Tag 1: Wotan und Angst

Van pár szó a németben, ami kifejezőbb lehet, mint bármely más nyelv szava arra a dologra, és az angst egy ilyen szó. (legtöbbször persze valami háborúval kapcsolatos kifejezés a legtalálóbb.. ) Félelem, szorongás, valami ilyesmi lehetne a fordítás, de mégis angst. Ahogy a repülő alámerült az egybefüggő felhőtömegnek érkezésem napján, ahogy leszálltunk abba a geci időbe - Berlin, négy fok, eső, a frizura mégis tart - ahogy sorban kiültek az égre a germán panteon istenei, Wotannal és Thorral az élen - na ott fogott el az angst.

Pedig nem Berlin okozta a szorongást, Berlin semleges, olyan tágasan békés, esőben meg esős. Semmi különös, csak épp az otthoni dolgok kezdtek feszíteni, mert megszűnt az otthon, ahol olyan szépen elfértek, maradtam én, ahol már kevésbé tágasan, és az első nap aztán ettől olyan nyomott lett. Nem találtam az irányt a villamoson, be kellett szerezni, el kellett intézni dolgokat, vajon a pénzzel mi lesz, minden olyan kétségbeejtő volt. Pedig ezek a problémák azért alapból nem szoktak megviselni.

A szállás, na ez is rátett egy lapáttal, egy lakótelep, kicsit schönherzesítve, szobánként 8 ágy, tele buzi törökkel. Mármint engem az úgy annyira nem szokott zavarni, hogy hangoskodnak, meg egész nap a szálláson döglenek, és nincs rendes szekrény se, meg semmi, cuccok szanaszét, de mivel ez egy partiváros, ezért az éjszaka folyamán tíztől ötig folyamatosan jön-megy valaki, bebasz valamit a full fém szekrényébe, esetleg nekiáll törökül vihogni fél kettőkor, majd bocsánatkérően néz rám miután nyugodt tekintettel kivonulok a folyosó végére hugyozni félóra kihagyhatatlan párnacsata után. Ezért inkább 5 körül jártam haza, kivéve utolsó nap, mikor az említett eset is történt, csak hát utsó nap 5 körül kellet indulni, és már rohadt fáradt voltam még egy nem alvós éjszakához. Mert hát a reggeli miatt kelni kellett, ugyanis ebből éltünk egész nap, tea a termoszba, a kis zsemlékből szépen csomagolunk magyarosan, ezt tuti senki más nem csinálta a placcon rajtam kívül.. :) Csakhát a csóróság nagy úr, úh. a sztenderd felvágott+sajt zsemléből megettem kb. harmincat 5 nap alatt.. :)

Aztán be a városba, elsőkörben Alex, a végén már én is így becéztem, szóval a központ, a tévétorony, az állomás, meg ilyesmi. Ez egy teljesen összegányolt terület, semmi 'logika' nincs benne, hogy hol milyen tér, vagy utca van, egy napig teljesen el voltam tájolva, ja mert térképet sikerült itthonhagyni, maradt az iphone - amiben ugyan be lehetett írogatni a keresni kívánt objektumokat, de net hiányában bizony félkarú óriás volt, meg ebben még iránytű sincs. Gagyi.
Szóval az azért nagy szám volt a tavalyi bénázáshoz képest, hogy mondjuk meglátsz egy plakátot, és a telefonodba beütöd a klub nevét (ha épp van net), és szépen kirakja a kis térképedre egy linkkel a klub honlapjára, lehet útvonalat tervezni, stb. Ezért már itthon beírogattam a fontosabb dolgokat, és csomó időt spóroltam vele, meg nem kellett hajtogatni a térképet folyton.

Ha már net, akkor ez viszont gagyi volt, hogy wi-fi bár szinte mindenhol van, de sehol sem ingyen. Nem értettem, hogy mire jó félóránként fél eurót kérni a netezésért, ez csak olyan bónusz turistaszivatásnak tűnik, tekintve hogy a fritzeknek amúgyis minimum szintén ájfónjuk van, tehát minek kéne nekik net, a külföldiek meg szívjanak? Mindegy, ez volt az egyetlen fájó pont. Amúgy az jellemző ám, hogy mindenért fizetni kell, ha csak keveset is, de kell. Ha nem kell fizetni, akkor adakozni kell, az még rosszabb, mert akkor nézik is, hogy mennyit dobsz. Viszont ebből következik, hogy mindenki fizet is, becsületes is, és ha te épp a kassza másik oldalán állsz, akkor ez máris nem olyan szörnyű.

Szóval Alex, tévelygés, épp négyféle kiállítás, most épp mindenki a Falat ünnepli, valami húszéves évforduló, minden erről szól, a végén már muszáj volt kicsit utánaolvasni. Aztán a programajánlóban végül Kreuzberg felé vettem az irányt, breiPottnak hívták a helyet, ahol végre lepihentem, itt pont volt net is, és csodáltam a berendezést, a finom ambient zenét, a vetítést, egyszóval az egészet. Itt derült ki először, hogy az időpontokkal óvatosan kell bánni. Ha valahova 21:00 óra van írva, akkor az biztos, hogy legalább 22:00, de inkább 23:00, és tulajdonképpen ha 01:00-re jössz, akkor sem maradtál még le semmiről, az tuti. Szóval a breiPottban ami tetszett, hogy volt kis játékkonzol, lehetett kivetítőn SpaceInvaderezni, meg volt ilyen ingyenes zeneletöltő állomás, ahova a netlabelek felrakták a zenéiket, a betévedők meg ingyen hazavihették, ami tetszik nekik. Azért írtam az időpontos dolgot, mert komolyan vettem, hogy kilenc, és hát egy lélek sem volt még akkor. Átmentem egy-két szomszédos helyre, aztán már a jól ismert Friedrichshain-ban, ami a túloldali kerület, a felfutott volt NDK-s oldal. Mondjuk Kreuzberg meg a vérbeli török és komcsinegyed, de ez csak utsó nap derült ki.

Fura volt azért egyedül lenni egy nagyvárosban, márminthogy itt a tevékenységek, főleg este, társas tevékenységek, fura egyedül kocsmázni, vagy partizni, a koncert az még hagyján. Szóval este a németek fogják magukat, lemásznak egy étterembe, vagy később csak kocsmába, és ott sokáig jól érzik magukat, amit meg tudok érteni, mert nagyon jó a kaja, rohadt hangulatosak a belterek - ez nem is nagyon jön át igazán a fotókon - és élik a társasági életüket. Én meg épp még mindig az Angst lassan már oldódó állapotában fagyoskodtam utcáról utcára, valami partihelyet kerestem talán, amit nem találtam, végül a Szimplában kötöttem ki, mert kíváncsi voltam rá, hogy ebben a közegben milyen lehet a Szimpla. Igazából kedves, de semmi különös, csak épp a csapnál magyarok, magyarra váltok, és ahogy koccintanak velem, meg ahogy látom, hogy minden hónapban van 'exilungarn' parti, meg hogy a wifi jelszava az, hogy Budapest - értem meg, mi lehet az a honvágy..

Aztán végül, véletlenül belebotlok egy helybe, becsalogat, ahol egy dj játszik, van kivetítő is, és na ez az igazi berlini electro házibuli tulajdonképpen. Mintha mindenki ismerne mindenkit, pedig ez egy hely, valszeg sokan ugyanúgy jöttek be, mint én. Leheveredek egy kanapéra, és a lábam elindul a ritmusra, miközben folyton elbóbiskolok, itt kezdek végre megnyugodni, a bolyongás, keresés végre abbamarad, minden távoli gondolat elenyész, csak a ritmus marad, a basszus, és az álomképek közé néha pillanatokra bevillan a kivetítőn futó techno-montázs. Lassan megérkezem a városba.