tag 3, teil 2 : The jam session

Egy fantasztikus cocus-curry mangós csirke elfogyasztása után jelezte szervezetem, hogy baj van. Ez egyszerűen sok lesz így, és ő köszöni szépen, jelezné, hogy méltóztassak leállítani magam. Egy villanás alatt elfogyott az erőm, kapart a torkom, szokásos, Krk-ön is ez volt valahogy, vagy a külföld, vagy az alváshiány, vagy kinti vírusok, nem tudom. De hát még hátravolt ekkor több mint két nap! És az kizárt, hogy meghátrálunk.

Egy nagyon érdekes koncertre keveredtem ezután, a Getsemanekirche - most egy két sch-t lehagytam a névből az egyszerűsítés kedvéért - Jazzkoncert a templomban. Persze azért mentem, mert ingyenes volt, meg mert kíváncsi is. A templom közepére betolva egy Bösendorfer - ez a zongorák estéje lesz amúgy - két dobszerkó, az egyik egy kis építményben védve a túlzott hangverődéstől. Becsüccsenek, és egy beszédmániás lelkész félórás bevezetője után kezdődik a buli Oscar Peterson Easter Suite-jével. Szóval ez egy elég érdekes darab, mivel a klasszikus Petersoni blues stílusában dolgozza fel Jézus passióját. Közben kivetítőn mentek hozzá ilyen linómetszetes képek a stációkról, és arra gondoltam, ezt a koncertet egy az egyben én is szívesen előadnám itthon egy templomban valamikor húsvét táján, biztosan jól oldaná a szüleim viszonylagos értetlenségét a jazzzzzel szemben, mert ugye ha egy templomban van valami akkor az tuti hogy jó. :)
A szünetben kis büfét nyitottak az oldalon, sör, borocska két euróért, ilyet sem sűrűn láttam még templomban.. Aztán a második fele is érdekes volt, mert egy náci fogságban levő költő verseihez írt jazz-kompozíciók voltak, amik között voltak klasszikus protestáns énekeskönyvi számok feldolgozásai is. Olyan kicsit ambient - modális jazz volt, két fúvóssal, kicsit olyan mainstreamesen, amit annyira nem tartok igazi jazznek, de mindenesetre hangulatos volt, mivel a verseket közben folyamatosan olvasták - két felolvasó volt, és rengeteget játszottak ezzel, hogy hogyan tud két ember felolvasni egy szöveget. Amúgy is divatos ez most, sok helyen láttam két csatornás videót, ahol párhuzamosan kell nézni a két képernyőt, vicces volt, ahol egy beszélgetést láthatsz két szemszögből.

Aztán terveim szerint az A-tranebe szerettem volna menni a jam sessionre, mert már egy évvel ezelőtt is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet, egy igazi jam session, ahol nem füsti dzsipógyerekek diktálják a frankót, mint nálunk, a jazz gardenben. Ez a klub Charlottenburgban van, a nyugati rész elit negyedében, itt egymást érik a jazzklubok, és a normál éttermekben is sok helyen jazz szól esténként. Maga a negyed teljesen más, mint a keleti blokk, látszik, hogy itt nem igazán szakadtak meg a dolgok, üzletek, életek, kicsit olyan amerikai érzés is halványan besimul. A klubba még nem engednek be, mert tart a koncert, egy üvegablakon benézve elámulok, milyen hangulatos a hely - a színpad picike, a zenészek egymáshol közel, az emberek szinte fenn a színpadon, a fények, színek, csodás. Végül besírom magam a koncert végére, beállok a pulthoz, tömörülünk, mindenhol állnak, ülnek. Nem az a füstös feeling, amit az ember elképzel az ötvenes évek 52-ik utcájából, mert a legtöbb berlini klub nemdohányzó, ami valahol jó is nagyon, csak azért a mínusz tízben még cigizni sem lehet nagy élmény, nem hogy szivarozni, pipázni, és márpedig például a jazzkultúrának ez igenis nagyon fontos része, tessék dohányzó szobát legalább létrehozni. Persze sok helyen van is.

Chris Bennet group játszik, egy igazi amcsi énekesnő, mármint viselkedésében, amúgy nagyon jól énekel egy nem annyira különleges hangszínnel, az egész zene meg olyan nagyon kidolgozott, összerakott, de nem különleges, vagy még kósza ízek sem lepnek meg. Amerikaisága kitűnik abból, hogy ünnepelteti magát, hogyan dicséri a helyet, megy bele kötelezőnek tűnő obamázásba, hát az egész. Egy kis öngúny, és iszonyatos önbizalom. Aztán jam session, és itt érzem, hogy kezd remegni a gyomrom, mert akkor most ugye fel kéne menni játszani oda, ahol épp Helmut Bruger zongorázik, egy zseniális fiatal kubai szaxis tolja, a bőgőnél egy veterán amcsi, és épp hajnali kettő van, hullafáradt vagyok, egy hete zongoránál sem ültem, minden porcikám egy ágyat kívánna, és egy meleg takarót amit magára húzhat.

De ezek a sorsfordító pillanatok sosem arról híresek, hogy mi válogathatjuk meg a körülményeket. Ahogy lejött a zongorista, éreztem, hogy felmegyek, realizáltam, hogy beülök a 12 millás Steinway zongora elé és már játszunk is. És persze onnantól már minden kétség eltűnik, marad a zene, és észreveszem, hogy ez igazán belülről derül ki, hogy milyen rohadt jó a ritmusszekció, hogy minden apró váltást érzékelnek, felveszik a ritmikai ötleteket, amit behozok, a közönség együtt lélegzik a zenével, érzem, ahogy viszem fel belül a feszültséget, hogy a közönségben is megy fel, hogy itt tényleg megvan az, amiről csak homályos hitem volt, hogy hogyan is kéne élőben működni ennek a zene dolognak. Párszor életemben, Metheny meg Corea koncerten, a régi Kaltenecker triónál, ott éreztem ilyesmit, hogy igazán megindul ez a kommunikáció, és hogy rég nem figyelek már, hanem játszom. A szólóm után nagy taps, és irtó jó érzés, mert tényleg jó voltam, más kérdés hogy magamhoz képest meg szar, és tudtam, hogy igazából ennél még sokkal jobb tudok lenni, ha gyakorlok előtte, ha ismerem a helyet és a közeget, meg hát a csillagok állása is számít. De az meg ráér még úgyis, gondoltam.

És aztán lementem pihegni a pulthoz, és a meglepő az volt, hogy utána jött oda mindenki, hogy ki vagyok, honnan jöttem, milyen jó voltam, bemutatkoztak, és ettől meg végképp kész lettem, hogy na igen, így lehet bekerülni a zene vérkeringésébe, tényleg működik az, ahogy a Miles önéletrajzban - csak ő New Yorkba ment - ennyi az egész. Egy holland trombitással dumáltam utána, aki mindenképp azt javasolta, hogy maradjak, mert hát minden nap van egy session, és annyit lehet játszani, ismerkedni, és főleg tanulni. Egy csajszi a helyes dobost kereste rajtam, engem is megdícsért, aztán mikor mondtam hogy magyar vagyok egyből lépett, de azért még megvonta a vállát, és kedvesen annyit mondott: Welcome to Berlin!

Még ha most visszagondolok erre, akkor is elönt valami, amit hívhatunk jobb híján boldogságnak, 10/10-nek, vagy ilyesminek, mostanában - nem is tudom utoljára mikor - nem volt ez az érzés, csak a kompromisszumos fogcsikorgatás és megnyugvás libikókája. Kár, hogy ilyen messze kellett ehhez menni..