őszbe fordul a haldokló város haja végre

Na végre, ezt vártam már, ezt a csípős, hideg, borús vacak őszt. Tán mert pont ilyen kedvem volt, és ez a kedv az indián nyár elől elmenekült, most viszont végre őszintén (értitek: ősz-intén) eluralkodhatott minden porcikámon.
Van ez a kedvenc haszontalan kabátom, (a piros) haszontalan, mert vagy felesleges, és csak a színéért hordja az ember, vagy a szél kérdés nélkül átfúj rajta, ahogy mostanság is. Borzas hajammal mentem hát a városban valamerre, borotválkozás közepén merült le a szakállnyíró, így a fele szakállam hosszú volt, a másik fele borosta, de ez tetszett is, pont ilyen volt minden. Utolsó 400 forintomon vettem egy pohár bort, természetesen talpaspohárban adták, kisétáltam vele, el egész az esti Duna-panorámához, kedvenc kis szellőzőablakomhoz a nemzetköz és az univerzalitás felé.
Halott ez a város, gondoltam közben, vagy nem is halott, de tetszhalott, kómában fekszik valahol az élet és halál mezsgyéjén. Egyes részeit már a férgek rágják, máshol még próbálják kisminkelni, kicsinosítani, megfotosoppolni, hogy a látszat fennmaradjon, hogy még lehessen szép fotókat küldeni a világba róla, megint máshol a dögevők köröznek.
Vannak élő részek is, pici apró sejtek, amik vonzzák egymást, és ezáltal növekednek, aztán egy bizonyos méret után saját súlyuk alatt összeroppanak, és osztódnak, továbbkeresve a növekedés útját. Kis társaságok ezek, apró, pár emberek, ahol még van élet - van vérkeringés, dobog a szív.
Miért írom, hogy halott a város? Mitől halott? Attól, hogy megállt a vérkeringés. Nem ver a szív. Addig, amíg az agyhalál be nem áll, még újra lehet éleszteni. Talán még nincs minden veszve, most épp ez a helyzet. Megállt a vérkeringés, mert az emberek egymástól eltávolodtak, nincs egy városi-globális közösség, amibe be lehetne kerülni, ami vinné-hozná a hírt, feladatot, sorsot.
Ezért sincs a városnak zenéje, mert nincs ritmusa, nincs keringése. Minden csak lokálisan érvényes, egy-egy szobában, esetleg nagy ritkán egy színpadon, de utána elenyész.
Vannak nagyvárosok, amik élnek, és ott ezek a dolgok természetesek, természetes az, hogy milyen zene szól, természetes az, hogy mi után mi jön, és honnan hová jutsz. Ott is kell küzdeni - meg kell élni az életet, Budapesten ez most olyan, mintha egy halottal próbálnák eljátszani egy színdarabot.
Pedig milyen gyönyörű ember volt, míg élt (biztosan nő, mert az ilyen nagy dolgok nőneműek általában) , hisz ezért szoktam a dunapartra menni mindig, hogy gyönyörködjek benne.
A talpaspohár kiürült, otthagyom a Tabánban egy padon (közben átmentem persze a Lánchídon), lassan a vasárnapi éj nyugalmat hoz. A Romkertet nézem, ahol két hónapja még milyen dühös és szomorú voltam egyszerre, és most meg már milyen nyugodt és távoli mindaz, mi akkor felkavart. Vissza a másik hídon, megsimítom haldokló városom ősz haját, holnap reggel jön, egy új találkozás.