra gondoltam, ezt a koncertet egy az egyben én is szívesen előadnám itthon egy templomban valamikor húsvét táján, biztosan jól oldaná a szüleim viszonylagos értetlenségét a jazzzzzel szemben, mert ugye ha egy templomban van valami akkor az tuti hogy jó. :)
A szünetben kis büfét nyitottak az oldalon, sör, borocska két euróért, ilyet sem sűrűn láttam még templomban.. Aztán a második fele is érdekes volt, mert egy náci fogságban levő költő verseihez írt jazz-kompozíciók voltak, amik között voltak klasszikus protestáns énekeskönyvi számok feldolgozásai is. Olyan kicsit ambient - modális jazz volt, két fúvóssal, kicsit olyan mainstreamesen, amit annyira nem tartok igazi jazznek, de mindenesetre hangulatos volt, mivel a verseket közben folyamatosan olvasták - két felolvasó volt, és rengeteget játszottak ezzel, hogy hogyan tud két ember felolvasni egy szöveget. Amúgy is divatos ez most, sok helyen láttam két csatornás videót, ahol párhuzamosan kell nézni a két képernyőt, vicces volt, ahol egy beszélgetést láthatsz két szemszögből.

Aztán terveim szerint az A-tranebe szerettem volna menni a jam sessionre, mert már egy évvel ezelőtt is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet, egy igazi jam session, ahol nem füsti dzsipógyerekek diktálják a frankót, mint nálunk, a jazz gardenben. Ez a klub Charlottenburgban van, a nyugati rész elit negyedében, itt egymást érik a jazzklubok, és a normál éttermekben is sok helyen jazz szól esténként. Maga a negyed teljesen más, mint a keleti blokk, látszik, hogy itt nem igazán szakadtak meg a dolgok, üzletek, életek, kicsit olyan amerikai érzés is halványan besimul. A klubba még nem engednek be, mert tart a koncert, egy üvegablakon benézve elámulok, milyen hangulatos a hely - a színpad picike, a zenészek egymáshol közel, az emberek szinte fenn a színpadon, a fények, színek, csodás. Végül besírom magam a koncert végére, beállok a pulthoz, tömörülünk, mindenhol állnak, ülnek. Nem az a füstös feeling, amit az ember elképzel az ötvenes évek 52-ik utcájából, mert a legtöbb berlini klub nemdohányzó, ami valahol jó is nagyon, csak azért a mínusz tízben még cigizni sem lehet nagy élmény, nem hogy szivarozni, pipázni, és márpedig például a jazzkultúrának ez igenis nagyon fontos része, tessék dohányzó szobát legalább létrehozni. Persze sok helyen van is.

Chris Bennet group játszik, egy igazi amcsi énekesnő, mármint viselkedésében, amúgy nagyon jól énekel egy nem annyira különleges hangszínnel, az egész zene meg olyan nagyon kidolgozott, összerakott, de nem különleges, vagy még kósza ízek sem lepnek meg. Amerikaisága kitűnik abból, hogy ünnepelteti magát, hogyan dicséri a helyet, megy bele kötelezőnek tűnő obamázásba, hát az egész. Egy kis öngúny, és iszonyatos önbizalom. Aztán jam session, és itt érzem, hogy kezd remegni a gyomrom, mert akkor most ugye fel kéne menni játszani oda, ahol épp Helmut Bruger zongorázik, egy zseniális fiatal kubai szaxis tolja, a bőgőnél egy veterán amcsi, és épp hajnali kettő van, hullafáradt vagyok, egy hete zongoránál sem ültem, minden porcikám egy ágyat kívánna, és egy meleg takarót amit magára húzhat.

De ezek a sorsfordító pillanatok sosem arról híresek, hogy mi válogathatjuk meg a körülményeket. Ahogy lejött a zongorista, éreztem, hogy felmegyek, realizáltam, hogy beülök a 12 millás Steinway zongora elé és már játszunk is. És persze onnantól már minden kétség eltűnik, marad a zene, és észreveszem, hogy ez igazán belülről derül ki, hogy milyen rohadt jó a ritmusszekció, hogy minden apró váltást érzékelnek, felveszik a ritmikai ötleteket, amit behozok, a közönség együtt lélegzik a zenével, érzem, ahogy viszem fel belül a feszültséget, hogy a közönségben is megy fel, hogy itt tényleg megvan az, amiről csak homályos hitem volt, hogy hogyan is kéne élőben működni ennek a zene dolognak. Párszor életemben, Metheny meg Corea koncerten, a régi Kaltenecker triónál, ott éreztem ilyesmit, hogy igazán megindul ez a kommunikáció, és hogy rég nem figyelek már, hanem játszom. A szólóm után nagy taps, és irtó jó érzés, mert tényleg jó voltam, más kérdés hogy magamhoz képest meg szar, és tudtam, hogy igazából ennél még sokkal jobb tudok lenni, ha gyakorlok előtte, ha ismerem a helyet és a közeget, meg hát a csillagok állása is számít. De az meg ráér még úgyis, gondoltam.

És aztán lementem pihegni a pulthoz, és a meglepő az volt, hogy utána jött oda mindenki, hogy ki vagyok, honnan jöttem, milyen jó voltam, bemutatkoztak, és ettől meg végképp kész lettem, hogy na igen, így lehet bekerülni a zene vérkeringésébe, tényleg működik az, ahogy a Miles önéletrajzban - csak ő New Yorkba ment - ennyi az egész. Egy holland trombitással dumáltam utána, aki mindenképp azt javasolta, hogy maradjak, mert hát minden nap van egy session, és annyit lehet játszani, ismerkedni, és főleg tanulni. Egy csajszi a helyes dobost kereste rajtam, engem is megdícsért, aztán mikor mondtam hogy magyar vagyok egyből lépett, de azért még megvonta a vállát, és kedvesen annyit mondott: Welcome to Berlin!

Még ha most visszagondolok erre, akkor is elönt valami, amit hívhatunk jobb híján boldogságnak, 10/10-nek, vagy ilyesminek, mostanában - nem is tudom utoljára mikor - nem volt ez az érzés, csak a kompromisszumos fogcsikorgatás és megnyugvás libikókája. Kár, hogy ilyen messze kellett ehhez menni..

tag 3, teil 1 : Griechenland und Deutschland

Most egy kicsit a görögökről meg a németekről lesz szó, de nem a Tragédia születése, meg ilyen harmadik birodalom vonalon, hanem kicsit külön, aztán meg talán valahol összetalálkozva, de még ebben nem vagyok biztos, messze a bejegyzés vége.. !

Persze a Pergamon-múzeum a kiváltó ok valahol, hogy ugye van az, hogy az ember nézeget görög vázákat, esetleg szobrokat, egy-egy torzót művtöri órán stb. Aztán van az, hogy egy múzeumot építenek egy rekonstruált görög oltár fölé, ezt igazából a képgalériában érdemes megnézni, mert elmondani nehézkes az élményt.. Szóval itt lehet - meg persze künn görögföldön - igazán leckét venni antikból. Valahogy a szobrok nyűgöztek le leginkább első pillanattól kezdve. Talán azért is, mert korábban már a farkasrétiben most elkapott a márvány, meg mert mindig is hatással volt rám a görög mitológia, vagy mert ez a mennyiség egyszerűen lehengerlő - az oltár körül körben a fél Homérosz, larger than life, szóval nagyban!

Finom dolog a szobrászat, az ember a két kezével formálja szépen egyre tökéletesebbre a kőtől gyökeresen idegen formákat. A kő szögletes, törik, darabos, az ember meg vonalas, gömbölyödő, lekerekített, és azok a redők! Az oké, hogy nem értem, hogy lehet egy tunika fodrait kifaragni kőből, de mégis az arcvonások a legdurvábbak - mert nem úgy van, mint a festményen, hogy ha nem találod el pontosan, akkor arrébhúzod - hanem valahogy folyamatosan benn kell tartani a képet, az arcot a fejben, amíg készül a szobor, mert nem lehet mégegyszer levésni. Szóval szobrász leszek, na, végre kikristályosodott ennyi év tévelygés után.. :)

Egy külön kiállítás volt az istenekről, és ez is jó volt rendszerezésnek, a 12-13 olimposzi istenről volt egy-egy csarnok, röviden a történet, kultusz, meg a főbb jelölések a szobrokon. Elhatároztam, hogy ha sok pénzem lesz, lesz egy kertem, valahol a város szép és csendes részén, ami nyitott lesz, bárki bejöhet, és a kertben lesz kis tó, meg egy csomó szobor, ilyen mindenféle szép márványszobrok, ahol mindenki majd nemes és magas szellemi dolgokról való beszélgetés közben fogja seggrészegre inni magát. :)

Aztán később, ez már vasárnapi előzetes, de voltam Dahlem-dorfban, ahol bazi nagy etnográfiai gyűjtemény volt a világ minden tájáról, most csak a szobor részére térnék ki. Voltak buddhista, hindu szobrok, afrikaiak, meg más egyéb, és mindegyik olyan stillizált. Olyan embertelen. A buddhistáknál világos is, hogy ez a cél, a minden vonástól, emberi dologtól megszabadult arc, a hinduknál meg valami félrement bioszórán, vagy legalábbis a testrészek száma nem mindig stimmelt vagy egyáltalán a fajok keveredtek valamilyen fura módon. De hogy a görög szobornak emberarca van, egy nemesült, isteni, de mégis emberarca, tulajdonképpen egyszerre isten, és ember, és pont ezért nyűgözött le annyira, mert engem zavar a keleti flessben szenvedő emberek állandó "minden egy!" mantrája, állandóan az abszolúttal való példálózás meg előhozakodás, mert persze igen, de azelőtt meg "minden különböző!". Mindennek arca van, mindennek neve van, és meg kell tanulni megkülönböztetni, a'la Tabula Smaragdina. És ezért is van megérzésem szerint az, hogy bár kellett hozzá pár száz év kulturálisan, de a görögségből kihajtott nyugati civilizáció - mely tulajdonképpen a megkülönböztetés civilizációja, végigvihető ez az Arisztotelészi logikától kezdve - amelynek alapja pont ez, hogy valami vagy igaz, vagy nem, tehát van különbség dolgok között - szinte tetszőleges dologra a zenétől akármeddig - (dupla gondolatjel :) szóval hogy ez a nyugati civilizáció mostanra gyakorlatilag legyőzte az egész keletit, kivétel még az iszlám, ami meg hát nem is igazán keleti.
A hagyományok még néhol tartják magukat, de mindenhova betört már a nyugat, az amerika, mindent elönt ez a gondolkodásmód, és ez nem erőszakos elöntés, hanem természetes, azért, mert ez a civilizáció előbbre jár. Sok mindent persze mi is felszedünk tőlük, amit főleg a kereszténység erőszakos védelmezése miatt kiirtottak évszázadokra, eljárunk tájcsizni, meg szusit eszünk - Berlinben szinte csak ázsiai kaja van, és irtó finom! - meditálunk egy kicsit ha épp nincs jobb dolgunk, de visszafelé már nincs út, a kelet nem győzhet a nyugaton, mert lemaradt, nem lépte meg azt a nagyon fájdalmas és fontos lépést, amit a nyugat, valamikor Jézus környékén igen.
Nem tanult meg megkülönböztetni, mintha mindegy lenne, ki lesz a férjed, feleséged lásd India, mindegy lenne az anyagi állapot, mert a lélek csendje a fontos, lásd Tibet, és így tovább. Olyan ez még, mint a strucc, ha nem tudom, nem fáj. Ha nem tudom, nem láthatom, nem kívánhatom, akkor nem csábulok el. De akkor teljes ember vagyok-e, ha nem méretek meg igazán? És persze, attól még válhatsz Buddhává, nem tilos, de nem ér semmit, ha nem vagy megméretve. Olyan ez, mint aki ünnepli magát a megyei bajnokságban mert gólkirály lett, azt gondolja, ő a legjobb focista, mert még nem látta a bajnokok ligáját. És ha soha nem tudja meg? Igenis van abszolút, van objektív, és csak az a mérce. A világcsúcs. Mert akkor sokkal jobb focista lesz, ha tudja, mi a csúcs. Nem ő lesz a legjobb, de sokkal jobb. Akkor tette meg azt, ami megtehetett, és akkor vonulhat vissza nyugodt szívvel.
Előbb meg kell különböztetni. Előbb az összes csillagot el kell nevezni a lepedő foltján - na akkor.

Ez jutott eszembe a görög szobrokról. Aztán a nap második fele (lesz egy harmadik meg negyedik is, mint ahogy Berlinben ez általánossá vált.. :) meg már a németekről szólt. Emlékeim szerint itt már elég fáradt lehettem, és valamiért az a hülye ötletem támadt, hogy az esőben megnézem az East Side Galleryt, itt a falból meghagytak egy másfél kilómétert, van rajta egy csomó falfestmény, meg lehet kicsit turisztkodni. A falfless idén amúgy is tetőzött a húszéves évforduló miatt, mindenhol ez volt a téma, szabadság, egység, stb. Nekem annyira ez nem volt ütős, ahogy a checkpoint Charlie sem, ami a legdrágább múzeum volt Berlinben, és szemlátomást fotókon meg régi újságokon kívül nem nagyon lehetett semmi benne. Talán azért, mert annyira nem izgulok az orosz tankokra, meg drótkerítésekre, mert még emlékszem arra, amikor nagymamám felsóhajtott, hogy ő már nem fogja megélni azt, hogy kimenjenek az oroszok.. Aztán túlélte persze vagy 16-17 évvel.. :)
A falon a legművészibb rajzok egy magyar kontingens rajzai, egymás mellett volt vagy négy magyar aláírás, ezeket sajna nem fotóztam, csak csodáltam, valahogy szembetűnő volt a kontraszt a németekkel szemben. A német mintha mindig valamiről szeretne beszélni, valamit szeretne bemutatni, túlságosan átfogó, intelligens akar lenni, a magyar - persze amikor jó formában van - meg olyan intuitíven belenyúl a vesédbe, olyan piszkos, és otthonos. Szerintem képzőművészetben nem lehetnek rosszak a magyarok nemzetközi szinten, valszeg mert az egy viszonylag magányos sport, nem kell hozzá se méregdrága táplálékkiegészítő meg génsebész, se széthúzni se lehet igazán. Persze egyedül is meg lehet azért oldani a problémagenerálást, de ne térjünk el, most a németekről van szó igazán. Szóval ebben a kontrasztban látszott talán igazán, hogy a német színvonalában egy erős középszer, igazi tehetség, zsenialitás nélküli tökéletes munka, stílusában pedig - legyen szó akár képzőművészetről, szövegről, de még zenéről is - mindig kicsit introspektív, de nem magába pillant, hanem hosszan folyamatosan magába néz, aztán felszáll, és az egészet nézi távolról, angyaltávlatból, merthát Berlin fölött az ég. Meglátja a messze húzódó vonalakat a tájon át, meglátja saját maga tervrajzát, működési leírását, meglátja az egész mögött az elveket - és ezeknek az elveknek az örök lenyomatát alkotja a művében.

Valami megjegyezhetetlen nevű múzeumban voltam utána, ahol csak német festészet meg installációszat volt főleg kortárs, de pár századeleji kép is, és ott teljesedett ki ez a gondolat igazán, és ott kezdtem el igazán vágyni Párizsra, ami ennek a gondolkodásnak, létezésnek egyfajta ellenpontja, ahol a pillanatok zizegnek egyik a másik után, és ezekből fűzhetünk egy nyakláncot. Párizs nő, Berlin meg férfi, viharos egy szerelem volt ez a történelem folyamán!

Na meg a kortárs. Szóval hogy csinálok három fotót, gyártok hozzá egy a4-es papíron tetszőleges modern művészetet elemző füzetből kiollózott mondatok egymásutánjából egy leírást, kitalálok egy önéletrajzot, hogy eddig hol állítottam ki, meg milyen díjakat nyertem, eu-s pénzeket meg ösztöndíjakat pályázgatok, pár év, pár év ott, és máris kis művész vagyok. Nagy művész akkor leszek, ha a munka amit kiállítottam, elég nagy, házrobbantás, szigetfestés, vagy valami rohadt drága dolog elbaszása. Az már menő. De a lényeg az A4-es lap. Anélkül bárki mondhatja, ilyet én is tudok!

Tag 2: The City

Der Stadt, parasztkám, ez most dojcsland.

Hát igen, folytassuk a nyelvvel. Dánglish - gondolom umlauttal a hivatalos nyelv, mely gyakorlatilag egy német-angol keverék, első nap még angolul próbáltam beszélni, kicsit féltem, és próbáltam turistát játszani, de aztán hogy minden németül van írva, rájöttem, hogy tulképp az agyam ösztönösen németül gondolkodik már, és felesleges beleerőltetni az angol szavakat a mondatokba, amik maguktól úgyis valahogy németesen fognak kanyarodni egy idő után. De attól még a Dánglish az létezik, és amíg nem jön egy holland, vagy egy bajor, addig nincs nagy baj.. Ők aztán se németül, se sehogy nem tudnak, csak nyomatják azt, amiről ők azt gondolják, hogy az német.

Másnap reggel aztán kipattantam az ágyból tettrekészen, és szereztem múzeumlátogatós kártyát, amivel 3 napig tulajdonképp az összes múzeumba be lehetett menni, és ezért elég tömören végignyomtam ezeket, kicsit olyan érzés volt ez, mintha egy svédasztalos vacsorán szeretnék jóllakni egy hónapra előre - szóval azért az élményeket nehéz tömöríteni, egy idő után egyszerűen már nem fér több, de hát nehéz a turista élete. Így aztán a következő napok olyanok voltak, mintha 2-3 napig tartottak volna, sokszor én is a fotókat hívom segítségül, hogy ja hát itt is voltam, tényleg.

Reggel kicsit még az esőben bóklásztam az Oranienburger környékén, és érdekes módon egy temetőbe jutottam, tudvalevő, hogy szeretem a temetők hangulatát, ez is remek volt, az egyik része valami itteni francia közösségé volt már pár száz éve, a másikban pedig megtaláltam Hegelt, és Brechtet. Jó lett volna még a többi hírességet is felkeresni más temetőkben, de erre most nem volt igazán idő. Nachtses mal! Brecht sírjánál gondolkodtam el azon, ahova a feleségével temették, hogy tulajdonképp nem az a kérdés, hogy kit engedünk az ágyunkba, hanem hogy kit engedünk a sírunkba!

Itt aztán kicsit megtagadtam a fotózást, mert inkább élveztem az életet. Jött egy konstruktivista kiállítás a Guggenheimben, ami elég minimálka volt, az Altes museum görög szobor és köcsög-gyűjteménye, meg a Hamburger Bahnhof. Most inkább csak az utóbbiról fogok írni, a görögökről majd a Pergamonnál, mert az azért nagy fless volt. Valahogy most Berlinben a nagyon régi, meg a nagyon modern tudott megfogni, a Hamburger az egy pályaudvar, amiből múzeumot csináltak, rohadt nagy az egész, és a kortárs művészetnek van szentelve. Volt egy csomó installáció, videó, meg persze plasztika, kép, és az nagyon jó, hogy meg van az egésznek a tere, szóval sokszor attól lesz hatásos valami, hogy van mögötte egy tízszer ötméteres fehér fal. Nem fogok mindenre kitérni, de volt a kiállítás közepén egy videó, aminek az volt a lényege, hogy az alkotó három percen keresztül ordít a kamerába. Kicsit a végén elfárad, és van kb. 10 másodperc szünet, de aztán újrakezdődik, és egész nap megy. Mindenki a teremőrök hátát veregette!!
Vagy egy ház, ami akkorára volt tervezve, hogy egy ember minimális helyszükséglete ki legyen elégítve, hát az is rémisztő volt belülről. Vagy egy videó, amin hülye amcsik kettévágnak egy házat, splitting a címe, egy megint másikon pedig a land art úttörői építenek egy 48 méteres spirális szigetet a Nagy-Sós Tóba, és ezt videózzák. Itt jöttem rá egy csillagokat ábrázoló kép láttán, hogy tulajdonképpen a spermában pont annyi kis sejt van, ahány csillag az égen, mert mindegyik egy lélek, ami születni akar. Így kerül a tejút a szemetesbe.. :) Aztán továbbgondolva reggelinél a másik szakrális folyadék meg a méz, a tej mellett, a mézben viszont minden csepp egyforma, mert az az arannyá vált lélek. Najó, hamvaskodásból elég lesz ennyi.

Jártam még az új építésű kormányzati negyednél, meg a főpályaudvaron, és főleg az utóbbinál volt az az érzésem, hogy valami sci-fi novellába csöppentem az egymást több szintben keresztező vágányok láttán, ijesztően modern volt az egész. Muszáj még említés szintjén szólni a főtéren felépített tiroli kunyhóról, amiben brutál sramliparti volt, alig bírtam kimenekülni, már kezdték is a Tirol is lei oans, meg az Engel von Marienhof c. opuszokat. Meg az a hülye kalap, most már utánajárok.

Aztán partitime jött, a Knaack klubban már kinéztem magamnak otthon a Transformer di Robotert, ez olyan trash disco electro funk, vagy nem tudom mi lehetne, nagyon bejött a neten, és lemásztam. Na ez a klub olyan igazi, filmbe illő sötét hely volt, nem túl nagy, de annál bonyolultabban bejárható, olyasmi hangulat, mint a Meteo-ban, olyan cyberpunk. Itt is csúszott a kezdés pár órát, de aztán nagyon jó lett, brutál basszus, brutál szólás, füst, fények, minden. Igaz, közönség csak épp szállingózott még, a tizenegy óra rohadt korán van ám itt! Két figura csinálta a live actet, egy ének meg egy szinti, egy rakás laptop meg ilyesmi, és nagyon élvezték, fel is vettem, csak sajnos torzít mint állat. Itt kell megjegyeznem, hogy minden koncert, vagy parti amin voltam, nagyon jól szólt, a pultok, cuccok mindenhol baromi jók, szemlátomást ehhez eléggé értenek a fiúk..
Aztán itt a szomszédban (ez már a Prenzlauer) volt a Magnet, ide kár volt bemenni, mert igazából egy csomót vártam, és a koncert is csalódás volt, de ezt nehéz volt kiszámítani. A The Vortex játszott, ilyen igazi fos angol gitárzenét, valamelyik tag az Oasisban is volt, azt is utáltam mindig. De azért megvártam, hogy milyen lesz, és jól szóltak ők is nagyon, meg azért egy jó kétszáz ember csak beesett erre a helyre is.

A buliba járó emberek leginkább 18-20 éves kor környékén levő németek. Nagyon sok van belőlük, ezért nem tűnnek fel közöttük a külföldiek, úgy tűnt nekem, hogy nem tudnak elég helyet nyitni szegény berliniek, hogy elférjen az összes bulizni, szórakoznivágyó ember. Itt amúgy ez az indie-electro keverék zene volt a sláger, nekem annyira nem az esetem, de szerintem ez egy elég eltalált párosítás, és itthon is nemsokára menő lesz. Vagy nem tudom, ritkán járok táncolni itthon. Lehet hogy már le is járt.. :) Meg annyira nem az ivásról szól az egész, hanem arról, hogy jól érezzék magukat az emberek, és ez általában sikerül nekik. Van egy csomó éjjelnappali is, ahol csak piát lehet kapni. Most ez kicsit ellentmondás, de sebaj. Szóval amit tudnak, megtesznek az ügy érdekében.

A közlekedésről akartam szólni, mert elképesztően jó. Van egy fotó az U,S és M -bahn hálózatról, szóval elég sűrű a dolog, de ez is a lényeg, hogy minden jár éjszaka is, mindig ki van írva, hogy mikor jön a következő, és mindig akkor is jön. Na jó, volt hogy egyszer majdnem 2 percet késett valami, de tekintve, hogy utaztam vagy százötvenszer.. Ellenőr nincs egyáltalán, gondolom ilyen becsületkassza szerű dologban gondolkodnak, haha. És tulképp minden értelmes helyre el lehet jutni csak metróval vagy s-bahnnal (hév-szerű), buszra egyszer ha szálltam, a 100-asra, mert az ilyen emeletes panoráma járat, a főúton megy végig, villamosra meg csak arra, ami a szállástól ment az Alexre, de később rájöttem, hogy kerülőnek tűnő S-bahn + metró kombó tulképp gyorsabb.

Szóval ez volt az első igazi nap, és valahol a városban rengeteg mászkálás meg élmény nagyon kiütött, és valahol észre sem vettem, hogy a gondolatok is formálódnak, már nem itthon vagyok, nem kell lassan gondolkodnom, hogy mi merre, és végre utolér a szabadság.

Tag 1: Wotan und Angst

Van pár szó a németben, ami kifejezőbb lehet, mint bármely más nyelv szava arra a dologra, és az angst egy ilyen szó. (legtöbbször persze valami háborúval kapcsolatos kifejezés a legtalálóbb.. ) Félelem, szorongás, valami ilyesmi lehetne a fordítás, de mégis angst. Ahogy a repülő alámerült az egybefüggő felhőtömegnek érkezésem napján, ahogy leszálltunk abba a geci időbe - Berlin, négy fok, eső, a frizura mégis tart - ahogy sorban kiültek az égre a germán panteon istenei, Wotannal és Thorral az élen - na ott fogott el az angst.

Pedig nem Berlin okozta a szorongást, Berlin semleges, olyan tágasan békés, esőben meg esős. Semmi különös, csak épp az otthoni dolgok kezdtek feszíteni, mert megszűnt az otthon, ahol olyan szépen elfértek, maradtam én, ahol már kevésbé tágasan, és az első nap aztán ettől olyan nyomott lett. Nem találtam az irányt a villamoson, be kellett szerezni, el kellett intézni dolgokat, vajon a pénzzel mi lesz, minden olyan kétségbeejtő volt. Pedig ezek a problémák azért alapból nem szoktak megviselni.

A szállás, na ez is rátett egy lapáttal, egy lakótelep, kicsit schönherzesítve, szobánként 8 ágy, tele buzi törökkel. Mármint engem az úgy annyira nem szokott zavarni, hogy hangoskodnak, meg egész nap a szálláson döglenek, és nincs rendes szekrény se, meg semmi, cuccok szanaszét, de mivel ez egy partiváros, ezért az éjszaka folyamán tíztől ötig folyamatosan jön-megy valaki, bebasz valamit a full fém szekrényébe, esetleg nekiáll törökül vihogni fél kettőkor, majd bocsánatkérően néz rám miután nyugodt tekintettel kivonulok a folyosó végére hugyozni félóra kihagyhatatlan párnacsata után. Ezért inkább 5 körül jártam haza, kivéve utolsó nap, mikor az említett eset is történt, csak hát utsó nap 5 körül kellet indulni, és már rohadt fáradt voltam még egy nem alvós éjszakához. Mert hát a reggeli miatt kelni kellett, ugyanis ebből éltünk egész nap, tea a termoszba, a kis zsemlékből szépen csomagolunk magyarosan, ezt tuti senki más nem csinálta a placcon rajtam kívül.. :) Csakhát a csóróság nagy úr, úh. a sztenderd felvágott+sajt zsemléből megettem kb. harmincat 5 nap alatt.. :)

Aztán be a városba, elsőkörben Alex, a végén már én is így becéztem, szóval a központ, a tévétorony, az állomás, meg ilyesmi. Ez egy teljesen összegányolt terület, semmi 'logika' nincs benne, hogy hol milyen tér, vagy utca van, egy napig teljesen el voltam tájolva, ja mert térképet sikerült itthonhagyni, maradt az iphone - amiben ugyan be lehetett írogatni a keresni kívánt objektumokat, de net hiányában bizony félkarú óriás volt, meg ebben még iránytű sincs. Gagyi.
Szóval az azért nagy szám volt a tavalyi bénázáshoz képest, hogy mondjuk meglátsz egy plakátot, és a telefonodba beütöd a klub nevét (ha épp van net), és szépen kirakja a kis térképedre egy linkkel a klub honlapjára, lehet útvonalat tervezni, stb. Ezért már itthon beírogattam a fontosabb dolgokat, és csomó időt spóroltam vele, meg nem kellett hajtogatni a térképet folyton.

Ha már net, akkor ez viszont gagyi volt, hogy wi-fi bár szinte mindenhol van, de sehol sem ingyen. Nem értettem, hogy mire jó félóránként fél eurót kérni a netezésért, ez csak olyan bónusz turistaszivatásnak tűnik, tekintve hogy a fritzeknek amúgyis minimum szintén ájfónjuk van, tehát minek kéne nekik net, a külföldiek meg szívjanak? Mindegy, ez volt az egyetlen fájó pont. Amúgy az jellemző ám, hogy mindenért fizetni kell, ha csak keveset is, de kell. Ha nem kell fizetni, akkor adakozni kell, az még rosszabb, mert akkor nézik is, hogy mennyit dobsz. Viszont ebből következik, hogy mindenki fizet is, becsületes is, és ha te épp a kassza másik oldalán állsz, akkor ez máris nem olyan szörnyű.

Szóval Alex, tévelygés, épp négyféle kiállítás, most épp mindenki a Falat ünnepli, valami húszéves évforduló, minden erről szól, a végén már muszáj volt kicsit utánaolvasni. Aztán a programajánlóban végül Kreuzberg felé vettem az irányt, breiPottnak hívták a helyet, ahol végre lepihentem, itt pont volt net is, és csodáltam a berendezést, a finom ambient zenét, a vetítést, egyszóval az egészet. Itt derült ki először, hogy az időpontokkal óvatosan kell bánni. Ha valahova 21:00 óra van írva, akkor az biztos, hogy legalább 22:00, de inkább 23:00, és tulajdonképpen ha 01:00-re jössz, akkor sem maradtál még le semmiről, az tuti. Szóval a breiPottban ami tetszett, hogy volt kis játékkonzol, lehetett kivetítőn SpaceInvaderezni, meg volt ilyen ingyenes zeneletöltő állomás, ahova a netlabelek felrakták a zenéiket, a betévedők meg ingyen hazavihették, ami tetszik nekik. Azért írtam az időpontos dolgot, mert komolyan vettem, hogy kilenc, és hát egy lélek sem volt még akkor. Átmentem egy-két szomszédos helyre, aztán már a jól ismert Friedrichshain-ban, ami a túloldali kerület, a felfutott volt NDK-s oldal. Mondjuk Kreuzberg meg a vérbeli török és komcsinegyed, de ez csak utsó nap derült ki.

Fura volt azért egyedül lenni egy nagyvárosban, márminthogy itt a tevékenységek, főleg este, társas tevékenységek, fura egyedül kocsmázni, vagy partizni, a koncert az még hagyján. Szóval este a németek fogják magukat, lemásznak egy étterembe, vagy később csak kocsmába, és ott sokáig jól érzik magukat, amit meg tudok érteni, mert nagyon jó a kaja, rohadt hangulatosak a belterek - ez nem is nagyon jön át igazán a fotókon - és élik a társasági életüket. Én meg épp még mindig az Angst lassan már oldódó állapotában fagyoskodtam utcáról utcára, valami partihelyet kerestem talán, amit nem találtam, végül a Szimplában kötöttem ki, mert kíváncsi voltam rá, hogy ebben a közegben milyen lehet a Szimpla. Igazából kedves, de semmi különös, csak épp a csapnál magyarok, magyarra váltok, és ahogy koccintanak velem, meg ahogy látom, hogy minden hónapban van 'exilungarn' parti, meg hogy a wifi jelszava az, hogy Budapest - értem meg, mi lehet az a honvágy..

Aztán végül, véletlenül belebotlok egy helybe, becsalogat, ahol egy dj játszik, van kivetítő is, és na ez az igazi berlini electro házibuli tulajdonképpen. Mintha mindenki ismerne mindenkit, pedig ez egy hely, valszeg sokan ugyanúgy jöttek be, mint én. Leheveredek egy kanapéra, és a lábam elindul a ritmusra, miközben folyton elbóbiskolok, itt kezdek végre megnyugodni, a bolyongás, keresés végre abbamarad, minden távoli gondolat elenyész, csak a ritmus marad, a basszus, és az álomképek közé néha pillanatokra bevillan a kivetítőn futó techno-montázs. Lassan megérkezem a városba.

ich bin ein

Berliner.
Well, well, egy éve lebeg ez a mítosz, az ígéret földje. Van-e több, más, számít-e egyáltalán bármit, ami itthon, vagy minden újrakezdhető kinnt is? Jó volna azt hinni, hogy a kapcsolatok pótolhatatlanok, mert egyszeriek, és sorsszerűek, és hogy embereket cserélni nem lehet, csak elveszteni vagy megtartani.
Mert egy másfél éve még semmi, és senki nem volt abból, azokból az emberekből - vagy hát majdnem senki, értsd jól - akik most körülvesznek, és ez valahol nagy bizonyosság, hogy kinn is így lenne hamar. Közben meg nemrég amúgyis hajótörést szenvedett az emberi kapcsolatokba vetett hit, mintha tényleg egyik pillanatról a másikra újból lehetnénk idegenek, ha épp úgy esik jól, szóval hogy az egész annyira törékeny, és ha elfújja a vihar, akkor ilyen szakadós hálót hamar lehet építeni máshol is.
Legfeljebb Hans, Jürgen, Udo Brinkmann, hát így hívják majd őket, akik órára jönnek, akikkel a kinti Szimplába ülünk be sörözni, akik zenéket küldenek, akik hisztiznek a pasijuk miatt (lehet nem ártott volna egy női név is a felsorolásba.. :) éneklés előtt, akikkel alkotok, lelkizek, akikkel élek, és akiknek egy idő múlva már írni is fogok.
Legfeljebb. De valami itt akkor is sántít, olyan fura érzés. Mégis, mintha itt lenne az otthon - a haza, vagy valami szép szentimentális.


Persze kinn meg egy rakás pénz meg a világhír, úgyhogy inkább megyek. :)

őszbe fordul a haldokló város haja végre

Na végre, ezt vártam már, ezt a csípős, hideg, borús vacak őszt. Tán mert pont ilyen kedvem volt, és ez a kedv az indián nyár elől elmenekült, most viszont végre őszintén (értitek: ősz-intén) eluralkodhatott minden porcikámon.
Van ez a kedvenc haszontalan kabátom, (a piros) haszontalan, mert vagy felesleges, és csak a színéért hordja az ember, vagy a szél kérdés nélkül átfúj rajta, ahogy mostanság is. Borzas hajammal mentem hát a városban valamerre, borotválkozás közepén merült le a szakállnyíró, így a fele szakállam hosszú volt, a másik fele borosta, de ez tetszett is, pont ilyen volt minden. Utolsó 400 forintomon vettem egy pohár bort, természetesen talpaspohárban adták, kisétáltam vele, el egész az esti Duna-panorámához, kedvenc kis szellőzőablakomhoz a nemzetköz és az univerzalitás felé.
Halott ez a város, gondoltam közben, vagy nem is halott, de tetszhalott, kómában fekszik valahol az élet és halál mezsgyéjén. Egyes részeit már a férgek rágják, máshol még próbálják kisminkelni, kicsinosítani, megfotosoppolni, hogy a látszat fennmaradjon, hogy még lehessen szép fotókat küldeni a világba róla, megint máshol a dögevők köröznek.
Vannak élő részek is, pici apró sejtek, amik vonzzák egymást, és ezáltal növekednek, aztán egy bizonyos méret után saját súlyuk alatt összeroppanak, és osztódnak, továbbkeresve a növekedés útját. Kis társaságok ezek, apró, pár emberek, ahol még van élet - van vérkeringés, dobog a szív.
Miért írom, hogy halott a város? Mitől halott? Attól, hogy megállt a vérkeringés. Nem ver a szív. Addig, amíg az agyhalál be nem áll, még újra lehet éleszteni. Talán még nincs minden veszve, most épp ez a helyzet. Megállt a vérkeringés, mert az emberek egymástól eltávolodtak, nincs egy városi-globális közösség, amibe be lehetne kerülni, ami vinné-hozná a hírt, feladatot, sorsot.
Ezért sincs a városnak zenéje, mert nincs ritmusa, nincs keringése. Minden csak lokálisan érvényes, egy-egy szobában, esetleg nagy ritkán egy színpadon, de utána elenyész.
Vannak nagyvárosok, amik élnek, és ott ezek a dolgok természetesek, természetes az, hogy milyen zene szól, természetes az, hogy mi után mi jön, és honnan hová jutsz. Ott is kell küzdeni - meg kell élni az életet, Budapesten ez most olyan, mintha egy halottal próbálnák eljátszani egy színdarabot.
Pedig milyen gyönyörű ember volt, míg élt (biztosan nő, mert az ilyen nagy dolgok nőneműek általában) , hisz ezért szoktam a dunapartra menni mindig, hogy gyönyörködjek benne.
A talpaspohár kiürült, otthagyom a Tabánban egy padon (közben átmentem persze a Lánchídon), lassan a vasárnapi éj nyugalmat hoz. A Romkertet nézem, ahol két hónapja még milyen dühös és szomorú voltam egyszerre, és most meg már milyen nyugodt és távoli mindaz, mi akkor felkavart. Vissza a másik hídon, megsimítom haldokló városom ősz haját, holnap reggel jön, egy új találkozás.

észak

Próbán érzem néha úgy, hogy szinte semmi mást nem teszek, mint különböző embereket próbálok terelgetni. Sokszor közös irányba kell tartani azokat, akik mindig széthúznának, néha egy-egy embert kell óvatosan visszatéríteni arra az ösvényre, amin (mint részeg artista egy kötélen biciklizve) haladni próbálnak. Mintha az utóbbi időben olyannyira ezt tartanám fontosnak, hogy közben önmagamat szinte el is felejtem. Jó ez? Mintha úgy érezném, hogy saját magam erőltetése olyannyira nem visz sehova, hogy szinte lényegtelen is, és inkább csak mások mögé állni érdemes. Szinte csak irány vagyok néha, észak az iránytűnek.

- hogy vagy?
- jól, és te? szerelmi ügyek?
- haladtunk nagy lépésekben, már megfogta a mellem!
- ok, akkor gyere majd holnap.
- ok, csá!

napraforgó

i wonder,
vajon hogy van az, hogy folyton cserélődnek a szerepek, és valahogy egyszercsak azon kapja magát az ember, hogy egy szerepet játszik, amit az előző felvonásban még valaki más (és akin akkor jót röhögött), és most kiderül nem is olyan könnyű eljátszani!

megöltem egy napraforgót, ami itt hervadt pár napja, és mintha életemben ennyire empatikus sose lettem volna növénnyel szemben. Elhúztam a kezem előtte, és éreztem, hogy él, de szenved, és mivel láttam, hogy menthetetlen, egy konyhakéssel levágtam a fejét, hogy szépen legyen vége. Meg hogy beférjen a szemetesbe.. :) És tényleg, mintha egy könnycsepp elfutott volna a szemem előtt, mik vannak! Nemsokára kap egy dalt is emlékbe, csak még nem jött át.

Néha a zene szép, néha csúnya, néha meg egyszerűen jó, jók a hangok benne, jó a zene Zenéje, némelyiknek olyan is van. Most egy napja éheztem egy számra, míg végül ma reggel meg bírtam hallgatni, Coltris, by Juha Kujanpaa (dizzy). Hát igen, egy 4 csatornás mod-ról van szó, de ki mondta, hogy modern vagyok?

A kék kanapé

Tudom ez úgy hangzik mint egy omega-kategóriás Júlia füzet-epizód, de mit tehetek? Itt dől el minden, ami fontos, ezen a kanapén, minden ami említésre méltó, itt derül ki, világosodik meg, nincs más hátra, mint így nevezni a blogot. Személyes blog lesz itt, azért hangsúlyozom, mert nemsokára elindul megint a csordasgabor.hu is, ami meg inkább zenei és szakmai, ez meg nem annyira, inkább olyasmi, mint egy tea velem a kék kanapén.

Itt van ez a kék huzat, és benne a sok belőlem kihullott, elvetett gondolat, van ami elszáradt már, van ami befejezetté vált, és megkövült. Épp ezért nem szeretem kimosni, utána minden olyan idegen, szokatlan, de persze néha kell ez, mint elköltözni, váltani, bele az ismeretlenbe, hamar úgyis minden megint otthonossá válik.

A nyáron inkább a fotózgatás uralkodott el rajtam, köszönhetően az ájfónnak, valahogy másképp lehet vele megfogni dolgokat, a kép az valahogy más, mint a szó. (Na itt nem muszáj azért becsukni az ablakot, nem vagyok mindig ilyen magasröptű! :) Vannak olyan helyzetek az életben, amikor a szavak elfogynak, elvesztik töltetüket, vagy éppen túltenyésznek, ellepnek mindent, és azért válnak használhatatlanná, felborul az egyensúly. Kép szöveg nélkül, ilyenkor az marad, mint egy világháborús tudósítás, mindennél többet mond egy drezdai látkép, vagy például egy esküvőn az ifjú pár gyerekkori fotói. A zene is használhatatlan, mert az meg örök. Marad a kép.

Mostanra meg lassan visszamásznak a szavak, kipréseltem tubusomból egy albumnyi dalszöveget muszájból, talán ezért is, aztán meg egyre többen jönnek, megfogják a kezem, átveszik az irányítást, és blogot nyitnak, és írják magukat, és írják, és .. Közbe kell lépni néha, no.

Meg hát annyi minden történt, történik, mármint hogy is mondjam, belül, pár hónapja még nem írtam volna ki mondjuk egy Crowley idézetet, vagy ilyesmi. Szóval ha van kedvetek, csüccs ide, ugorjunk egy bungee-hátast az Olimposz (vagy Astoria szálló) tetejéről a szellem pimasz kis felhői közé kezünkben egy finom mao feng teával!