ich bin ein

Berliner.
Well, well, egy éve lebeg ez a mítosz, az ígéret földje. Van-e több, más, számít-e egyáltalán bármit, ami itthon, vagy minden újrakezdhető kinnt is? Jó volna azt hinni, hogy a kapcsolatok pótolhatatlanok, mert egyszeriek, és sorsszerűek, és hogy embereket cserélni nem lehet, csak elveszteni vagy megtartani.
Mert egy másfél éve még semmi, és senki nem volt abból, azokból az emberekből - vagy hát majdnem senki, értsd jól - akik most körülvesznek, és ez valahol nagy bizonyosság, hogy kinn is így lenne hamar. Közben meg nemrég amúgyis hajótörést szenvedett az emberi kapcsolatokba vetett hit, mintha tényleg egyik pillanatról a másikra újból lehetnénk idegenek, ha épp úgy esik jól, szóval hogy az egész annyira törékeny, és ha elfújja a vihar, akkor ilyen szakadós hálót hamar lehet építeni máshol is.
Legfeljebb Hans, Jürgen, Udo Brinkmann, hát így hívják majd őket, akik órára jönnek, akikkel a kinti Szimplába ülünk be sörözni, akik zenéket küldenek, akik hisztiznek a pasijuk miatt (lehet nem ártott volna egy női név is a felsorolásba.. :) éneklés előtt, akikkel alkotok, lelkizek, akikkel élek, és akiknek egy idő múlva már írni is fogok.
Legfeljebb. De valami itt akkor is sántít, olyan fura érzés. Mégis, mintha itt lenne az otthon - a haza, vagy valami szép szentimentális.


Persze kinn meg egy rakás pénz meg a világhír, úgyhogy inkább megyek. :)