tag 5, chillout

Eljött az utolsó nap, amin a zsebemben 5 euró lapult, múzeumkártyám értéktelenné vált, így hát valószínűvé vált, hogy leginkább kedélyes mászkálás és elmélkedés fog történni. Végre kisütött a nap, úgyhogy végre tudtam pár viszonylag jó képet csinálni (persze iphone mércével), és leginkább ilyesmi volt ez, egy nyugis hétfői levezetés.
Elsőnek a Tiergarten felé vettem az irányt, ami híres berlini állatkert mellett található bazi nagy park. Jót tett kialvatlan és beteg fejemnek a nyugtató zöld, a Spree part, jobbról a lámák nyávogtak, meg mindenféle védett madarak. Itt volt újra az, hogy előjöttek az otthoni gondolatok, lassan beférkőzött tudatomba az, hogy most megint Budapest jön, és hogy kezdeni kell valamit azzal, ami itt történt, és amit ez a város nekem jelent.

Később a séta valahogy beletorkollott a Brandenburgi kapuba, tele turistával az egész, olyan igazi vasárnapnak tűnt, pedig hétfő volt. Pár szovjetnek öltözött poénlegény - fura valahol, hogy ebből az orosz megszállásból ilyen paródia lett végül, ezek szerint volt benne valami komikus végig. Valahogy nehéz ugyanezt elképzelni SS-tisztekkel, pedig az áldozatok nagyságrendje valahol ugyanaz. Mégis, az oroszokon tudunk valamiért röhögni, nem tudom..

Még két városrészt látogattam meg, hogy menjen az idő, Charlottenburgban a kastélyig sétáltam el, de az igazából csalódás volt, mert semmi érdekeset nem találtam, és aztán ennek ellenpontjaként Kreuzbergbe mentem. Na az egy érdekes negyed, gyakorlatilag a török negyed, német szót nem nagyon hallani csak törökök vannak szinte, meg nem csak hogy török negyed, de ez a komcsi negyed is, van itt az ún. Ostalgia, aminek a lényege, hogy Kádár (Honecker) alatt jobb volt, sokan ott is bizony munkanélküliek lettek, nem tudták felvenni az új ritmust, és amit el sem tudtam volna képzelni Berlinről addig, vannak olyan talponálló jellegű kocsmák, mint nálunk, tök fehér fal, ez a kis linóleumos pult, munkások, sör. Annyira nem passzol oda, hogy még ez is passzol. Meg persze komcsi shop is van, hatalmas szovjet zászlóval, mindenféle szuvenírrel Maotól Che-ig. Olyan ez, mint nálunk lehet a Józsefváros, annyira gettó az egész Berlinhez képest, mint Budapesthez a nyolc. Aztán elgondolkodtam, hogy vajon melyik lehet a zsidónegyed..

Végül hát a breiPotthoz értem ismét, ahol először voltam, de láttam hogy még semmi nincs, és pár környékbeli szórakozóhely között vacilláltam, de ekkor valahogy egyre jobban elöntöttek az otthoni gondolatok, muszáj voltam netet szerezni, és leveleket olvasni, lélekben már valahogy egyre jobban hazafelé indultam, és tekintve, hogy másnap ötkor kellett kelni a repülőhöz, végül az utsó noise koncert helyett elindultam haza maradék két eurómmal. (Nagyon bölcsen, mert reggeli nélkül meghaltam volna másnap)

És hogy mi volt ez? Pár nap, ami csak rólam szólt, ami az én álmomról, senki más szekere nem volt benne, amit tolni kellene, csak az enyém, és annyira jó volt ez végre, hogy nem is igen tudom szavakba önteni, csak talán látszik, hogyan akarok minden apró emlékmorzsát megörökíteni, ja mert kimaradt, hogy hangszermúzeum is volt, nagyon béna csemballókkal, és még ki tudja mi. De nem is az élmények száma a lényeges, hanem az irányuk, hazajövet sem azt éreztem, hogy úristen de gáz ez a Budapest, hanem csak lebegtem tovább, valami magabiztossággal, és most is ezt érzem, ahogy egy óra múlva már a Sote gólyabálon leszek, mert ott lépünk fel. Valami nagy biztonság abban, hogy az irány helyes. És hogy hova vezet az út? You never know.