tag 3, teil 1 : Griechenland und Deutschland

Most egy kicsit a görögökről meg a németekről lesz szó, de nem a Tragédia születése, meg ilyen harmadik birodalom vonalon, hanem kicsit külön, aztán meg talán valahol összetalálkozva, de még ebben nem vagyok biztos, messze a bejegyzés vége.. !

Persze a Pergamon-múzeum a kiváltó ok valahol, hogy ugye van az, hogy az ember nézeget görög vázákat, esetleg szobrokat, egy-egy torzót művtöri órán stb. Aztán van az, hogy egy múzeumot építenek egy rekonstruált görög oltár fölé, ezt igazából a képgalériában érdemes megnézni, mert elmondani nehézkes az élményt.. Szóval itt lehet - meg persze künn görögföldön - igazán leckét venni antikból. Valahogy a szobrok nyűgöztek le leginkább első pillanattól kezdve. Talán azért is, mert korábban már a farkasrétiben most elkapott a márvány, meg mert mindig is hatással volt rám a görög mitológia, vagy mert ez a mennyiség egyszerűen lehengerlő - az oltár körül körben a fél Homérosz, larger than life, szóval nagyban!

Finom dolog a szobrászat, az ember a két kezével formálja szépen egyre tökéletesebbre a kőtől gyökeresen idegen formákat. A kő szögletes, törik, darabos, az ember meg vonalas, gömbölyödő, lekerekített, és azok a redők! Az oké, hogy nem értem, hogy lehet egy tunika fodrait kifaragni kőből, de mégis az arcvonások a legdurvábbak - mert nem úgy van, mint a festményen, hogy ha nem találod el pontosan, akkor arrébhúzod - hanem valahogy folyamatosan benn kell tartani a képet, az arcot a fejben, amíg készül a szobor, mert nem lehet mégegyszer levésni. Szóval szobrász leszek, na, végre kikristályosodott ennyi év tévelygés után.. :)

Egy külön kiállítás volt az istenekről, és ez is jó volt rendszerezésnek, a 12-13 olimposzi istenről volt egy-egy csarnok, röviden a történet, kultusz, meg a főbb jelölések a szobrokon. Elhatároztam, hogy ha sok pénzem lesz, lesz egy kertem, valahol a város szép és csendes részén, ami nyitott lesz, bárki bejöhet, és a kertben lesz kis tó, meg egy csomó szobor, ilyen mindenféle szép márványszobrok, ahol mindenki majd nemes és magas szellemi dolgokról való beszélgetés közben fogja seggrészegre inni magát. :)

Aztán később, ez már vasárnapi előzetes, de voltam Dahlem-dorfban, ahol bazi nagy etnográfiai gyűjtemény volt a világ minden tájáról, most csak a szobor részére térnék ki. Voltak buddhista, hindu szobrok, afrikaiak, meg más egyéb, és mindegyik olyan stillizált. Olyan embertelen. A buddhistáknál világos is, hogy ez a cél, a minden vonástól, emberi dologtól megszabadult arc, a hinduknál meg valami félrement bioszórán, vagy legalábbis a testrészek száma nem mindig stimmelt vagy egyáltalán a fajok keveredtek valamilyen fura módon. De hogy a görög szobornak emberarca van, egy nemesült, isteni, de mégis emberarca, tulajdonképpen egyszerre isten, és ember, és pont ezért nyűgözött le annyira, mert engem zavar a keleti flessben szenvedő emberek állandó "minden egy!" mantrája, állandóan az abszolúttal való példálózás meg előhozakodás, mert persze igen, de azelőtt meg "minden különböző!". Mindennek arca van, mindennek neve van, és meg kell tanulni megkülönböztetni, a'la Tabula Smaragdina. És ezért is van megérzésem szerint az, hogy bár kellett hozzá pár száz év kulturálisan, de a görögségből kihajtott nyugati civilizáció - mely tulajdonképpen a megkülönböztetés civilizációja, végigvihető ez az Arisztotelészi logikától kezdve - amelynek alapja pont ez, hogy valami vagy igaz, vagy nem, tehát van különbség dolgok között - szinte tetszőleges dologra a zenétől akármeddig - (dupla gondolatjel :) szóval hogy ez a nyugati civilizáció mostanra gyakorlatilag legyőzte az egész keletit, kivétel még az iszlám, ami meg hát nem is igazán keleti.
A hagyományok még néhol tartják magukat, de mindenhova betört már a nyugat, az amerika, mindent elönt ez a gondolkodásmód, és ez nem erőszakos elöntés, hanem természetes, azért, mert ez a civilizáció előbbre jár. Sok mindent persze mi is felszedünk tőlük, amit főleg a kereszténység erőszakos védelmezése miatt kiirtottak évszázadokra, eljárunk tájcsizni, meg szusit eszünk - Berlinben szinte csak ázsiai kaja van, és irtó finom! - meditálunk egy kicsit ha épp nincs jobb dolgunk, de visszafelé már nincs út, a kelet nem győzhet a nyugaton, mert lemaradt, nem lépte meg azt a nagyon fájdalmas és fontos lépést, amit a nyugat, valamikor Jézus környékén igen.
Nem tanult meg megkülönböztetni, mintha mindegy lenne, ki lesz a férjed, feleséged lásd India, mindegy lenne az anyagi állapot, mert a lélek csendje a fontos, lásd Tibet, és így tovább. Olyan ez még, mint a strucc, ha nem tudom, nem fáj. Ha nem tudom, nem láthatom, nem kívánhatom, akkor nem csábulok el. De akkor teljes ember vagyok-e, ha nem méretek meg igazán? És persze, attól még válhatsz Buddhává, nem tilos, de nem ér semmit, ha nem vagy megméretve. Olyan ez, mint aki ünnepli magát a megyei bajnokságban mert gólkirály lett, azt gondolja, ő a legjobb focista, mert még nem látta a bajnokok ligáját. És ha soha nem tudja meg? Igenis van abszolút, van objektív, és csak az a mérce. A világcsúcs. Mert akkor sokkal jobb focista lesz, ha tudja, mi a csúcs. Nem ő lesz a legjobb, de sokkal jobb. Akkor tette meg azt, ami megtehetett, és akkor vonulhat vissza nyugodt szívvel.
Előbb meg kell különböztetni. Előbb az összes csillagot el kell nevezni a lepedő foltján - na akkor.

Ez jutott eszembe a görög szobrokról. Aztán a nap második fele (lesz egy harmadik meg negyedik is, mint ahogy Berlinben ez általánossá vált.. :) meg már a németekről szólt. Emlékeim szerint itt már elég fáradt lehettem, és valamiért az a hülye ötletem támadt, hogy az esőben megnézem az East Side Galleryt, itt a falból meghagytak egy másfél kilómétert, van rajta egy csomó falfestmény, meg lehet kicsit turisztkodni. A falfless idén amúgy is tetőzött a húszéves évforduló miatt, mindenhol ez volt a téma, szabadság, egység, stb. Nekem annyira ez nem volt ütős, ahogy a checkpoint Charlie sem, ami a legdrágább múzeum volt Berlinben, és szemlátomást fotókon meg régi újságokon kívül nem nagyon lehetett semmi benne. Talán azért, mert annyira nem izgulok az orosz tankokra, meg drótkerítésekre, mert még emlékszem arra, amikor nagymamám felsóhajtott, hogy ő már nem fogja megélni azt, hogy kimenjenek az oroszok.. Aztán túlélte persze vagy 16-17 évvel.. :)
A falon a legművészibb rajzok egy magyar kontingens rajzai, egymás mellett volt vagy négy magyar aláírás, ezeket sajna nem fotóztam, csak csodáltam, valahogy szembetűnő volt a kontraszt a németekkel szemben. A német mintha mindig valamiről szeretne beszélni, valamit szeretne bemutatni, túlságosan átfogó, intelligens akar lenni, a magyar - persze amikor jó formában van - meg olyan intuitíven belenyúl a vesédbe, olyan piszkos, és otthonos. Szerintem képzőművészetben nem lehetnek rosszak a magyarok nemzetközi szinten, valszeg mert az egy viszonylag magányos sport, nem kell hozzá se méregdrága táplálékkiegészítő meg génsebész, se széthúzni se lehet igazán. Persze egyedül is meg lehet azért oldani a problémagenerálást, de ne térjünk el, most a németekről van szó igazán. Szóval ebben a kontrasztban látszott talán igazán, hogy a német színvonalában egy erős középszer, igazi tehetség, zsenialitás nélküli tökéletes munka, stílusában pedig - legyen szó akár képzőművészetről, szövegről, de még zenéről is - mindig kicsit introspektív, de nem magába pillant, hanem hosszan folyamatosan magába néz, aztán felszáll, és az egészet nézi távolról, angyaltávlatból, merthát Berlin fölött az ég. Meglátja a messze húzódó vonalakat a tájon át, meglátja saját maga tervrajzát, működési leírását, meglátja az egész mögött az elveket - és ezeknek az elveknek az örök lenyomatát alkotja a művében.

Valami megjegyezhetetlen nevű múzeumban voltam utána, ahol csak német festészet meg installációszat volt főleg kortárs, de pár századeleji kép is, és ott teljesedett ki ez a gondolat igazán, és ott kezdtem el igazán vágyni Párizsra, ami ennek a gondolkodásnak, létezésnek egyfajta ellenpontja, ahol a pillanatok zizegnek egyik a másik után, és ezekből fűzhetünk egy nyakláncot. Párizs nő, Berlin meg férfi, viharos egy szerelem volt ez a történelem folyamán!

Na meg a kortárs. Szóval hogy csinálok három fotót, gyártok hozzá egy a4-es papíron tetszőleges modern művészetet elemző füzetből kiollózott mondatok egymásutánjából egy leírást, kitalálok egy önéletrajzot, hogy eddig hol állítottam ki, meg milyen díjakat nyertem, eu-s pénzeket meg ösztöndíjakat pályázgatok, pár év, pár év ott, és máris kis művész vagyok. Nagy művész akkor leszek, ha a munka amit kiállítottam, elég nagy, házrobbantás, szigetfestés, vagy valami rohadt drága dolog elbaszása. Az már menő. De a lényeg az A4-es lap. Anélkül bárki mondhatja, ilyet én is tudok!