tag 4, teil 1: art,art,art

Nem lettem vasárnap sem kevésbé hulla, sőt, csakhát múzeumbérletem kezdett lemerülni, ez volt az utsó nap, amikor még ingyen bemászhattam bárhova. A kulturforum területét néztem ki, ami egy régebbi épületegyüttes Potsdamer platz környékén, csomó múzeum, színház, koncertterem, ilyesmi volt egybegyűjtve. A Potsdamer platz amúgy a leginkább hi-tech tér a maga felhőkarcolóival, modern építészetével, mert Berlin sem az a klasszikus értelemben vett metropolisz építészetileg, leginkább a klasszikus európai tömbházak vannak, és néhol pár felhőkarcoló. Milyen szép szó! Most veszem csak észre. :) Itt is fantasztikus utcazenélési élmények érnek, a lépcsőfordulóban egy bácsi játssza gyönyörűen a für eliset egy casio szintin, a kijárattal szemben egy dögös funk banda játszik baromi jól, percenként dobják nekik a jattot. Kicsit az elit szállodák és éttermek között haladva megint csak élő zene hangjai hallatszanak, egy kb. tíz tagú kis partyzenekar küldi éppen a popslágereket két feka figura remek éneklésével. És itt kezdődik a metróban zenélő ámokfutás is, a lényeg, hogy bejön egy figura a megállóban, előkapja gitárját, trombitáját, szaxofonját, az ajtók záródása után kedvesen üdvözöl mindenkit, és játszik egy dalt, mittomén Letitbe, Summertime ilyesmit. Aztán akinek tetszett, az jattol, általában minden kocsiban kapnak 1-2 eurót, megállónként ennyi az nem lehet rossz órabér.

Tulajdonképpen itt fel is tudtam már rajzolni a berlini társadalom szociográfiáját. Az emberek négy csoportba oszthatóak: Az első csoport tagjai különböző szabályok betartását figyelik. A második csoport tagjai a vendéglátással foglalkoznak, a harmadikba tartoznak a vizuális kultúrával foglalkozók, grafikusok, belsőépítészek, stb. a negyedikbe meg a többiek, akik a metróban zenélnek...

A berlini bürokrácia amúgy messze földön híres, iszonyatos méreteket ölt, és ezt el is tudtam képzelni a város kormányzati negyedeit nézegetve, de valahol meg mégiscsak működik az egész rendszer. Egyszer valahogy leültek egy tervezőasztalhoz, készült egy baromi nagy makett, terv, hogy hogyan kellene egy országnak működni, kellett hozzá rengeteg anyag, meg ember, aztán megszavazták, megcsinálták, és onnantól minden működik. Szóval ez bámulatos.

Aztán festményeket néztem, volt ott egy Nolde kiállítás, meg egy összefoglaló tárlat a középkori festményektől egész a 19. századig. Egy rakás aranyozott hátterű freskócucc, aztán meg portrék, németalföldi reneszánsz, ezazamaz, irtó sok terem, lehetetlenül sok kép, persze nem egy Louvre, de azért a lényeg megvan. Itt az a gondolatom támadt, hogy egyes művészeti ágakban sokszor évszázadokig nem történik semmi, mármint lényeges, hogy itt mondjuk 1400-1600-ig az a hatalmas átalakulás végbemegy, ami a 2d Mária ábrázolásoktól egy Caravaggio jelenetig vagy egy németalföldi mester csoportképéhez kell. Utána évszázadokig technikailag semmi új nem történik, csak a téma változik, nagyobb lesz, fotorealisztikusabb, de egészen az impresszionizmus megjelenéséig tulajdonképpen semmi maradandó. És hogy művészettörit is igazából egy ilyen kiállításon lehetne a legjobban tanítani, kéne minden országba egy ilyen megamúzeum, ott egy délelőtt végigvinni az érintett csoportokat, azt művtöri letudva.

Foglalkoztatott ez sokat, hogy mitől hívunk valamit modernnek, miért lesz modern a művészet, és ha 1915-ben is modern volt valami, akkor hogy lehet ma is még mindig modern, stb. Aztán valami olyasmire gondoltam főleg az A4-es lapokkal kapcsolatban is, hogy itt valami olyasmiről van szó, hogy a modern művészet egy szubjektív élmény. És azért kell mellé a magyarázat, hogy be tudj kerülni ebbe a szubjektív világba. Ezért van az, hogy sokan azt mondják egy modern kiállítás után, hogy volt pár kép ami nagyon bejött, de sokmindennel nem tudtam mit kezdeni, hát azért nem, mert volt pár olyan szubjektív világ, amibe könnyű volt csatlakozni, a többibe meg nem. Mert bizony ez a csatlakozás energiát igényel (igányol), a megértéshez erőfeszítést kell tenni. Ugyanúgy, ahogy van ember, akivel könnyű beszédbe elegyedni, és szinte első pillanattól ismerősök vagyunk vele, mással meg nehéz, és fáradságos munka, ugyanakkor közben meg előbukkanhatnak egész egzotikus ízek és felharmonikusok is.
A régi művészet még objektív volt, olyannyira objektív, hogy régen még művészet sem volt, mert nem volt különálló attól, amit mindenki tapasztalt. A klasszikus művészet meg akkor van, amikor még egyértelmű, hogy mit kell ábrázolni, de már nem mindenki tapasztalja, és pont ebben segít a művészet, hogy hidat ver az embernek, amin visszakapaszkodhat, a modern művészetnél pedig a hidak már embertől-emberig vezetnek, és nem az abszolútba egyből, mint egy Boticelli. És ezért a modern az személyes művészet, és nincs meg a befogadás nélkül, ahogyan a klasszikus megvan, és örökérvényű, a modern az kommunikáció, amihez két oldal kell. A klasszikus elvan a szellemi világban akkor is, ha mi nem foglalkozunk vele, köszöni szépen, őt csak a tökéletesség érdekli.

Ezután jött a Dahlem-dorfi múzeum, egy hatalmas etnográfiai gyűjtemény kinn a zöld területen. Volt keleti része is, de ezt most annyira nem részletezném, bár volt egy nagyon érdekes rekonstruált buddhista barlang-szentély, amit valahonnan a selyemút mellől, észak-kínából hordtak át, (ezen a Pergamonban is megdöbbentem, hogy néha rátör ezekre a tudósokra, hogy bazi nagy épületeket hazalopkodjanak pár kontinens távolságból) be lehetett menni a szentélybe, és igaz hogy rekonstruált volt, mégis nagyon erős tere volt a képeknek, mostanában érzékenyebb vagyok amúgyis az energetikára, meg aurákra, ez itt nagyon érződött. Képek, szobrok amúgyis teret keltenek, azért is vannak, de persze ez is kultúrafüggő, például egy görög-római szobor nem azért van, és alig érezni, míg például a tibeti szobroknál nagyon. De nem is ez volt a legnagyobb fless, hanem Afrika.

Bennem valahogy volt egy ideje, és ez valószínűleg a jazz hatására is van, egyfajta vonzódás Afrikához. Van ott valami nagyon mély, valami bölcsője mindennek, ami érdekelt. A színek is mostanában leginkább ezek a klasszikus afrikai színek, olyan kabátot is szeretnék majd, narancs, vörös (nem piros!), barna, meg a türkizkék. Meg a sárga is. Az a sárga, hát ezt fogyatékosságaim miatt nehéz elmondani szavakkal. A színek, meg a ritmus. Valahogy egyre jobban a zenében is a ritmus felé mozdulok el, persze a mai zene is inkább ritmikailag próbál kifejezni, mint dallamilag, mai zene, jó most ez nagyon tág volt, inkább felejtsétek el, értsétek jól, vagy sehogy, mint a többit. Hogy a ritmus mennyire kifejező, fontos, napjaink leértékelt tánckultúrája, stb. Van, hogy itthon egyedül táncolok valamire, legutóbb épp a Recloose féle deep-funk-ra, és a testem magától kezdi felvenni a ritmust, végtagjaim csapkodnak, és teljes az extázis.

Miles írja valahol az önéletrajzában, hogy fehér ember Ravelt hall belül szex közben, a néger meg dobokat, és én tényleg inkább dallamokat, de egyre erősebb a dobolás is. A zongorázásomon is érzem, hogy egyre kevésbé tartom fontosnak az impróban a dallamformálást, inkább ritmus és harmónia, a dallammal szórakozzon a szaxofonos..

Kicsit elkalandoztam, no. Afrikai szobrok, totemek, az egész kiállítás totál fekete szobákban volt, alig kivilágított pavilonokban, és ez nagyon hozott egyfajta sötét hangulatot, amit amúgy a szobrok is árasztanak. Tűkkel, szögekkel teleszurkált totemszobrok, maszkok, dobok, fegyverek - olyan vadságot áraszt minden, nem találom sehol azt a teret, amit hallok a négerek zenéjében, hanem itt valahogy szűk minden - ijesztő, és vad. Az arcok is primitívek, barbárok, a szobrokon sem látni azt a nemes ábrázatot, tekintetet. ez lenne az emberalattiság? Mégis vonz valami továbbra is, egyre jobban, egyszer szeretnék elmenni. Mindenkinek lehet úgyis egy kedvenc országa (vagy három), nekem eddig még nem volt, úh. trendsetter leszek, és legyen Tanzánia!