Lujzi énekel

Üdvözöl mindenkit a Magyar utcai lakóközösség kockacukor-akciócsoportja (külön? egybe? :) Előszilveszteri ünnepi különkiadása!

Mielőtt mindenki belevetné magát a szürke hétköznapokba, és elélvezne valahova a 2010-es év végeláthatatlan horizontján, ünnepeljük meg itt együtt magunkat, azon keveseket, de annál többre hivatottakat, akik valamiért az elmúlt évben hosszas perceket töltöttek itt a kék kanapé olvasásával, és tolerálták személyem éterbe kihányt gondolatmorzsáit, együtt sírtak, nevettek, gondoltak, lebegtek, vibráltak, böfögtek, szelíden pislogtak, majd bambán továbblapoztak valami érdekes felé.

Jövöre is leszünk, sőt. Jövöre leszünk csak igazán.


Ma egy igazán különleges vendége volt a kék kanapénak, valaki, aki már régóta szeretett volna itt lenni, és most végre megtehette!
Bizony ilyen ez, a kék kanapéra kerülni, ez már fogalom :)
puszi mindenkinek, lesz még egy nagyon "romi" link, ha felmegy valaha a youtube-ra, de talán majd csak valamikor alvás után... :)
itt e: http://www.youtube.com/watch?v=Usdr0Us4FCg


Állítólag hajlamos vagyok borzasztó körmondatokat írni, nemtom. :)

Mindenesetre ha addig nem lenne kedvünk felkelni, akkor Boldog új évet Kívánunk mindenkinek!

Boldog Karácsonyt!

Kíván a cinikus hérosz nyájas olvasóinak!
Most szeretet van, elfogadás és megértés!! Punktum! Őszintén, szívből!

Többen egyedül karácsonyoznak szeretteim közül, vagy nem karácsonyoznak, vagy nem "igazán" karácsonyoznak, nekik küldök minél több kitartást, oldozó elviccelését az életnek, baráti ölelést.

Nem tudom nálatok mi volt a menü, nálunk Sukiyaki. Kell egy kellően kattant japán tesó hozzá, aki általában szenteste próbálja megörvendeztetni családját kulináris remekeivel, és egy rettentő toleráns, már mindenen keresztülment család. Néha azt gondoltam, jobban elfogadták volna azt, hogy buzi vagyok, mint azt, hogy zenész.. :) De ki emlékszik már erre - a szeretet egyik fő tulajdonsága a felejtés. Az emlékezés mellett persze! Emlékezni a jóra, feledni a rosszat, tessék, háromig számolok, mindenki utánam!

Sukiyaki, vannak benne bazi nagy gombák, tofu, és teaszertartáshoz használatos zöld tea, meg szilvabor. Csorog a nyálatok, mi?
Nektek csak valami gagyi hal, pulyka, beigli jutott valszeg, és most sopánkodtok. Sebaj, még van idő!

Mi a karácsony? Ültünk az asztal körül, és erről beszélgettünk. Apám szerint az lenne a jó, ha egész évben figyelnénk azokra, akiknek ajándékot adunk, és ki tudnánk találni, hogy tényleg mire van leginkább szükségük. Anyukám a bibliai történetre helyezte a hangsúlyt, és tényleg, kevés ember szülinapját ünnepeljük ekkora bulival, ráadásul majd kétezer éve! Nekem most egy kicsit emberi kapcsolatok számbavétele, ki az, akivel a karácsony magától értetődő program, akivel egyértelmű, hogy adunk-kapunk? Nem a kötelesség, hanem aki tényleg? Minden évben kicsit más..

Most a nagy ráérésben kicsit összesítő hangulat tört rám, mi is történt ebben az évben, és miközben ezt szedegettem, rájöttem, hogy mostanában a páratlan évek inkább küzdelmesek, átalakulósak, a páros évek meg dőzsölést és konjuktúrát hoznak. :) De annak örülök, hogy bár a feng shui szobám egyik sarkát intenzív támadás érte ebben az évben, de a szoba mégsem dőlt össze, mert a többi sarok elég jól bírta. Annyira, hogy végre sikerült olyan dolgokat alkotnom, amikre tényleg kezdek büszke lenni. És ez milyen fontos.. Jövőre tehát úgyis megint valami aratós év lesz, meg is nyugodtam.

Csinálok most egy slideshowt a 2009-es fotókból, unokatesómnál ez lesz a családi karácsony programja, mindenki állítólag 10 képet hozhat idénről, nekem sikerült negyvenre leszűkíteni, de iszonyú nehézségek árán történt mindez persze.. :) Aztán meg már megint komponálni kezdtem, zenét alá, sorrend, és a végén a képek el is veszítik kicsit önálló jelentésüket, inkább képkockaként kell gondolni rájuk, átértelmezni az egészet, mint egység. És úgy minden más. Majd felrakom ide is. Amúgy meg tök kíváncsi lennék a ti évetek slideshowjára! Mondjuk én most szerencsés vagyok, mert sokat fotóztam iphone-buzulásból kifolyólag.

Szóval találkozik a múlt, a jövő előttünk, a nagyvilág, a nagybetűs élet, a tudatállapotok szívárványa, és hogy minden ember egy ajtó, ahol egy új világba léphetsz. Most még egy hét pihenő, aztán mindenki feszülten a rajtkőre: 2010, vigyázz, kész, rajt!

love 3.0

a lovelistás karácsony után szerencsére úgy tűnik egyre jobb lesz a helyzet a karácsonyi életérzés terén. Tegnap például újfent kiderült, hogy van olyan ember, aki tényleg számít, és akivel - még ha viharos időkben kissé távolabbról is - de követjük egymás életét. Őt is vendégül látta a kék kanapé, és igen, tényleg létezik élőben is, kék is, és tea is van.
Kaptam egy verseskötetet, amit én írtam, ő meg egy kis zenét, amit én játszottam, ez van, rólam szól a karácsony idén.. :) És jó érzés alkotói problémákról beszélni, nincs egyedül az ember a dzsungelben a bach-kottáival.

Ildikó ajándékai is elképesztőek, meg talán én is befejezek idén egy mega-projectet :) Szóval lassan tényleg karácsonyodik, bár az előző napi koncert végéig azt hiszem nekem még máshol fog járni az agyam.

Tegnap a zongorán is karácsonyi hangulat uralkodott, este belobbantottuk az avantgárd adventi koszorúnkat (ezt is látni kell) én meg próbáltam előszedni néhány karácsonyi dalt emlékeimből a zongorán, ha esetleg Petiék buliján tényleg játszani kellene.. Aztán meg csak úgy jöttek a dolgok, a háttérben egyre hangosabbá vált a moraj, hogy vegyem fel, vegyem fel. Aztán felvettem egy kis részletet, és tulképp ez van olyan jó, mint a Jarrett bácsi Paris koncertje. Vagy majdnem. Vagy nem tudom, a lényegét tudom, annak, amit ő, a többi meg felesleges versenyeztetés.

Najó, egy kicsit még jobb nálam, de csak azért, mert van igazi zongorája.. :)

Szóval lassan közeledik a love 3.0, remélem mindenki így van vele!

kereső

Valamiért ma belekukkantottam, hogy milyen keresőszavakkal találtak ide látogatók, és hát úgy tűnik, hogy a szex bejegyzés a legsikeresebb promóció eddig.

Csak néhány gyöngyszemet idéznék:
androgün sex
hermafrodita.sex
dugás a kanapén
dominák lilith
"hogyan fokozzuk a férfiak élvezetét" (jó látni az ilyet :)
kézimunkás dugás
porno szűz lány dugása
szex kanapé
tüzes csajok dugása pornoja (ez így)

sajnos az így keresők azonnal tovább is léptek, csalódottan. Azonban egy látogató megtalálta amit keresett szemlátomást, hiszen sokáig itt időzött, keresőszava pedig ez volt:
férfi szexsegédeszközök

jó persze a csúcs ebből a "14 éves farkát" keresőkifejezés volt még a birdlandes blogon..

Most is csak azért írtam ezt a postot, hogy minél többen jöjjenek, akik a szexre keresnek.. :)

sf

Kedvcsináló a szerdai koncertre (cöki, 21:00)

itt

gyertek sokan. :)

tél

lét?

élt?

tlé?

étl?

lté?

Két órája áll ez a vonat a déliben, szakad a hó, az ország állapotát mutatja, hogy mindenki teljes nyugalommal kezeli a helyzetet. Még szerencse hogy van nálam egy laptop meg egy ájfón, most az telefon adja a netet a laptopnak, tethering, modern technika.. Tehát ez a bejegyzés innen szól a semmiről.

A héten lerobbant párszáz busz az éjszakai hideg miatt, azóta a bkv-nál egész éjszaka mennek alapjáraton a buszok, hogy reggelre el tudjanak indulni. A nyilatkozó arc szerint kb. 1000 busz kellene a békávénak, na most összesen van 1100 jelenleg..

Talán azért van mindez, hogy trianont kompenzáljuk, hogy nagyobbnak tűnjön az ország, ki tudja..

A fülemben meg Supersilent, hát ez a 6 c. album valami gyönyörű! A többi, amit hallgattam, szintén jó, de ez nagyon ott van.

Most bekapcsolták a fűtést, negyven fok lesz pár perc alatt, ide száll fel az összes ember, aki délután négy óra óta errefelé szeretne menni, vagyunk egy páran.. Nembaj, közösségépítés, közben meg utazom egy másik világba..

Egyre fontosabb vagyok.

elindultunk.

vendég és valóság

g+ci hideg van, próbára menet is mínusz tíz volt állítólag, azóta a helyzet mégszörnyűbb, Ájfónom szerint -14 fok..

Mi ez, ennyire nem kell tél, köszi. Majd bekapcsolom a SantaClaus is coming to town remixlemezt meg a karácsonyi villogót a teraszon, ennyi elég lesz!

A kék kanapénak volt ma egy kedves vendége, akiről csak elhaló hangon és szuperlatívuszokban tudok beszélni. Amikor legutóbb itt volt, megjött Sugi, leült a géphez netezni, majd hátrafordul és így szól: Ti miért nem jártok?

Nem tudom, van így is. A szép az benne, ahogy beszélni tudunk, hogy nem kell magyaráznom semmit, és ahogy egymásnak mondjuk a következő gondolatát, de pont azt, amit magától még éppen nem érne el.

Az tetszett most benne - bár nem bírnám ennél sokkal tovább - hogy felnőtt szemmel gondolkodik emberekről, élethelyzetekről, párkapcsolatokról. Ki hogy tud működni az életben, hogy tud együttműködni, milyen kompromisszumok lehetnek, kellenek. Jól kinevetjük egymás életét, aztán búcsú, tovább valamerre.

Egy gyöngyszem:

- A férfiak azt szeretik, ha szivatják őket!

- Meg azt, ha szívják!

- Pont ezért tűnik szivatásnak, mert ugyanaz csinálja, aki a szívást is..

Én egyben látom a világot. Próbálom. Ha történik valami, ér egy élmény, akkor újra kell rendezni mindent, amit érint. Néha mindent. Nem megy másképp. Lehet, hogy bizonyos dolgokat rosszul látok, ha ez bebizonyosodik, akkor próbálom valahogy máshogy látni. De ahogy vannak a dolgok, az mindig ugyanaz. Az egy valami. A világ. Univerzum, XXI-es kártya.

Nem tudok mindent, csomó fehér folt, de van egy térkép, próbál lenni.

Azonban nincs ezzel mindenki így. Sőt. Mármint, szubjektív interpretációim nekem is vannak, hogy az egyik embernek ugyanarról mást mondok, de belül egyet gondolok.

Sokan sehogy sem gondolják. Nincs ugyanis rá szükség! A saját határodig kell csak kézben tartani a dolgokat, felesleges tovább. Minden úgyis csak saját magadért van, tehát felesleges kilépni ebből a térből, még gondolatban is. Felesleges olyan dolgokon gondolkodni, amik nem kötődnek legalább közvetve önmagadhoz.

- De az alma akkor is piros.

- De honnan tudod, lehet, hogy nekem zöld.

- Kérdezzünk meg sok embert, és mind azt fogja mondani, hogy piros, akkor megegyeztünk egy piros valóságban, ha nem fogadod el, akkor nem fogadod el az emberi közösséget.

- De elfogadom, csak nekem éppen arra van szükségem, hogy az alma ne piros legyen.

- De miért lehet arra szükséged, hogy ne piros legyen, hogyha egyszer piros?

- Régóta keresek valami zöldet, és találtam végre egy almát.

- Dehát ez piros!!

- Lehet, hogy Neked ez fontos. Nekem így is jó zöldnek, hogy Te pirosnak látod.

Ezt játszottuk.

Az emberekhez közeledve szubjektivizálódik minden, ha egész közel megyünk, azt úgy hívják, hogy én. Távolodva meg az univerzum.

Objektív emberhez nem lehet közeledni a világ ismerete nélkül, szubjektívhez meg a világhoz való viszonyának ismerete nélkül.

Én például arra bukom, ha valaki olvassa a híreket, tudja mi az előjegyzés cisz-mollban, mert számomra a világ összerakása egy fontos dolog. Fontosabb, mint a saját szerepem boncolgatása a világban. Másnak meg fordítva, de késő van már ehhez, meg unalmas is.

Nem tudom már, hogy piros-e vagy zöld. Meg kell kóstolni..

mantra zorro

"Végre egy lelkes énekesnő a fotelben, na ilyet se láttam még.."

A történetírás egyik legmagyarosabb lemeze készül a mantrapornó neve alatt, két zeneszerzővel, 3-4 énekesnővel és legalább ugyanennyi szövegíróval. Magyaros alatt azt értem, hogy eszméletlen a távolság a között, amiről szólnia kellene a zenélésnek, pont fordított az egész, a zenekar van az albumért, nem az album a zenekarért. Tipikus mondatok:

"Muszáj egy anyagot kiadni, különben elfelejtik a zenekart"

"Vidéken kell fellépni, különben nem hívnak fesztiválozni"

"Hirdetni kell, mert más zenekaroknak is láttam hirdetését az estben" - de nem is folytatom, csak felmegy a pumpa.

Mindehhez Marci feledhetetlen orgánuma.

Én meg azért a befejezést megígértem nekik, ez még egy szám, meg még egy, meg még egy, tudjátok hogy van ez a baráti igéreteknél..

Mindegy, tegnap jöttem rá teljesen hibás felfogásomra a zenekart illetően, úgy kell a jelenségre nézni, mint egy csocsótársaság, akik mellesleg zenélni is szoktak - ilyen nézőpontból nagyon vicces és szórakoztató. Persze nem minden csocsótársaság megy cseh-szlovák turnéra, meg égeti magát az mtv-ben.. :)

Piri dobott meg egy zsák Zorn dallal, és ezért bejegyzés címének másik fele, mert zenéről elgondolkodtam, és akkor kicsit miért nem itt. Várom a szaxofont, semmi, rákeresek az allmusicon, és kiderül, hogy nem is lesz, ez egy zongoratrióra írt album, és bizony megvillan Vince Guaraldi neve a hatások között, hát igen, biztos ismeritek a Snoopy zenéjét (jellemző, hogy ez is a cuki karakter nevéről terjedt el magyarhonban, mert ugye nem ez az eredeti cím!), nagyon hangulatos jazz-trió dalok, olyasmi, aki semmit nem akar túlzásba vinni, kerüli a nagy szavakat, inkább bennsőséges, személyes, és pont ettől irtó jó. Kicsit mint Bill Evans, de Bill azért sokkal fájdalmasabb, küzdelmesebb, heroinosabb, Vince meg nyugodt, mint egy vasárnapi ebéd, és valahogy pont úgy jó. Pont az a szoláris szépsége az életnek, amikor minden a helyén.

Furcsa Zorntól egy ilyen próbálkozás, mert én eddig eléggé más oldalról ismertem, már amennyire ismertem. Az én agyamban a tipikus parasztvakítós zene volt az, amit hallottam tőle, a zenének azon a határvonalán, sőt azon túl is, ahol még egyáltalán lehet objektív kategóriákkal dobálózni. Szóval mintha ügyesen úgy akart volna befutni, hogy csinál egy kritizálhatatlan zenét, amit ráadásul nem is túl nehéz eljátszani, és beveti az összes művész-pr elemet, amit kell, hogy azt a viszonylag széles borderline-sznob réteget megfogja, akik már kifinomultabban, műveltebben keresik az értéket, de különösebb zenei ízlés-hozzáértés-műveltség nélkül.

Most ahogy nézegetem az albumcímeket, hát itt bizony kemény kabbalista-mágikus vonal tükröződik, héber ábécé betűi szerinti albumok, Tzaddik records, magick, biztos van egy-két Crowley könyv ott is a polcon.. :)

De a zene az csak zene, hiába a körítés, hiába tűnik ki valaki személyiségével az alap kissapkás jazzerek közül, a hang az könyörtelenül csak hang marad.

Most ez eddig úgy tűnik, mintha valami szart hallgattam volna, persze jó zenéről van szó, mármint ez ugye teljesen más, mint amiről írtam fenn, az a free korszaka, vagy nemtom, Az alapvető modális dallamokból való építkezés kicsit fura persze a zongorán hosszú távon, szóval hogy 1-2 dal, főleg az első, friss és váratlan, de hogy mindegyikben aztán szinte ugyanaz megy, az egy kicsit uncsivá teszi, meg hogy, már megint nem igazán jazz ez, mert bizony szinte minden rész ki van írva előre, és persze vannak improvizációk, de ott sem érzem azt, hogy különösebben megszakadnának a zenészek, profi, Berklee-ről kipucolt srácok eljátsszák a házi feladatot.

A hangulata azért érdekes, más van benne, mint az ehhez hasonló euro-mainstream jazzben, én love songnak furcsállom, valahogy nem love ez, vagy ha love, akkor olyan mindenki felé irányuló love, nem tüzes, lángoló, szenvedélyes, érzelmes, visszavonhatatlan, életem-halálom love, hanem olyan egyben vagyok a világgal - love.

Hallgassatok utána Bill Evanst, és máris érződik a különbség, hogy milyen egy igazán személyes zene.

Nemtudom, talán túl kevés nekem a dráma a mostani zenékben, az igazi dráma persze, mert hatásvadászatban minden eddigit felülmúló apparátus van. De valahogy a zenének, és a művészetnek az a fajta komolyanvétele, ami nagyon sokáig egyértelmű volt, az mintha megtört volna, és ezt legjobban persze saját magamon érzem - hogy végülis mindegy, hogy csinálod-e, vagy sem, és ez rohadt nagy gáz. Mint egy ház.

A "klasszikus" Zornnal kapcsolatban meg azt a hibát követtem el, hogy komolyan vettem. Nem szabad, játék, játszani kell. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a free jazzt játszani jobb érzés, mint hallgatni.. :)

meditáció

Most elengedem...

saját életemmel szembeni érdektelenségemet.
a nehézségektől való menekülést.
az érzést, hogy semmit nem tehetek.
a zsibbadtságot és az érzelmi képtelenséget.
saját agresszivitásom meg nem látását.
azt, hogy hagyom felhalmozódni a bajokat.
minden függőséget és önállótlanságot.
minden kívánságot és azt, hogy gyorsan feladom.
önmagam és jogos igényeim észre nem vételét.
a gyors, könnyű "megoldások" keresését.
a változástól való fenyegetettség érzését.
a rutinba és szokásokba való temetkezést.
az érzést, hogy minden túl problémás.
az oda nem figyelést és a feledékenységet.
mások követését a béke érdekében.
a másokon át való életet és az önmagammal való nem foglalkozást.

Most elfogadom...

hogy magabiztos, erős és független vagyok.
hogy fejlesztem az agyam és átgondolom a dolgokat.
hogy ébren vagyok és figyelek a világra.
hogy büszke vagyok magamra és képességeimre.
hogy lehet rám számítani a nehéz időkben.
hogy magamba tudok nézni félelem nélkül.
hogy érdekel a jövőm.
hogy egy nagy gyógyító erő vagyok a világban.
hogy aktívan átölelem az életet.

music non-stop

Na hagyjuk a szarságokat, a lényeg azért nem vész el teljesen.

Pár nap kellett hozzá, vagy talán hét, meg pár letöltött lemez és dal, hogy végre teljes magabiztossággal érezzem, hogy na ez az, ezt kerestem már nagyon régóta. Most ez a Compost kiadó válogatása, és hát olyan zenékkel, amik valahogy irtóra hatnak rám.
Én igazából a jazz óta (és ennek már lassan 8-10 éve) nem tudtam igazán rácsodálkozni zenére, persze egy-egy előadóra, újdonságra igen, de az az érzés, hogy "basszus nem tudom mit csinálnak ezek, de rohadt jó" - na ez azóta nem volt. A jazz már a múlté, persze kell ahhoz, hogy az ember a zenét igazán megértse, megtanulja, anélkül sztem sosem lesz az igazi. De ami most van, az az elektro, és nem is csak feltétlenül hangzásilag, meg hangszerelésileg, hanem koncepcionálisan. A lehetőségek borzasztóan kinyíltak, mindent lehet, de amit mondani akarsz, az más, máshogyan, mint akkor.

Karma - Beach Towel I:Cube cosmix marathon mix

Hát ez most a csúcs. Egyszerre diszkó, és hangok nélküli komolyzene. Vannak benne hangok, de nem úgy mint régen. Le lehetne írni az akkordokat, le lehetne kottázni, de mégsem lehetne.
Vagy a Ben Mono régi lemeze is hihetetlen technikás, és az is már vagy öt éves, Lorenz Rhodetól is kivagyok teljesen, Meitz meg szimplán a legjobb. És hogy a tánczene központja bizony Németország lett, és az a fajta forradalom, ami bekövetkezett, az itthon még gyakorlatilag nincs is, pedig ennek is már kb. 5-6 éve, persze fokozatos.
És nem is lesz itt egyhamar, ugyanis szellemileg ezek a zenék átlagosan kb. 57.38 évvel vannak a magyar valóság előtt.
Zeneileg annyira szabadon kell gondolkodni, de ugyanakkor mégis összeszedetten, ezekben a számokban benne van minden a könnyűzenetörténetből, jazzből, funkból, sokszor csak egy-egy akkord, vagy hang, vagy basszustéma, de nem lehet anélkül összerakni, ha nem érzed, hogy hova, mit.
És a technikai nehézségekről még nem is beszéltünk, amit az jelent, hogy a rengetegféle hangzást ismerni, és létrehozni tudni kell, mixben gondolkodni, stb.

Na szóval ez, most úgy végre kézzelfoghatóan látom azt a kört, vagy közösséget, vagy scenét, ahova ahova tartozni akarok, ez volt a legnehezebb talán eddig. A többi már gyerekjáték.

téli kirakatok

how we communicate?

az iwiwwel kezdődött, vagy folytatódott. Ott volt az első kirakat az interneten, azt követte a többi. A profil, a fényképek, (vajon hány közös képe van rólunk, mennyire szeret?)
Aztán jött még a blog, a facebook, a picasa, a twitter, az msn állapot, mind csupa kirakat magunkról, amit nagybátyám szerint önmagunk jelentéktelensége indukál. Fáj, hogy senkit sem érdeklünk, s így muszáj valamit folyton tennünk, mondanunk, mutatnunk.

Irtó hideg van már éjszaka, pedig féltem, hogy többet nem lesz itt tél, de lett.

De sokszor mégiscsak oda jukadunk :) ki, hogy valódi információt csak ezekből a kirakatokból lehet nyerni, de itt is csak közvetett módon. Fárasztó ez az egész. A köröket futni, mintha maraton lenne a tornateremben. (Vagy legalább cooper-teszt! :) Hiúság? Félelem? Miért?
Kirakta, nem rakta. Utalt rá, nem utalt rá. Szeret, nem szeret?

Amúgy tényleg nem érdeklünk senkit. Mármint ti. Én érdekes vagyok. :)

De nem érdeklünk, nem vagyunk jelentékenyek, és érdekes, hogy az egész internet 90%-a mégis erre az egónövelő szolgáltatásra állt rá, ezek szerint ez nekünk a legfontosabb mégis. Hogy legyünk valakik, hogy számítsunk, hogy jók legyünk, hogy jól csináljuk. Vagy ha már ez nem megy, akkor a kirakatban legalább ez látsszon. Hogy ez miért tud bárkit is megnyugtatni, én nem tudom, dehát én se a twittert, se a facebookot nem tudtam még felfogni. (bár a blogban és a picasan kiélem magam.. :)

Annyira hideg van, hogy még mindig jégcsapok lógnak a harmadik szememen, pedig már vagy félórája itthon.

Na mindegy, kicsit a kedvem is borongós, itt belül, pedig már advent van, és karácsony lesz, és nem kellene így lenni.
Talán majd akkor minden helyrejön.

sóhaj

olyan, de olyan ritka, hogy valakivel beszélget az ember, és a végén nem arra jön rá, hogy már megint egész végig valaki másnak a hülyeségeit próbálta meg tolerálni...

emberi kapcs. tutorial 1.

Két gyors véglet, szubjektív és objektív. A szubjektív kapcsolatban tökmindegy mit mondasz, csak az számít hogyan mondod, hogyan viszonyulsz a másikhoz, minden ide van visszaforgatva, minden szó, tett, csak egy kép saját magadról. Minden csak annyiban számít, amennyiben a két ember viszonyát módosítja. Mindegy, hogy krumpli, vagy elefánt, csak az számít, hogy kedves krumpli, vagy mogorva elefánt! Jóanyám ennek verhetetlen bajnoka.

Objektív barátainkat viszont csak a végeredmény érdekli, nem számít a stílus, a hogyan, csak a tettek, a tények, a kézzelfogható dolgok. Fájdalmas őszinteség, a lélekbe tiprás, mert hát az úgy van! A szubjektív a világot is eldobja, megváltoztatja a kapcsolatért (pozitív, vagy negatív irányban is akár), az objektív meg a kapcsolatot képes gyilkolni vagy isteníteni a világért.

Mennyire nehezen érti meg egymást a két véglet! Pedig együtt lenne kerek a világ.

köszönet iNi-nek a remek linkért! :)

szenvedély és választás

Van egy pont, egy hét, két hét körül, amikor minden elhatározás lelankad. Én se fogyókúrázni, se leszokni nem próbáltam még, de sok más dolgot szerettem volna elkezdeni, megtartani, rendszeresíteni. Valahogy szinte minden egyszercsak lekopik. Valahogy nem jut eszembe, valahogy legyintek, egy belső döntőbíró nem ítéli elég fontosnak a dolgot. Hozzám a legtöbben ezért járnak, ezért jár tanárhoz az ember, hogy ezt az automatikus visszaesést kompenzálja. Néha, bizonyos dolgok azonban túlélik ezt a rövid időtartamot, és egyre több időt követelnek maguknak, egyre jobban akörül kezd forogni az életünk - nálam a zene ilyen - nincs szükség semmi külsőre, belülről tör elő. Úgy hívják ezt, hogy szenvedély, és bármit, ha az ember komolyan akar csinálni, ahhoz bizony szenvedély kell. Hogy a szenvedély honnan jön, és hova mutat, az belülről láthatatlan. Nem tudjuk, miért tesszük, csak kell, csak muszáj, egyre többet, a végkimerülésig. Külső szemlélő értetlenkedik, racionalizál, besorol, osztályoz. Belülről meg nincs kérdés.

Egyre jobb ötletnek tűnik az, hogy zenét vettem. Ugyanis a választás aktusa iszonyatosan megnöveli az értékét. Az, hogy pont ezt a lemezt választottam, adtam is érte cserébe, elkötelez. Kötelez arra, hogy bánjak vele, hogy meghallgassam, és meg akarjam érteni. Ugye mindenkinek a vinyóján gigaszám állnak a meghallgatatlan albumok? Amit valaki átvett, amit egyszer letöltöttünk? És ha bele is hallgatunk, nagyon ritkán fog meg - mert tét nélküli. Itt most persze nem tudom kihagyni a szerelmi hasonlatot, de tegyük fel popsztár vagy, esetleg Bekem, minden nőt megkapsz, bármelyik a tied, az egyiknek tetszik a haja, a másiknak tündéri a tekintete, a harmadiknak tökéletes a feneke, de egymás mellett ezek nem csodák, hanem csak különbségek. Ha egymás után mindegyikkel kefélsz, a végén még csalódott is leszel! Hiszen megszoktad a nyolcadik és kilencedik érzéki száját, és hiányzik a tizenharmadik közben, igaz hogy annak verhetetlen combjai vannak, de mennyi minden hiányzik, ami megvolt az előző tizenkettőben! (következetésünk, szörnyű dolga lehet az ilyen helyzetbe kerülő ifjaknak, kerüljük el a szituációt, ha tehetjük! :)
A szerelem helyes útja a szenvedéllyel választás, persze nem mindegy, hogy kit, hogy melyik lemezt veszed, nem árt belehallgatni előtte! :)
De utána, ahogy újra és újra meghallgatod, egyre jobban tetszik. Persze nem mindig a kedvenc lemezedet akarod meghallgatni, de megint attól félek, hogy bunyó lesz, úh. ebből a bölcseletből elég is ennyi.. :)

Csendes

Át lehetne amúgy nevezni Hangos-ra, mert hogy egy szót nem ért az ember a beszélgetésből az tuti.
Itt ülök most egy Macbookkal, amiben van mobilinternet, épp felhívtak, az iphoneomat is kénytelen voltam elővenni, és ha már elővettem, elöl is hagyom, épp a facebookot nézem (amit továbbra sem értek), sikerült a tökéletes asszimiláció, most már biztonságban vagyok, még egy szemüvegre spórolok, az sokat dobna, de már így is el tudok vegyülni közöttük, éljen!!

Ide kellett jönnöm amúgy installálni, mert a mobilnet szégyenteljesen lelassult, írtam egy levelet a vodának, hogy szívesen fizetnék még valamennyit, hogy a korlátlan internet legyen tényleg korlátlan, tudom, hogy szívük húrját pendítettem meg, nincs esélyük, így Hanuka környékén kifejezett melegség ébred ismét keblemben eme nemes embercsoport iránt..

A metróban láttam egy plakátot, hogy megjelent a villamosvezető-énekes, Warga Feri lemeze. Aztán arra gondoltam, hogy nem is az a szenzáció, hogy egy villamosvezető énekel, hanem hogy egy cigány dolgozik.. :)

Na látom idén se nyerek tolerancia díjat, talán jövőre!

run, run, run!

ajjaj, para van.
Sajnos a Beatport addiktívnak tűnik, tegnap nyugodt lelkiismerettel hallgattam Daniel Pault azzal a tudattal, hogy akkor erre hónapra megvolt a szakmát támogató kiadás, erre mit veszek észre, hát nem azt, hogy reggel fél nyolckor nekiállok új trackeket hallgatni (még a szomszéd is lekopog, dehát hallanom kell rendesen a basszust, ezt meg kellett értenie), és az még rendben is lenne, de hogy szépen csúsznak be a trackek egyesével a kosárba, egy óvatlan pillanatban, mikor nem nézek oda, gyorsan rá is nyomok a checkoutra.
Hát, igen, de abszolút meg lehet ezt érteni, tudom én, hogy a csajok mit éreznek néha egy-egy cipő/ruhadarab láttán, ezt nem lehet kihagyni, na olyasmi.
Az egyik dal, Jaga Jazzisttól például olyan, hogy felkaptam rá a fülem. Úgy értem, nem szoktam ilyesmit tenni mostanában, akármi új zenét hallok, mert általában nem elég jókat hallok, de ebben volt végre valami váratlan, és az még önmagában kevés, hogy váratlan, mert Uhrin Benedek is váratlan, meg ha a cica átszalad a zongorán, az is, de ez meg még jó is volt. Olyasmi, mintha kezdenék egy hosszú téli álom után egyesek megtalálni azt a fajta kreatív szintet, amit a hetvenes években a Weather Report meg hasonszőrű zenekarok játszottak, a zeneileg nagyon képzett, de mégis emészthető, tartalmas szintet. Mondjuk még mindig csak közelít, de azért örvendetes mindenképp.
A másik (post-címadó) dal meg Meitz, hát ha van zenei példaképem, mármint olyan, akinek a zenéjére a leginkább hasonlítok, akkor az ő, Clara Hill énekel, és ez meg egy olyan nagyon fülbemászó, de dögös, ötletes, hangulatos, nem tudom, majdnem minden, popdal, persze, persze lehetne még több, de ez is irtó jó.
"Mi? Ez az a német kurva? Ez ilyen jót tud?" - kommentálta kedvenc vizitáló énekesnőnk a szonikális élményt, kinek arca egész kisimult, mióta már lassan hónapokban mérhető párkapcsolattal rendelkezik - ennek meg mi, itt Quincy produceri foteljában igazán örülünk.

Elfáradtam, egész nap kevertem, észre se veszi az ember, hogy este kilenc van, és még csinálnám, nagyon benne vagyok, de a fülem elhagyott, semmit nem hallok. Ez az a pont, mint amikor öt nap sziget után az ember a hangok alapján nem tudja eldönteni, hogy ez most a metál-, a technosátor, vagy stand-up comedy.

Igenis a popzene a legjobb, nézd meg, mi maradt fenn a klasszikus korból is, néhány popsláger, Air on the G string, Kis éji zene, Sors-szimfónia első tétele, Bolero, Tell Vilmos nyitány, Pa-pa-pa-pageno áriája. (Kíváncsi vagyok, ebből ki hányat tud felidézni, ne adj isten énekelni/eljátszani, mert amúgy mindet ismeri mindenki)
Kit érdekel, hogy Ravel milyen zseniálisat alkotott a Jeux'deaux-al, vagy hogy Bach mibe bonyolódott a Wohltemperiertes második kötetének közepefelé a cisz-moll fúga reprízénél?
Az azoknak van, akik a popzenét csinálják.

beatport

Zárkózom Európához, úgy döntöttem, hogy elkezdek (igaz volt már ilyen régen) zenét venni. Mert persze ott a torrent is, ami mondjuk a vodanettel nem használható, de van egy nagy előnye a beatportnak, meg az itunesnak, hogy ott tudsz böngészni, és hogy minden ott van, nem csak a full discography flacban 8 gigás terjedelemben, amiben amúgy a legutolsó release 2006-os, szóval hogy naprakészen lehet követni a dolgokat.
Fizetni azért a zenéért, amiért szeretném, hogy nekem is fizessenek, meg tényleg, sajnos itthon kevés az olyan impulzus, ami segítene igazán state-of-the-art zenét csinálni, nincs meg a közeg, (most kihúzok egy hosszas berlini siránkozást) és egész jó zenét csinálok most is, de koncepciójában akkor sem elég modern.
Most például Daniel Paul legújabb lemezét vettem meg, ami tulképp deep house, de Meitz jelenléte miatt mindenképp izgalmas jazzes felhangok várhatóak benne, belehallgattam, és tetszik, és kell, és kész.
(persze azért a lemonheart ftpre felnyomok mindent a kedves érdeklődőknek :)

Szex

Robjo blogjában olvastam egy remek bejegyzést a szexről, és ennek
mentén egy ideje szedegetem a gondolataimat össze-vissza. Vagy hát így újra megnézve inkább szétdobálásnak tűnik, de sebaj.. :)


Lilith a zsidó hagyomány szerint Ádám első felesége, akit vele együtt
teremtett Isten, ugyanúgy porból, aki egyenrangú párja volt Ádámnak.
Eddig minden szép és jó, a gond azonban - mint legtöbbször - szex
közben jelentkezik. Lilith ugyanis nem akart alulra kerülni, felül
szeretett volna lenni, de ez meg Ádámnak nem tetszett, akinél
jelentkeztek a soviniszta tünetek, elég hamar már ezek szerint. Ádám
se akart alul lenni, Lilith berágott, és lelépett, és aztán még sok
minden történt vele, de ez már nem olyan fontos, de pl. ő lett felelős
a férfiak szexuális álmaiért, a csecsemőhalálért, meg alapvetően ő
lett független, csábító, de terméketlen csaj. Például teje sincs
állítólag.
Ádám meg miután hisztizett egy sort, kapott új nőt, Évát, aki viszont
ezúttal már az oldalbordájából készült, és aki az odaadó, alárendelt
szerepet szívesen játszotta (valszeg már akkor is valamilyen
számításból! :), így mindenki boldog lett (bár jött a bűnbeesés
nemsokára), és azóta ez is maradt a társadalmi modell.

Hogy a nemekkel nincs minden rendben, az mindenki, minden kor számára
világos. Vannak szerszámok, vannak szerepek, de nem mindig passzolnak.
Többféle bejárata van mindenkinek, többféle szerszám, tetszőlegesen
pakolhatóak dolgok, aztán a segédeszközökről már ne is beszéljünk.

Lilith személye azonban fontos, mert szimbóluma a női
egyenrangúságnak, az ember androgün, kétnemű mivoltának, sőt tulajdonképpen azt szimbolizálja, hogy az eredeti szex az két egyenlő lény között zajlik, és Évával csak egy korlátozott változat élhető át. De mivel Ádám és Lilith között a viszony megromlott, ez már közvetlenül nem hozható helyre, Lilith negatív figura lesz, démonizált, a megrontó, kurva, csábító arcetípusa - akivel azonban a szex mégiscsak valamiért több, mint Évával.
Az út azonban fordított, mint az életben mindig, ha az androgün lét elvesztésének következménye a lecsökkent szexualitás, akkor a szexualitás kiteljesítésével elérhető a férfi/női megosztottság felett álló egység.
De hogyan is lehet kiteljesíteni a szexualitást? Minél több emberrel? Egy emberrel minél jobban? Mi az, hogy jobb? Vagy nincs jobb, csak más?
Ha a szexet, mint szellemi archetípusok találkozását próbáljuk csoportosítani, akkor a klasszikus elemek szerinti felosztás jó segítséget ad.

Föld - ez a férfi szexel nővel típus
Ennek a fajta közösülésnek a lényege, hogy a férfi aktív, a nő
passzív, bármi amit tesz, az max.reakció lehet a férfire
"Elfogadom, amit teszel velem"

Levegő - (ne kérdezzétek miért levegő) nő szexel férfivel
Itt a szeretkezés lényege, hogy minél nagyobb legyen az élvezet,
mindkét fél aktív, és a célja hogy a partnerének az élvezetét minél
magasabb szintre hozza. Ide tartozik minden a szexuális kiegészítőktől
a filmeken át a tantráig.
"Azt teszem veled, ami jó neked"

Víz - nő szexel nővel
Ez nagyon érzékeny műfaj, mert itt a cél az, hogy minden pillanatban
azt adja a nő a partnerének, amit a legjobban szeretne, és ezért ez
egy kiszámíthatatlan, pillanatról-pillanatra alakuló élmény, a női
megértés és ráhangolódás jegyében.
"Azt teszem veled, amit szeretnél"

Gondolom kitaláltátok mi jön.. :)
Tűz - férfi szexel férfivel
Ez meg arról szól, amikor a cél a saját élvezetünk elérése és
fokozása, anélkül, hogy tekintettel lennénk a partnerre.
"Azt teszem veled, ami nekem a legjobb!"


A dolgok, amiket megtanulhatunk közben, a földben az odaadás és
elfogadás, a levegőben a szexuális aktus technikája, a vízben a
másikra hangolódás, a partnered ismerete, a tűzben pedig önmagunké. Az okkult szexmágia követői azt is vallják, hogy ha egy ember tökéletesen integrálta magában az elemeket, akkor túllép a férfi/női felosztottságon, és hermafrodita lesz, és ha egy pár mindkét tagja hermafroditaként szeretkezik, akkor az a csúcs. Szóval erre kell/lehet gyúrni.

De ez a csoportosítás nem csak négy féle aktust jelenthet, hanem sokkal több a
kombináció, mivel minden partner tartozhat mind a négy típusba, sőt
mind a két nembe is, bár kétségkívűl vannak vicces kombinációk.
Gyorsan végigfutok a klasszikus férfi-nő 16 variációján, persze
mondanom sem kell, hogy a valóságban a kombinációk vegyesen fordulnak
elő egy aktuson belül is, egy pároson belül pedig többféle aktus is
dominálhat. Hevenyészett leírás, szóval csak ami épp eszembe jutott..



Férfi - föld, Nő - föld
Lekapcsolt lámpa, tanácstalan fekvés egymás mellett, esetleg 5 perc
misszionárius póz, száraz kézimunka, két szűz szexel típus.



Férfi - levegő, Nő - föld
Férfi kiműveli magát pornófilmekből, megkeresi a G-pontot,
különbözőféle módon kényezteti a nőjét, sok nyalás, több pozícióban
dugás, csaj passzívan fekszik, hangjelzésekkel adja párja tudtára
elégedettségét.

Férfi - víz, Nő - föld
bénázásveszély, a férfi lesné a nő rezdüléseit, de a nő passzív, és
aktivitást vár, lassú, hosszas előjáték, gyengédség,
impotenciaveszély, lehet, hogy a behatolás elmarad, vagy
értelmezhetetlenné válik.


Férfi - tűz, Nő - föld
A pornófilm mint típus, a nő kizárólag a férfi élvezetének a
fokozására van, guminő feeling, análszex, yeah.



Férfi - föld, Nő - levegő
Férfi a hátán fekszik, kezében koktél, nő mindent bevet a sztriptíztől
a prosztatamasszázsig, lovaglópóz, a végén lenyeli, klasszikus Gésa,
vagy elitprosti style.

Férfi - levegő, Nő - levegő
Közös lapozgatás a tantraszexkönyvben, segédeszközök a farokgyűrűtől a
Hello Kittys vibrátorig, többszörös orgazmus, teljesítményorientáció,
elégedett sóhajok a munkahelyen


Férfi - víz, Nő - levegő
A nő technikásan kényeztetné a partnerét, a férfi viszont az ő rezdüléseire van
hangolva - sztem ez kábé a legritkább felállás lehet, kommunikációs zavarok lehetnek,

Férfi - tűz, Nő - levegő
Pornófilm, ahol a nő is élvezi az alárendelt szerepet, és önszántából
bevet mindent a férfi örömének fokozása végett, mélytorok,
anilingus, stb.




Férfi - föld, Nő - víz
A férfi passzív, a nő hangolódik, lassú, hosszú előjáték, kézimunkával
befejezett masszázs, esetleg beszélgetés, fantáziálás

Férfi - levegő , Nő - víz
Férfi aktívan kényezteti a nőt, viszont zavaró lehet, hogy a férfi nem
kap visszajelzést tevékenységéről, mert a nő nem magát figyeli, hanem
a férfit, előfordulhat megjátszott orgazmus

Férfi - víz , Nő - víz
Mindkét partner egyenrangú, gyengéd, érzelmes, lassú tempójú aktus,
69, együttes orgazmus, tapasztalt páros

Férfi - tűz, Nő - víz
Férfi önző, a nő odaadó, gyors dugás a férfi kedvenc pózában sok
szopással fűszerezve (ez se rossz :-)




Férfi - föld, Nő - tűz
A radiátorhoz bilincselt férfi, akibe benyomnak három viagrát, majd
megerőszakolják típus, aggresszivitás, női pornó, ill. férfi beavatás,
tapasztalt nő - fiatal fiú

Férfi - levegő, Nő - tűz
A férfi mindent megtesz a nő kényeztetéséért, jobban nyal mint Lassie,
a nő teljes kielégüléséig tartó szex, segédeszközök, dp, minden bejárat használata :)

Férfi - víz, Nő - tűz
Klasszikus domina felállás, a nő irányít, a férfi gyengéden és érzékien követi, még
utójáték is van! :)

Férfi - tűz, Nő - tűz
Mindkét fél irányítani akar, hatalmi harc, erőszakos - konfliktusos helyzet



Alapvetően az igazán jól működő párosítások azok, amikor mindkét fél
ugyanoda helyezi a hangsúlyt, vagy kölcsönösen egymásra, gond akkor
van, ha a fókuszpont nem egyezik. A föld típusnál nincs fókuszpont, a
levegőnél pedig középen van, ezért ez a kettő határeset lehet, míg a
tűz saját magára, a víz a partnerre fókuszál.


És valahol a tettek mozgatórugója az, hogy az ember ki akarja
teljesíteni a saját szexualitását, ami pedig a fenti kombinációk
próbálgatásával és megélésével együtt zajlik. Ezért van az, hogy hiába
van egy partnerrel jól működő szexuális élet, adott esetben lehet,
hogy egy embernek mégiscsak előbb-utóbb valami másra is szüksége van,
mert szüksége van egy új kombináció megtapasztalására, vagy
kipróbálására. Ugyanakkor hosszú távon viszont nem jó a partnerek
váltogatása, mert minden partnercserénél mondhatni újrakezdődik a
tapasztalás, hiába az egyéni nagy rutin, ha a páros még együtt
tapasztalatlan, ezért minden szexmágiai útmutatás óva int a partnerek
cserélgetésétől, és egy partnert javasol, akivel együtt kell ezt a
remek ösvényt végigjárni. Bár azért néha belefér egy kis
változatosság, ugye az ember nem mindig a kedvenc sütijét szeretné
enni - na de kapok a fejemre mindjárt törzsolvasómtól, úh. maradjunk
inkább a kedvencnél, azt javaslom :)

szerva

Ma kettő lesz, többet is bírok egy este. (persze néha meg egy hétig semmi, tudom én.. :)

Van egy kedvenc helyem a Gellérthegyen, pár pad, egy fa, nem tudom, miért pont az, de az a kedvenc. Pont rálátni a várra, alattad az autók a forgalmas úton, de valahogy az egy forgalomtól távoli, se a csövesek, se a szerelmesek, se a bolyongó költők nem találnak oda, és a lakásomtól tulképp 15 perc séta.
Amikor diplomáztam, akkor oda hívtam meg azokat az embereket, akik fontosak voltak akkor az életemben, lehetett időpontot választani, szépen végigittam a délutánt, mindenki írt az emlékkönyvbe is. Ha ma lenne megint ilyen, akkor egy ember lenne csak az akkoriakból, azt hiszem, mennyire változékony ez a modern világ!

Felsétáltam ma oda, lenyűgöző a Gellérthegy, pont alkonyatkor, az égbolt olyan mélykéken sötétül a Széchenyi-hegy fölött, a hegy lámpái meg olyan mélysárgán világítanak, ettől a lépcsők avarja aranyszínű masszává válik kicsit, bizonytalanok a távolságok, sötétkék és arany, ez a két szín, meg a távolság, de közben minden végülis belül van.
A Gellérthegy azért olyan intim, mert minden szerelemhez, minden nőhöz tartozik valami, ami ottani emlék. És belegondolva valszeg ez szinte mindenkivel így lehet a városban, szóval az a hegy egy nagy, közös ágya a városnak, mégha nem is mindenki próbálja ki ténylegesen, mint Bence, hogy milyen lehet a felkelő napra szeretkezni valamelyik Dunára néző padon.
De minden kapcsolatnak megvan a maga helye, padja, fűcsomója, kicsit mintha a szerelem temploma lenne.
Még mindig el tud varázsolni a város látványa, megunhatatlan, és a nagyobb tér mindig a gondolkodásban is nagyobb látószöget ad, kikerülsz a megszokott körökből, és mindent kicsit magasabbról, távolabbról látsz.
Idén májusban a rózsadombi túrám volt ilyen, egy üveg Takler borral, ami azóta is itt áll a vitrinben emlékül, talán életem legnagyobb tour de force-ja volt saját magamban. Ott is a végén valami kertben hevertem, a csillagokra bámulva, meg a városra, valami másik valóságban, amihez hasonlót csak szerekkel, ne adj isten szerelmekkel tudtam néha megérinteni.

Ami meg kimaradt pár nappal korábban, az az, hogy vannak pillanatok, amikor az ember hirtelen kikerül pár pillanatra a szerepéből, és megdöbbenve látja, hogy mennyire más ő valójában. Aztán persze meg lehet magyarázni, hogy minden kapcsolódás kompromisszum, és egy közös valóság megteremtése, amiben saját magad elveszted, és újraszületsz valami másban. Valami közös másban. Én és Te kiadja a Mi-t. De közben meg mintha sok ember egyáltalán nem adna fel semmit magából, mintha tőlem várnák, hogy alkalmazkodjak, én meg hát olyan vagyok, tudjátok. És valami itt egyszerűen nem stimmel. Mi van, ha nem tetszik a szerep, amit osztanak, mit mondasz a rendezőnek?
Vajon melyik a jobb, az elviselhetetlen őszinteség, vagy a kedvesen duruzsoló, fülbemászó hazugság? Mondd, te mit választanál?
Két kulcsszó van itt, az egyik a szer, a másik a való, szer, szerep, szerelem, a másik meg a valóság, valami, változás, a kettőből lesz a szerva, a tanulság pedig annyi, hogy szerva itt, csere ott!

házibuli

"Azt hiszem, én már sosem leszek újra szerelmes" - mondja Sophie Marceau 15 évesen nagymamájának a Házibuli kettő elején. Ezt a mondatot gyakran felidézem mikor kiábrándult emberekkel beszélgetek - netán én vagyok kiábrándult. Hát hogy bele voltam esve abba a csajba, az a szépségnek valami etalonja, nem ez az amerikai tinivigjáték szőke tökéletes hősnője, hanem valami valódi, rá is kerestem a leírásra, hát kábé:

Mindezt az új, belvárosi iskolába érkező Vic Berreton szemén keresztül látjuk, aki már az első bulin belezúg egy kissé nyálas fiúba, de csak vagány nagymamájától számíthat segítségre, hiszen szülei éppen egymás megcsalásával vannak elfoglalva.

A második rész annyiban bonyolódik, hogy az új, még a legelsőnél is nyálasabb, kickboxos fiú (Pierre Cosso) mellett Vic egy idősebb sráccal is kavar (Lambert Wilson), a végén most is győz a tiszta tiniszerelem, legalábbis aznapra.












Világbajnok. Szóval volt egy házibuli itt is, és azt hiszem, hogy annyira kerek volt, hogy mostantól ebben fogom mérni a bulikat, ez az egységnyi buli, ehhez képest lehet valami 0.65, vagy 1.2 buli értékű. Gyulával ketten persze hamarabb kidőltünk, de a házigazda feladata olyasmi, mint a bicikliversenyen a felvezető, agárversenyen a nyúl, pornóforgatáson a felszopó (sic! :) feladata, természetes, hogy nem győzhettünk.

A jó az volt, hogy megfelelően aránylottak a különböző irányból kapcsolódó emberek egymáshoz, mindenkinek volt pár ismerőse, és pár ismeretlenje, lehetett inni, beszélgetni, és persze a táncparkettet is felszántottuk, bár mintha igazán nem is táncoltam volna, vagy csak már elhagyott a tudatos mozgáskoordináció? Valami rémlik, de majd biztos a partifotó.hu-n fény derül mindenre. Amúgy nem is nagyon fotózott senki (szerencsére), esetleg iNi fog feltenni 2-3 év múlva néhány intim pillanatot..

De akár mérhetjük a házibuli sikerességét az elkövetkező pár napban megszervezett randik számában is, vagy az elszenvedett anyagi veszteségben, bár ezúttal Gyula nem rúgta szét a vécéajtót, úh. relatíve jól kijöttünk..

Ma meg Gyula japán zenekarának buliján voltam egy kicsit, de annyira bizarr volt, hogy nem bírtam sokáig. Amikor egy matyóhímzéses népviseletben öltözött japán csaj a dobos egy zenekarban, ott muszáj elgondolkodni... Nem volt amúgy sokkal rosszabb ez, mint az Omega az Efotton, tulképp ez a klasszikus rockzene a multiban dolgozó programozók és könyvelők kikapcsolódásává züllött. Mindegy, mindig felforgatja kis világomat, ha nyuszifüles japánok, meg kimonós magyarok bulijába keveredek..

gyertyák és percek

most ez olyan klasszikus naplóbejegyzés lesz, szubjektív

gyertyafüggő lettem, a vörösmarty téren a legjobban a bazi nagy öntött gyertyák és háromágú gyertyatartók nyűgöztek le, szinte egész nap ég itt a kanapé mellett egy gyertya, most épp egy büszke, nagylángú piros. Ma már a gyorséttermet is feldíszítették teamécsesekkel a kedvemért. Egy végig bőgő gyereknek odamutattam, hogy pszt, miközben mentem ki az ajtón - lefagyott a srác eléggé.. :)

Tele van a szobám szintikkel, ha épp hagynak, egész nap csak hangszerelek, hogy az mi, kérdezik többen? Talán írok nemsoká egy rövid tutorialt a keverés és hangszerelés mikéntjéről, mert lassan itt az ideje, hogy ne őrizgessem tovább fantasztikus tudásmorzsáimat.
Zenélni a legjobb dolog a világon, a hangszerelés meg a harmónia művészete, úgy megtervezni egy dal hangzását, hogy minél jobban illeszkedjen minden. Olyannak kellene lennie az egésznek, mintha csak egy hangszer szólna, minél egységesebbnek, annak ellenére, hogy ez a hangszer mindig olyan, amit még senki sem hallott. A jazz persze más, ott a lényeg pont a párbeszéd, a csapatmunka, és az, hogy mindenki egyéniség benne, aki különálló, de olyan daloknál, amit én csinálok egyedül, ott más, ott egységet akarok.

Készül az új lemez, nagyon élvezem, valahol egész közel van az, amit megálmodtam még három éve, sőt, januárban már négy, te jó ég! Amikor elkezdtem a zenekart, meg tulajdonképp a zenészi pályafutásomat, és ezek most egész jó számok, tetszik! :)
A Sotés koncertet visszahallgattam részben a múltkor, és megdöbbentő volt, hogy mennyivel rosszabbnak tűnt belülről az egész a rossz hangulat miatt, de meghallgatva nagyon is dögös volt az egész, bekaphatja a közönség.. :)

Néha köd ül a városon, néha egész tavaszi szellő, olyan, ami áprilisban szokott jönni először, megsejtetve a tavaszt - fura lett az időjárás, mintha megtört volna az a megszokott fokozatos átmenet egyik évszakból a másikba. Most pár napig tavasz volt, mikor Berlinben voltam, akkor tél, hát ez van, ezt kell szeretni. Mostanában csomót változok belül, átértékelődnek a dolgok, csomó minden ráadásul álmomban történik - álomnaplóm is van, bár kicsit hevenyészett - és ezért legtöbbször befelé fókuszálok, néha azonban elkap a város hangulata, ahhoz úgy rendben kell lenni belül, olyankor lehet érezni az utca illatát, a zajokat, az egyes részek különböző kisugárzását. Most legutóbb a Déliben éreztem újra, ahol ugye annyit vártam már az utóbbi években, azt a pályaudvari feelinget, a mozdulatlan távolságot, a megdermedt pillanatot.

Talán lassan jobban vagyok, onnan lehet érezni, hogy aktívabb vagyok, kezdeményezőbb, érdeklődőbb, így jobban is szeretem magam, mint a befordult blues-player identitásomat. Eszembe jut pár régi ismerős, megkeresem őket, vagy ők engem. Meg lesz most megint házibuli, és milyen sokan jönnek, pedig csak úgy feldobtam, de olyan is van, aki szimplán meghívatta magát, pedig eredetileg nem küldtem neki meghívót, szocializáció, nyár óta majd három hónap eltelt már, és nem volt igazán közösségi happening. Persze kettesben borozni, páran tépegetni is remek dolog, de azért valami hiányzott.. :)

Ez egy annyira fura felismerés magammal kapcsolatban, hogy most le sem írom ide, ami eszembe jutott az előbb - de aki ismert, az talán amúgy is észrevette, aki nem, annak meg annyira nem is fontos.

Az óra jelzi, hogy elteltek a percek, a gyertya majdnem tövig ég, a munka vár, viszlát nagyvilág!

'round midnight

Bizonyos szempontból szeretem a vidéki koncerteket, az olyan hangulatos, hogy az ember beül az autóba, és valamelyik irányban végigmegy az országon, szeretek utazni is, meg zenélni is, szóval a kettő együtt igazából tökéletes párosítás lenne. Az elmúlt 1-2 évben már szinte minden nagyobb városban voltunk a Mantra Pornóval, és minden utazás valahogy másképp tartogat meglepetéseket.
Ezúttal köd volt éppen, bazinagy tejköd, amiben a reflektort felkapcsolva a helyzet csak méginkább emlékeztet a tányér aljára süllyedt müzliszem horizontjához. Közben Marci kicsit idegesen anyázza a kamionokat, pár percenként felhív valaki aggódó hangon, hogy megvagytok? Csak mert reggel 18 autó karambolozott az M1-esen... Hát hogyne lennénk meg, amíg Marci kezében a kormány..
(Amióta Pécsről hazafelé kicsúsztunk a Mecsek szerpentinjén hajnalban, ill. elaludtunk vezetés közben az M7-esen, azóta tudjuk, hogy Marcival baj nem érhet.. :)

Győr sznobváros, mondják többen is, érződik is megint az a kicsit hidegebb, méregetős hangulat ahogy belépünk a helyre. Biztos van ebben valami kelet-nyugat is, bár Miskolc is katasztrofális volt, de pl. Ecsegfalva és Hódmezővásárhely a legkedvesebb embereket tartogatta a koncert előtt/után, testvérré fogadtak, minden ami csak kell. Itt meg mintha számolgatnák a rajtam levő ruhadarabok árát, nézegetnek, kiafasz, miafasz.
Csak azt tudnám, hogy mire fel sznob, mi van itt Győrben, ami annyira nagy szám lenne, mert azt még elfogadom, hogy valaki egy budai villával meg anyuci bankszámlájával sznob lehet a Merlinben, de itt nem látom, mire kéne izgulni. Persze nem szükséges a sznobsághoz semmilyen teljesítmény, elég, ha a közeg hat rád, és itt így hat.

Kicsit koncert közben gondolkodtam azon, hogy miért is csinálom ezt, márminthogy most miért vagyok itt Győrben, mit várok ettől a koncerttől, vagy ettől a zenekartól. Néha az ember beleugrik folyókba, és az elsodorja messzire, de a hídon ugrás előtt tudod, hogy erre szükséged van, aztán ha már sokáig sodródtál, és kezdesz kicsit levegőt kapni, akkor érdemes elgondolkodni, hogy jó irányba sodródsz-e, vagy érdemes lenne lassan kimászni a partra.
Meg hogy ezt az egész zenélést miért csinálom, ezen gondolkodtam, mert ez sem egy könnyű kérdés, mármint annak fényében, ahol épp vagyok, egy vidéki buliban harminc ember előtt ugrálva valaki más zenéjét játszva.
És ott hirtelen megvilágosodtam, valahol az E101 közepén, hogy a cél a tökéletes koncert, és a tökéletes dal, és ha az megtörtént, vagy azt a dalt megírtam, akkor nyugodt szívvel vonulhatok vissza az aktív zenészi pályától. (lehetek végre vitriolos tollú zenekritikus, vagy infós? :)

Valahogy amikor gimis koromban minden különösebb elvárás, vagy cél nélkül írtam a zenéket, akkor ez egyértelmű volt, hogy egyre jobbat szeretnék, csak aztán rádől az emberre csomó minden, másoknak nem tetszik, vagy azt hiszed, hogy nem tetszik, élni is kell valamiből, jönnek oda hozzád sokan, hogy csináld nekik, legyél velük, ilyen legyen, olyan legyen. És minden összekavarodik, muszáj ezer kompromisszumot kötni, sok-sok békeszerződést, hogy ne maradj egyedül.
Aztán lassan tisztul a kép, megvan a tapasztalat, hogy minek van értelme, minek nincs, kipróbáltad már a helyzeteket, és lehetsz céltudatosabb. Most egyre inkább azt akarom csinálni, amit én jónak gondolok, és így már lehet közeledni a tökéletes dal felé.

Ha az ember eléri a tökéletességet, akkor fennmarad örökre, zenében most a Round Midnight c. Thelonius Monk szám jut eszembe, hallgassátok meg, ahogy Miles játssza, abban benne van minden. Vagy a Girl from Ipanema, vagy Pastoriustól a Three Views of a Secret, a Birdland, vagy még lehetne sorolni - a lényeg, hogy ha az ember képes elérni a tökéletességet, akkor az a kristály összeáll, és onnantól kezdve már sérthetetlenül bírja a korok, stílusok, ízlések váltakozását.
A tökéletes koncert is nagyon nehéz. Minden körülmény stimmeljen, minden hang a helyén legyen, minden pillanat megismételhetetlen legyen, hát ezt keresi az ember folyton, erre törekszik egész életében, és ha sikerült elérni, akkor nyugodt szívvel akaszthatja a szögre a zongorát.

A zenészlétben ez az áramlás nagyon jó, ahogy jönnek be új emberek, mennek régiek, most az új énekesnő, Kriszti hozott valami újat, de minden ember egy másik világ, karakter, sose lehet megunni. Mondjuk az kár, hogy igazán nem a zenéről szól ez sem, sosem, hanem minden mellékes dologról, hogy hányan voltak, milyen lett a smink, hogy hallod magad vissza, sosem arról, hogy tetszett-e, hogy egy másik ritmusban kísértem az Emilben, vagy hogy csak én vettem észre, hogy Jocika néha egy hangra egyszerűsítette a számokat, annyira be volt készülve? És hogy tudnánk-e hangokban beszélgetni, és hogy miért érzem én cikinek azt, ha a deszkás punkzenekar után odaülve a zongorához kicsit tényleg úgy tűnhet, mintha tudnék zenélni? Na ez az, szóval hogy ebben az underground dologban ez ciki, ha tudsz játszani a hangszereden, ciki érteni a zenéhez. Ez itt nem erről szól, hanem pont az ellenkezőjéről, ezért is vagyok rossz helyen.

A Round Midnight, éjfél körül, ez a dal címe, és már a címről is lehetne hosszasan írni, hogy mit jelent, azt az életet, amikor nincsenek pontos idők, kötöttségek, csak hangulatok szállnak lassan egymásba, a késő este átkarolja az éjfelet, és lassan átfordulnak, valahol éjfél körül lehet mindez, érzed. Az éjfél a dráma csúcspontja, amikor üt az óra, de itt nincs óra, és nincs csúcspont sem, mert csak valahol ott vagyunk körülötte, a jazzben nincs úgy dráma, mint Beethovennél, itt csak a hangulatot festjük meg, azt a pontot, amikor az életünk fő kérdése eldől. De nem dől el, most nem, csak feszít, sőt már nem is feszít, hanem már a részünkké vált, nem tudtunk kezdeni vele semmit, hozzánk nőtt, visszük magunkkal mint egy púpot, görnyedünk alatta, és már újra kezdjük érezni a fájdalmat, újra elkezdünk vele küzdeni, de az éjfél nem jön el sosem, hanem egyszercsak már elmúlik, a küzdelem igazából megint elmaradt, jön a lassú hajnali kijózanodás.

Talán valami ilyesmi van ebben a dalban, Monknak sikerült a tökéletes dal, hát check it out! Mantra Pornó meg legközelebb jövőre, a könyvtárban, oda nem olyan izgalmas az utazás, de viszont talán több az ismerős.. :)

love

Érdekes, hogy a szeretet legerőteljesebb megnyilvánulásai gyakran olyan személyek felé történnek, akiknek el akarjuk nyerni az érdeklődését és szeretetét. Hogy életünkben sokadrangú szereplők tudják hirtelen a legnagyobb energiákat mozgósítani, olyan tetteket, odafigyelést, ajándékot hoznak ki belőlünk, amikre magunktól talán képesek sem volnánk. Azért, mert nem tudjuk elfogadni, hogy valakit nem érdeklünk? Vagy azért, mert ez a szeretet tét nélküli?

Sőt olyan is van, amikor egy egész társaság gyűlik össze, ahol az embereket egyetlen dolog hozza össze, az ajándékozás, egyetlen dologra tudnak belelkesedni igazán, ha ajándékot lehet gyártani, ki lehet fejezni a szeretetet valami általános, távoli, igazából nem is nagyon létező személy, vagy személyek felé.

Lehet hogy ez valami szeretés-tartály, amibe folyton csurog a méz (vagy máz?), néha megtelik, szinte túlcsordul, és ezért időnként muszáj valamerre dobni, és lehetőleg nem túl közel, mert annak még a végén következménye lesz, hanem inkább messze, és olyankor mindenki boldogan sóhajthat fel, ajándékozó, és ajándékozott, szerető és szeretett is, hogy de jó, hát mégiscsak jó ember vagyok!

vissza a földre

Ezt nem hiszem el! Komolyan mondom, az ember elolvas egy-két okkult könyvet, aztán mire visszamegy a boltba, minden cucc a duplájába kerül! Azt hiszik annyira el vagyok szállva, hogy bármit beveszek? Érted, két fürt szőlő ezer forint? Mi van? Ráadásul import, és még csak nem is igazán finom.

Hétfő délután vicces volt, a két művészpalánta hétköznapjai c. epizódban egyikünk épp kénytelen volt a pénztárnál visszapakolni a fél kosarat, mert rájött, hogy csak ötszáz forintja van, és próbált utána kölcsönkérni másikunktól, akinek viszont másnapig csak négyszáz volt, így maradt a reménykedés, hogy majd lesz valahogy.
Estére aztán csak beesett valami pénzes tanítvány, meg egy kis kézműves hakni, s így András táncháza alatt már autentikusan lehetett kortyolni az ír whiskyt.. :)

De azt eldöntöttem, hogy többet nem vásárolok be, egyszerűen nem éri meg..

ma estére

In Heaven they make love, on Earth they have sex, but down here in Hell, down here they fuck!

jobbkéz-szabály

Épp a grimoire.cz-n böngültem, mikor beleakadtam ebbe a hárombetűs rövidítésbe, hogy LHP. Gyanúsan sok találat volt, és ha valamire sok találat van, amiről még nem hallottam, akkor érdeklődni kezdek. Left Hand Path, ez a betűszó, értelemszerűen van Right Hand Path is. Na, megint feltaláltam a spanyolviaszt, gondoltam, hisz pár bekezdéssel lejjebb pont ezen agyaltam, hogy mennyire elkülöníthető ez a két paradigma, én akkor mondjuk vallásosnak meg mágikusnak neveztem szigorúan belső használatra.
És persze, innen jön a parlamenti pártok oldala is, elvileg még valahonnan a Franciaforradalom idejéből, tehát a baloldal az a liberális-önfejlesztő-mágikus, a jobboldal meg a konzervatív-morális-vallásos.
Aztán persze nincs ám hivatalos szétválasztás, meg pontos határvonal, mert hát mindenki érzi, hogy inkább csak tendencia állapítható meg, no persze sok nagyon típusos egyed van, de sokan meg valahol középen, a szürkezónában.
Én amúgy igencsak vallásos közegben nőttem fel, és ez pont jó egyensúlyt ad, mert amúgy meg nagyon is balos lennék, vagy legalábbis mostanában, de így nem leszek nihilista, liberális, hippi, meg még ki tudja mi. Maradok szolid Radnótis Jobbikos.. :)
De a szétválasztás alapja mégiscsak meghúzható valahol.
A balkezesek a hangsúlyt belülre helyezik, és elvadult esetben azt mondják, minden csak rajtunk múlik, mindenki csak saját magáért felelős, sőt az egész világot mi képzeljük.
A jobbos meg kívülre koncentrál, és elvadultan azt mondja, hogy semmi sem múlik rajtunk, minden Isten akarata, mindenki felelős mindenkiért, és minden, amit mi gondolunk, az hallucináció, amíg el nem jutunk az Istennel való közösségre.

És a tettek is eszerint történnek, az egyik mindent megtesz önmaga érdekében, vagy inkább a saját belátása szerinti érdekben, azaz AKAR, a másik pedig mindent megtesz az isteni belátás, törvények, parancsolatok nevében, azaz HISZ.

Valahol meg kell találni az embernek a helyét ebben, mert minden út jó lehet, ha az az ember sajátja, és tudja, hogy arra akar menni. Én most sokáig túlságosan mások életét segítgettem, és belülről szólt egy hang egyre hangosabban, hogy ez nem jó nekem, így hát nemrég behúztam a kéziféket, és levágtam egy csikorgós BALkanyart, irány én, így most egyre jobb. Ne féljetek eltekerni a kormányt, ha szemben jön a jéghegy!

Lucy in the Sky with Diamonds

Na ezt már régen terveztem.

Épp esemény utáni beszélgetést folytatok Zsomborral, a kockacukrok hivatásos felszolgálójával, nagyon kedves ember, valahogy ő is úgy úszott az életembe, hogy egyből nagyon közeli ember lett, mint annó Norbi, tanítványnak álcázva csempészték be. Vigyázni kell ezzel, kit enged be az ember a lakásába, mert aztán ez lesz belőle..


Hogy milyen? Első reflexben a gondolataimat, közben felvillanó szavaimat szerettem volna megörökíteni, másodikban meg úgy éreztem, semmit nem lehet írni. De aztán mégiscsak győz a blogológiai minisztérium, és megpróbálom, bár a siker kissé kétes. De ez nem törhet le!


A nyitás, egy ismeretlen lakásban, egy ismeretlen társaság, és a Yellow Submarine.
Nem tudom, milyen lehet teljesen tisztán, nekünk ez volt a felvezetés, az elején még tisztának érzed magad, de már nagyon nem stimmel valami, és úgy állsz fel, hogy kész vagy, mint a házifeladat. Márminthogy ez a hatvanas évek egyik legelszálltabb vizuális agymenése, versenyben a Monty Python kis rajzfilmkéivel, irtó erős képi jelenléttel, tulajdonképpen az egész hippi-lsd hőskorszak összefoglaló, félig-meddig öngúnyoló-parodizáló filmjének is készült, történelmileg ez lehet az a pont, ahol az egész trend meg kell hogy forduljon, mert nem nagyon van tovább.

Aztán meg elkezd szétmenni a lakás. Egy szerencse van, hogy mindig jön valaki, vagy valami, ami visszaránt, olyan, mintha néha bele tudnál kapaszkodni a nyílt vizet körülfogó bójákba. Ezek között meg történik a belső világ, illetve hát ez nem belső, mert nincs értelme különbséget tenni, csak néha belülről indul. Egy szivarka közben nagyjából egy órának tűnő gondolatnyi beszélgetést lehetett lefolytatni, illetve lehetett volna, ha lehetne beszélgetni. De nem nagyon lehet, rájössz, hogy a legértelmesebb kommunikációs forma a mosolygás. Meg hogy a beszéd is furán működik, lefelé jövet kiderül, hogy teljesen máshogy értette a szavaimat - de úgy, ahogy neki jó volt, szóval végülis a szavak abszolút elvesztik az univerzalitásukat, de mégis működnek.

Tulajdonképpen szinte minden kontextus elvész, minden csak ott, abban a pillanatban működik, de ott meg nagyon.
Zenélek persze, és ez is megérne egy külön posztot, de majd lesz olyan, ahol csak erre fogok koncentrálni, és akkor erről többet - részletesebben, mert ez azért fontos. Szóval nekiültem ott zongorázni, és a hallgató és játszó valami nagyon ritkán megélt egységben van, minden hangot egyszerre hallok mint előadó és mint hallgató is. Sajnos sok minden viszont nem úgy működik, mint szeretném, az idővel komoly bajok vannak, és ez kihat a ritmusra.

Az az furcsa érzés van amúgy, hogy nincs cucc. Ezt úgy ott benn mindenki érzi, hogy ez nem cucc, hanem a Valóság, és mindössze annyi van, hogy az ember el tudja veszíteni ezt a rezonálóképességét - lemerevedik. Fizikusnyelven olyasmi történik, hogy nagyon rá tudsz rezonálni bármire, addig, amíg kezd elmosódni a határvonal közted és a dolog között. De ebben nincs semmi különös érzés, abszolút ismerős dolog, és bármikor elő is hozható, ha az ember le tudja zárni a tudatzavaró tényezőket. (Azért persze némi cucc nem árt, pl. egy izmos algopirin a zenehallgatáshoz.. :) Csak az a különbség, hogy itt mindenre működik, és nagyon erősen.

Persze ez most egy házibuli volt, tehát nincs idő kísérletezésre, főleg nem elmélyülésre, de bizony ott az ember kezében egy elég univerzálisnak tűnő eszköz a létezés különböző bugyraiban való mászkálásra. Arra a pár pillanatra, amikor elkezdtem befelé koncentrálni tudatosan, nagyon érdekes változást láttam, mert ha megszűnnek az állandóan rezonálásra késztető külső ingerek, akkor belül meg pont hogy nagyon tiszta minden, az ember a tiszta szellemi szimbólumvilágba kerül - de csak egy pillanatra, mert valaki egyből vállonveregetett, hogy nézzem meg például az olimpiai záróünnepséget amint épp a Dark side of the moon megy alatta, és az nagyon érdekesnek tűnik.


Hirtelen nagyon megértővé válok az emberek iránt, és részben persze sajnálkozó is valahol, mert olyan érzésem van, hogy bizonyos még mélyebb dolgok nélkül, a maximum, amit el lehet érni, az az, hogy így létezünk, mint ahogy a szer alatt, csak akkor nem teszünk tulajdonképpen semmit. És persze ez ott érthető is, hogy nem teszünk, mert semmi szükség nem mutatkozik arra, hogy tenni kellene bármit. De közben meg mégis, ahogy odagyűlik lassan mindenki körém, amint zongorázom, mégiscsak úgy tűnik, hogy van értelme tenni dolgokat, mert ha valaki más ül ott, akkor mindenki kimegy - csak a válasz erre valahol magasabban van. (Valami keményebb cuccban.. :) Mindegy, nekem ez szerencsére nem volt kérdés sosem.

Intuícióm megsokszorozódik, megértem azt, aki így gondolkodik, megértem mit értenek egyesek a lefutandó körök alatt, hogy hogyan futja az ember a gondolati köreit dolgokkal kapcsolatban, amíg hajlandó azt elfogadni, ez a kommunikáción látszik tényleg, ahogy el akarsz valamit magyarázni a másiknak, de közben megérted a helyzetet körbe és körbe, és inkább a végén csak hallgatsz és mosolyogsz. Meg hogy hogyan működnek az életedbe ki-be úszkáló dolgok, hogyan kell békén hagyni emberek, hagyni, hogy a vonzások működjenek maguktól, és minden a maga természete szerint áramolhasson - és persze én magam is jó irányba áramoljak.

Az intuíció amúgy is foglalkoztat most, én most úgy nevezem, hogy a tudattalan intelligenciája. Tökre érezni azt, hogyan bővül ki a tudatod, és hogy normál állapotban ezek a részek mennyire ugyanígy érezhetnek, rezonálhatnak, és részt vehetnek a döntéshozatalban, mint most, csak akkor észrevétlenül. Az érdekel még, hogy hol van a tudattalanom vége, és hol kezdődik a külvilág? Valahol azért az biztos, hogy a másik ember az másik, sőt. Meg hogy azok a dolgok jönnek elő, amik ténylegesen foglalkoztatnak, és az ember valahogy ott ezt egyáltalán nem is bánja.

Na persze csóri gyerek bekerül a társaságba, mit kap még elő? Hát a Tarot kártyáját! :) És itt meg lejön, hogyan kell jósolni. Eddig nem értettem teljesen, de most egy villanás alatt összejön a kép, és mind a hárman hüledezve bólogatnak, akikben volt hajlam.
Közben észreveszem, hogy lassan a dolog kezd nem is csak a cuccozásról szólni, hanem kicsit rólam, és jólesik hallani, hogy "milyen jó dolgokat hozott ide ez a zenészfiú".

A test is tagoltabbá válik, például nagyon egyszerűen lehet szimbólumot küldeni egy testrészre, amit egyrészt érzel külön, ha akarod, másrészt egyszerűen rárajzolod, azt szevasz. Ilyesmi állapot kell valszeg a komolyobb energiai játszadozásokhoz, mágiához, stb. Itt úgy érthető az, amit normál helyzetben nem nagyon lehet megcsinálni.

Hogy mennyi pszichés edzés kell hogy az ember szer nélkül is belépjen ide, azt nem tudom egyelőre, de most nyilván ez lesz a következő cél, persze hathatósabb tanulmányozás után! :) Merthát az egész valahol meg egy nagy játszótér, és miért ne lennék gyerek, ha hív sok kedves gyerek játszani?

És ami még fontos, hogy valahol azt is éreztem végig, hogy fontos nekem, hogy ebben a dologban részeseim legyenek azok, akik az életemben is fontosak, szóval, ha lesz legközelebb, és érdekel, akkor.. :)

second reality

Eszembe jutott minap egy demó, ez a címe, hogy Second Reality - annó talán 95 körül készítették, és ez volt a PC-s demózás hőskorának leghíresebb alkotása. (youtubeon biztos fenn van)
Purple Motion és Skaven akkor technikailag szinte kivitelezhetetlennek tűnő zenéje, és az újabb és újabb effektek, az egész hangulat, ráadásul a csapatot is úgy hívták: Future Crew
Akkor éppen volt ilyen, hogy jövő.
Miért pont ez a demó lett ennyire híres? Nem azért, mert mint művészi alkotás, annyira kiemelkedő lenne, hanem, mint minden híresség, ennek a kulcsa is az, hogy jókor volt jó helyen: ez a demó szimbolizálta azt, hogy a számítógépben, mint eszközben és gondolkodási formában benne van egy új valóság megteremtésének a lehetősége. Ez az első demó, ami kilép a videójátékok felturbósított világából, és olyan élményt ad, ami már valóságos lehet. Forognak a kockák, a testek, megjelenik a tér a képernyőn, na várjatok.

Szóval most annyira belelkesedtem, hogy meg is néztem:
http://www.youtube.com/watch?v=8G_aUxbbqWU

Amúgy 1993 van éppen, ki hány éves? Most nem teljesen erről a demóról akartam írni, de muszáj kicsit írnom magáról a DEMO-zásról, mert ez egy olyan terület, amihez kell némi empátia. Mert ezt a videót, amit láttatok, bizony annó 93-ban egy kb. 486-os PC-n készítették el teljesen amatőr finn ifjak, és a lényege az, hogy ez nem is videó igazából, hanem egy valós időben futó program, mindent ott helyben számol ki, semmi nincs előre renderelve, és visszajátszva.

Persze pont ezért aki még életében nem programozott, az talán nem találja annyira érdekesnek, mert hát a winamp is tud ilyet, meg stb. Aki így legyint, azzal most ne foglalkozzunk, ugorja át ezt, akit viszont megragad ez a világtörténeti pillanat, az érteni kezdi, hogy volt egy pillanat a világon, valamikor 93-ban, amikor ez a kilenc perces demó volt az emberiség egyik csúcsteljesítménye. És nem (az amúgy pixelenként rajzolt) grafikák, vagy a trackerben írt 512kb-nál rövidebb zenék, vagy az effektek akár önmagukban, hanem az egész, hogy ott a számítógéped, és azon star warst szimulálhatsz, vagy tükröződő gömböket, vagy bármit, egyszóval valóságot teremthetsz! Ez volt az első pont, amikor ezt el lehetett hinni, hogy a számítógép több egyszerű írógépnél, vagy számológépnél, sokkal több. Valahol azért érthető, hogy miért lettem infós 18 éves fejjel, hát ezért, mert akkor, még korábban, amikor ezt én láttam, 14 éves fejjel, ez tűnt az emberiség jövője számára legfontosabb területnek. Márminthogy akkor még volt ilyen, hogy az emberiség jövője. De ez megint elkanyarodik egy kicsit távolabb.

Mert bizony valóságot lehet teremteni - és ez a valóság hordozható, reprodukálható, egyszóval tartós, kompakt. És hirtelen mindenki elkezdhette a valóságot teremteni magának - addig az ember saját kis képzeletvilága korlátozva volt a párna alá dugdosott naplóra, a közös mesélésekre, és persze a könyvre - de ez az új, ez mindenkié lett, változtatható, színezhető, kitölthető, interaktív, és ami a legfontosabb, megosztható. Ma már Second Life is van, egy második, virtuális élet, amiben virtuális embert vezethetsz, és teljes életet élhetsz vele egy örökké bövülő világgal - a Second Life pénze benn van a valódi tőzsdén is, szóval teljesen valós a dolog.

Szóval mintha ez is nagyon fontos lépés lett volna, hogy az emberek megtanulták, hogy teremthetnek valóságot ők maguk is. És közben óvatosan, de nagyban is megtörtént a váltás - Irakban tömegpusztító fegyverek vannak! Lerohanjuk őket!
Később kiderül, hogy nincsenek. De erre nem az a reakció, hogy tévedtünk, elnézést, vissza az egész, visszavonulunk, mindent visszafizetünk, a halottakért kárpótlás, emlékmű, stb.
Hanem mintha mi sem történt volna. És az embereknél ugyanez - mostantól bojkottáljuk a hazug amerikaiakat, akik lerohantak egy ártatlan országot! Nem, vállrándítás.

Ugyanez Gyurcsánnyal itthon: Elkúrtuk, de nem megyünk sehova. Nem tehettek semmit, hiába van igazatok. Aztán egy ködös februári napon még elmegy, de él vígan, mint Marci Hevesen, hiába még be is vallotta, hogy elkúrtuk, nem lesz hibás, mert már nincs olyan.

Szóval hogy elvész az objektív valóság. Elvész az, hogy valami valamilyen, vagy valaki valamilyen. Vannak emberek, akiknek ilyen, másoknak olyan. És ez a tény a legfontosabb dolog, amivel meg kell tanulni együttélni a XXI-ik században. (Régen volt ilyesmi. Úgy hívták, hogy becsület. Olyan is volt, hogy eskü, meg adott szó, ezek persze nem most vesztek ki, hanem szép lassan, meghát sok embernek sosem volt) - és ezért is nem vagyok talán már infós, mert nincs már jövője az emberiségnek, mert valósága sincs - sok-sok millió jövő és valóság van már.

A közösség azt is jelenti, olyan emberek, akik elfogadnak egy közös valóságot. Amint ez, valamilyen okból megváltozik, valaki másként kezd emlékezni, valaki másik valóságot szeretne már, akkor az a közösség is felbomlik, felhasad - és bárki megteheti már, megjött a gyakorlatunk benne látva a nagyokat, és talán részben azért is, mert megtapasztalhattuk a számítógépen is.

És szembesítés nincs, nem lehet számonkérni Bushon az iraki háborút, Gyurcsányon az elkúrást, emberek közt a szót, az ígéretet, mert felhasad a világ, tessék élni a saját életed tovább, szól a parancs, és az ember tényleg tehetetlen is. Csak néha sajnálja azt, aki valahogy a hasadék másik oldalára kerül, és menthetetlenül távolodik.

Na, ilyen szemmel nézzétek a Second Realityt, vagy persze nem muszáj, have fun!

Golden Dawn

Vajon hányan olvasták itt a kilóméteres sugarú környezetemben a golden dawn Isreal Regardie féle - akkoriban esküszegésnek számító - leírását?
Márhogy mi az a Golden Dawn? Írjuk nagy betűvel talán. Hát persze én se tudtam mondjuk pár hónappal ezelőttig, szóval valahol számon se kérhetem. Körülbelül olyan szintű kérdés, mint hogy ki az a Cannonball Adderley, szóval hogy kb. ugyanannyira fontos LENNE, és ugyanannyira ismeretlen.
Jó persze itt van egy nagy adag maszlag a témával kapcsolatban. Mindig is volt - bizonyos emberek szeretik az ördögöt festeni - hol a falra, hol bizonyos szavakra, fogalmakra. Démonizálni - mert egyszerűbb úgy gondolkodni, ha vannak nagy hívószavak, mint jó és rossz.
És ez persze rossz. Ahogyan rossz dolog zenésznek is lenni, rossz dolog a házasság előtti szexuális kapcsolat létesítése (valszeg utána is az.. :), és még sorolhatnám, mennyi rossz dolgot teszek folyton - én, a született jógyerek.
Na mindegy, kicsit beleásom magam a témába, aztán tolok egy-két pentagram rituálét,majd csak néztek mint a moziban.

Beleástam magam ma egy belga sör mellett a kereszténység és a hermetizmus összehasonlításába, és a főbb mérföldköveket le is raktam a fővám tértől a magyar utca végéig, de mire felértem a lépcsőn, már nem tűnt olyan érdekesnek a dolog, tehát ez ma elmarad. De persze a lényeget összefoglalhatom:

Higyjetek!

vagy

Akarjatok!



a döntés kötelező!

wayne shorter

Aebersold bácsi alapjaira szoktam gyakorolni itthon, és most sikerült épp a Wayne Shorteres könyvtárat megnyitni - amivel valahogy összekapcsolódott két korszak a jazzben. (Te jó ég, mennyivel korábban kellett volna ezt felfognom.. )
Rájöttem hogy Shorter mekkora király, főleg mint zeneszerző, vagy hát hogy is mondjam, mert persze fújni is jól tud, de ő nem a virtuozitásával került be a zenetörténelembe, hanem az invenciójával.
Vannak olyan időszakok, amik nem annyira látványosak kívülről nézve a fejlődésben, mert a látványos mindig az, amikor hirtelen valami nagyon megváltozik, csakhogy a a hirtelen változásoknak mindig előkészítésre van szüksége, valami összekapcsolásra a háttérben, ami innen, negyven év távlatából nem is annyira világos. Nem is volt nekem világos, hogy mi változik, mi az a hatalmas különbség a Miles Davis első és második kvintett között, pedig óriási, gyakorlatilag a Shorter számokra épített második kvintett az, ami a mai napig definiálja a mainstream jazz kompozíciós világát, itt húzódik meg a nagyon éles határvonal a régi, a sztenderd, meg az új között. Mert persze egyéni hangon voltak újítók, mint Coltrane, akár Monk, de ők nem új utat raktak le, hanem a saját kis üstökösüket húzták az égen, amit csodálni lehet, de követni nem, Shorter viszont az egész műfajnak jelölte ki az új vágányt. És a mai napig bizony, ha az ember például jazztanszakos vizsgakoncerten van :) - valahol ezt a gondolkodásmódot hallja, ez ma a jazz nyelve.
Miles is bevallja, hogy a hatvanas években és végén főleg azok a zenészek határozzák meg a zenéjének irányát, akik bekerülnek a bandába, nem pedig ő, és hogy a nagy ötletek főleg Shorter, Zawinul, meg a többiektől jöttek, ő csak tulajdonképp összefogta a bandát, beült középre, de azért persze nem elhanyagolható módon ő volt az, aki - mondjuk nagy szavakkal - spirituálisan vezette a társaságot, elég meghallgatni azt a trombitahangot, és világos, ki a főnök, még akkor is, ha az idő nagy részében a fotelből szemléli a dolgokat.
De ez most nem Milesról szól, hanem Shorterről, aki a mai napig aktív, pont Boros Gábor barátom nyilatkozott ámuldozva a Müpás koncertjéről, hogy mennyire modern, és hogy még most is valahol a jazzhajó orrában fújja, lassan 70-80 évesen, nem tudom mennyi lehet, de minimum. Meg ezek a dalok, most az E.S.P és a Fee fi fo fum volt a két legnagyobb flash, de ezek annyira ott vannak az egész Weather Reportban is, csak kicsit megszintizve-meghangszerelve-megnyálazva Zawinul bácsi által. Aztán ott meg a világzene jön be később, de a hetvenes évekig végig ez a Shorter-koncepció a domináns.
És hogy mi ez? Hát erről nem is írtam, csak itt lelkendezek. Ha valakit érdekel, csöngessen fel, és megmutatom, az a legegyszerűbb.. :)

tarot 2.0

Na igen, sikerült beszereznem röhejes áron egy pakli Crowley-tarot kártyát, hát fantasztikus! Nem vagyok egy nagy tárgykultúrával bíró lény, de ez most nagyon tetszik, birtokolni valami csodás kis dolgot. Annyira szépek és intuitívak és szuggesztívek a képek, főleg egymás mellett a színek is beszédesek, a kártyanevek is magyarok, és az összes számozott kártya is intuitív névvel el van látva, szóval nagyon jó vele, és még az is, hogy az enyém, csak én nyúlhatok hozzá természetesen, hát nagyon élvezem. Egész tegnap ezzel játszottam, kabbala textusokat olvasgattam, meg persze Crowley szövegeit - mondjuk ezzel van egy elég nagy gond, ezzel a megfelelősdivel, hogy tulajdonképpen a megfelelések rendszere tetszőleges lehet, egy a fontos csak, hogy végig konzisztensek legyünk ugyanahhoz a rendszerhez! Szóval a Jupiter lehet kék vagy sárga is, de ha az egyik, akkor nem biztos, hogy a jobb fül betűje lehet az aleph. És ez aztán szinte ellenőrizhetetlen bonyodalmat okoz, mert minden szöveg, minden szerző a saját megfelelési rendszerét használja, és így a dolog eléggé követhetetlen lesz, vagy legalábbis használhatatlan. Ezzel még nem tudom mit kéne kezdeni, de majd lesz valami.. :) Addig is kinyit a zongoratanítás mellett a kormányzati jósda.
Amúgy tegnap valaki a kaputelefonon csöngetett fel hajnalban (fél tíz) minden előzetes egyeztetés nélkül, hogy órára szeretne jönni.. Kicsit lehidaltam, mondom neki épp most keltem ki a csajom mellől, kéne még egy kis idő, amíg összekapom magam, mire ő, hogy ő most érne rá, hát elhajtottam a búsba, eszem megáll milyen emberek vannak! Felcsönget egy lakásra amikor épp neki tetszik! Hát kész.. :)

csordasgabor.hu

Na véééégre! Sikerült 4 hónap szenvedés, csüggedés és reménytelenség után sikerült átraknom a saját siteomat másik szolgáltatóhoz, úgyhogy most itt az idő, hogy újra felépítsem netes személyi kultuszomat. Lehet hogy ez a blog is majd kicsit ritkul, vagy átalakul, vagy átkerül, nem tudom. Örüljetek velem :)

tarot

Azon gondolkodom épp, hogy charity alapon lefordítsam-e Crowley bácsi Tarot-ról szóló értekezését? Úgyse csináltam még soha semmi közhasznút, semmi civil szervezetem nem volt, nem küzdöttem a globalizáció, a légszennyezés, az atomfegyverek, a világbéke ellen (vagy mellett?). Egyszer igazán lehetnék jófej, nem?

Most a szokásos kategorizálások kora van, ami annó volt a Jung-féle intro/extravertált tipizálás, 1-2 éve az enneagramm féle kilences kör, na az most a Tarot udvari kártyái. Mindent tipizálok, botok hercege, korongok királynője, kardok lovagja, és kelyhek hercegnője. És a többiek. Majd egyszer elmúlik, de most ez a szemüveg mindenhez. Kell nekem na.

Mert amúgy az is minősíti Magyarországot, hogy tudtommal nincs semmi elérhető magyarul Crowleytól, és persze mágia, meg okkult, meg minden, de mégis - ha már az összes indigógyerekes szar le van fordítva, akkor talán egy értelmes ember is jöhetne már a témában, így 50-60 évvel a halála után, nem?

fürdés

Egyébként most a kék kanapé éppen fürdik, az összes felgyülemlett gondolatot kimostam belőle, már csak száradnia kell. Lehet hogy ezentúl teljesen máshogy, másról fogok írni. Ijesztően más leszek. Elképzelhető. És a mao feng tea helyett is zöld assam van.
Amióta megjöttem, azóta amúgy nagyon jól vagyok. (meg persze amióta helyreveszekedtük magunkat :) Mindezt úgy, hogy közben meg tök beteg. De olyan könnyű vagyok, ha megyek az utcán a figyelmem valahogy betölti az egész utcát, a tudatosságom, és belül érzek valami finom meleget, ha épp álomba szenderülök, vagy meditálok. Annyira jó! Megígérem, ma már nem írok többet! :)

áldozat

Van egy ilyen szám a készülő lemezen, hogy Sacrifice. Egy másfajta áldozatról szól, de most tegnap valahogy előkerült ez a gondolat a beszélgetésben, és mintha egyértelmű lett volna, hogy a felnőtt élet velejárója az áldozat. Hogy ahhoz hogy két ember együtt élhessen, valakinek, vagy mindkettőnek igazi, húsbavágó áldozatot kell hozni. Szüleimnél apám hozta meg azt, hogy összeköltözött nagymamámmal, és majd harminc évig elviselte, nagynéném kiköltözött Bécsbe, és ezért cserébe nem gyakorolhatta tovább a pszichológusi szakmáját. Most nálunk is vidám a kérdés, feladjuk-e a karriert, vagy legalábbis a karrierben a következő nagyon fontos állomást, amit itt ugye Berlin, ott az ipar, vagy megpróbálunk távkapcsolni éveken keresztül, vagy..
Szóval ez nem finom süti.
Kezd egyre világosabbá válni, mi is ez az áldozat-kultusz, miért kell áldozni valamit az istenek segítségéért, miért kell meghalni azért, hogy élhessünk.

barbárok

A barbár viselkedés egy korokon átívelő jelenség, akármilyen szép kis önmagában tökéletes közösséget hozol létre, néha a semmiből megjelenik. Lerohanja Rómát, annektálja Tibetet, vagy Egyiptomot, a magas szintű civilizáció tehetetlen a nyers erővel szemben. Valami ilyesmi a barbárság lényege, hogy meg sem hallgat, és szúr, ha meghallgatna, akkor azonnal eldobná fegyverét, és beállna a birodalom építőinek sorába. Csakhogy a barbár annyira rosszul van, annyira szenved, hogy meg sem hallgat - előbb szúr, rombol, pusztít - utána meg már nincs mit hallgatni. A SOTE gólyabál koncertjén éreztem így - persze már a gyülekező emberek láttán sejtettem, hogy gond lesz - hogy itt a barbár viselkedéssel van dolgunk, hiába vagy apró, szép, és kidolgozott, hiába van meg mindennek a helye a kis világodban, a barbár jön, lekever egyet a szöges bunkójával, aztán rohan tovább.
Na kb. így éreztem magam ezen a koncerten. Aki ott volt, tanúsíthatja... :) És ez egy egyetemi buli volt, ahol az ország elméletileg elit fiatalsága gyűlt össze, a jövő értelmisége, elvileg ennél csak lejjebb van. God knows, mindenesetre egy vigyorgó arcot láttam azért hajnalban: Welcome to Hungary! :)

tag 5, chillout

Eljött az utolsó nap, amin a zsebemben 5 euró lapult, múzeumkártyám értéktelenné vált, így hát valószínűvé vált, hogy leginkább kedélyes mászkálás és elmélkedés fog történni. Végre kisütött a nap, úgyhogy végre tudtam pár viszonylag jó képet csinálni (persze iphone mércével), és leginkább ilyesmi volt ez, egy nyugis hétfői levezetés.
Elsőnek a Tiergarten felé vettem az irányt, ami híres berlini állatkert mellett található bazi nagy park. Jót tett kialvatlan és beteg fejemnek a nyugtató zöld, a Spree part, jobbról a lámák nyávogtak, meg mindenféle védett madarak. Itt volt újra az, hogy előjöttek az otthoni gondolatok, lassan beférkőzött tudatomba az, hogy most megint Budapest jön, és hogy kezdeni kell valamit azzal, ami itt történt, és amit ez a város nekem jelent.

Később a séta valahogy beletorkollott a Brandenburgi kapuba, tele turistával az egész, olyan igazi vasárnapnak tűnt, pedig hétfő volt. Pár szovjetnek öltözött poénlegény - fura valahol, hogy ebből az orosz megszállásból ilyen paródia lett végül, ezek szerint volt benne valami komikus végig. Valahogy nehéz ugyanezt elképzelni SS-tisztekkel, pedig az áldozatok nagyságrendje valahol ugyanaz. Mégis, az oroszokon tudunk valamiért röhögni, nem tudom..

Még két városrészt látogattam meg, hogy menjen az idő, Charlottenburgban a kastélyig sétáltam el, de az igazából csalódás volt, mert semmi érdekeset nem találtam, és aztán ennek ellenpontjaként Kreuzbergbe mentem. Na az egy érdekes negyed, gyakorlatilag a török negyed, német szót nem nagyon hallani csak törökök vannak szinte, meg nem csak hogy török negyed, de ez a komcsi negyed is, van itt az ún. Ostalgia, aminek a lényege, hogy Kádár (Honecker) alatt jobb volt, sokan ott is bizony munkanélküliek lettek, nem tudták felvenni az új ritmust, és amit el sem tudtam volna képzelni Berlinről addig, vannak olyan talponálló jellegű kocsmák, mint nálunk, tök fehér fal, ez a kis linóleumos pult, munkások, sör. Annyira nem passzol oda, hogy még ez is passzol. Meg persze komcsi shop is van, hatalmas szovjet zászlóval, mindenféle szuvenírrel Maotól Che-ig. Olyan ez, mint nálunk lehet a Józsefváros, annyira gettó az egész Berlinhez képest, mint Budapesthez a nyolc. Aztán elgondolkodtam, hogy vajon melyik lehet a zsidónegyed..

Végül hát a breiPotthoz értem ismét, ahol először voltam, de láttam hogy még semmi nincs, és pár környékbeli szórakozóhely között vacilláltam, de ekkor valahogy egyre jobban elöntöttek az otthoni gondolatok, muszáj voltam netet szerezni, és leveleket olvasni, lélekben már valahogy egyre jobban hazafelé indultam, és tekintve, hogy másnap ötkor kellett kelni a repülőhöz, végül az utsó noise koncert helyett elindultam haza maradék két eurómmal. (Nagyon bölcsen, mert reggeli nélkül meghaltam volna másnap)

És hogy mi volt ez? Pár nap, ami csak rólam szólt, ami az én álmomról, senki más szekere nem volt benne, amit tolni kellene, csak az enyém, és annyira jó volt ez végre, hogy nem is igen tudom szavakba önteni, csak talán látszik, hogyan akarok minden apró emlékmorzsát megörökíteni, ja mert kimaradt, hogy hangszermúzeum is volt, nagyon béna csemballókkal, és még ki tudja mi. De nem is az élmények száma a lényeges, hanem az irányuk, hazajövet sem azt éreztem, hogy úristen de gáz ez a Budapest, hanem csak lebegtem tovább, valami magabiztossággal, és most is ezt érzem, ahogy egy óra múlva már a Sote gólyabálon leszek, mert ott lépünk fel. Valami nagy biztonság abban, hogy az irány helyes. És hogy hova vezet az út? You never know.

tag 4, teil 2: techno macht spass!

Igazán nagy megfejtést nem találtam vasárnap estére, pénzem már nem volt, jazzt nem akartam megint hallgatni, pedig a vasárnap este inkább a jazzt kínálta volna, mint a partizást, és hát energiaszintem a nulla körül rezgett kitartó fluktuációval. Kinéztem ezért egy éttermet, ahol elvileg psyhadelic és experimental stílusba sorolt koncert volt, meg is támadtam a terepet gyorsan. Sajnos szokás szerint itt is másfél órás késés volt, úgyhogy kénytelen voltam addig egy sör mellett lamentálni az étkező németeken (és egyebeken), meg csodálni az étterem belterét, ami megint csak brutálisra sikerült. A koncert maga felejthető volt, hát ezt net és myspace nélkül nem volt könnyű belőni, igazából ezt a nyolcvanas évek eleje new wave feelinget akarták megvalósítani a fiúk, csak annyira nem tudtak zenélni, hogy ez sikerüljön, mindenesetre én a new wavere gondoltam közben, és így végülis jó lett. Kicsit bosszantott, hogy kidobtam 3 eurót úgy, hogy másfél óra várás, és 3 szám után lelkifurdalás nélkül felálltam, de csak egy kicsit.

Ez már a Prenzlauer Berg, folytatván kicsit Berlin negyedeinek krónikáját. Ez egy klasszikus parti és shopping negyed, tulképp a Schönhauser allee és a Prenzlauer allee által kijelölt terület, már nem teljesen a centrum, de még nagyon közel - bizonyára ezért is lett annyira felkapott amikor a kilencvenes években elkezdődött a klubalapítási láz - itt van a híres Kastanienalle, a fő ruci-utca, meg a Mauerpark, ami egy hatalmas bolhapiac tulajdonképpen, de annál jóval több is. Tényleg, ott is voltam a délelőtt folyamán még ezen a napon, igazából az előző bekezdésbe tartozna, de végülis sok említésre méltó nem történt ott, csak azok a hatalmas szappanbuborékok voltak nagyon menők, a galériában meg lehet nézni.

Szóval a Prenzlauerben akartam mindenképp aznap este valamit, és átsétáltam a Café Zapata felé, ami egy elég sűrű környék kulturálisan, egymást érik a galériák, kocsmák, és a kurvák is. Ein bisschen schmusen? Kérdi tőlem két lenge hölgy is, akik azonban messze felülmúlták a hazai kínálatot, gyorsan be is fizettem egy körre, akarom mondani gyors léptekkel minél messzebb távoztam a kísértéstől.. :) Haskát, kokaint sem vettem az utcán, ez is elég könnyen megoldható lett volna, hanem inkább benéztem a Zapatába. Egész véletlenül techno-electro buli volt, és úgy döntöttem, hogy maradok, mert kíváncsi lettem, hogy tolnak egy ilyet végig. Hat live act volt az éjszakára kiírva, természetesen itt is hajnali egy körül jött a tömeg, addig nem nagyon, és volt program 5-6-ig is. Mondtam már, hogy minden koncert rohadt jól szólt? Ez is, pedig szemlátomást laptopok voltak, meg pár kontroller, bár nem láttam a színfalak mögé.

A többi helyen is, amit láttam, feltűnt, hogy ezt a stílust nem szokták djzni, hanem mindenki szinte a saját számait játssza, és élőben rakosgatja össze Abletonban mindenféle kontrollerekkel. Jó persze ez a zene azért nem vészesen bonyolult, egyszerre max. 4 sáv szól, egy lábdob, egy cin, egy basszus, meg egy melodie, vagy effekt, aminek valami zeneszerű hatást kellene keltenie. Ez most kicsit cinikusnak tűnik, de amúgy ez a valóságban nagyon is működik, és most értettem meg, hogy lehet a love parade-en többszázezer embert napokig táncoltatni ilyen zenére, hát ez itt genetikus. És benne van a levegőben az egész, tehát rád is hat, megmozdulsz, és táncolsz, és jól érzed magad, mosolyogsz, és még valami ami fontos, hogy ez közösségi zene, nem páros, vagy körtánc, de mégis mindenkinek táncolsz, az egész terem egy nagy test, aminek te egy része vagy. Van amúgy a technonak tánclépése is, és megdöbbentően szemléltem, hogy 15-16 éves csajok milyen tökéletességgel tudják ezt járni, minta salsa, vagy valami komoly társastánc lett volna, úgy mozogtak, ahogy kezdett a buli bemelegedni.

Én persze bőven szarul voltam ahhoz, hogy bulizzak, meg inni sem tudtam mit, úgyhogy kicsit körülnéztem fenn a Tachelesben, ami a Zapata felett van. Ez egy ilyen tűzraktér szerű nyitott közösségi ház, kicsit ijesztő hangulata van, mert az egész házon nincs egy négyzetcenti felület, ami ne lenne összefirkálva. De ahogy feljebb mész, felbukkannak a váratlan elemek, kávézó a teraszon, kiállítások, egy klasszikus moziterem, ötvösműhely, satöbbi. Elég destruktív azért az egésznek a hangulata. Valahogy ezt a keményebb részét elkerültem Berlinnek, pedig van itt sötét oldal is keményen, nem csak jazz meg kultúra, hanem a lélek sötétebb bugyrai is. Hardcore klubok, pl. a Mokum, de a klasszikus techno fellegvárak, mint a Berghain. És persze a berlini szexualitás. Gay, bi, leszbi, transz, fétis, SM, swinger, mindenféle parti van, persze normális partik is pároknak, meg olyan is, ami szingliknek, mindenféle glam cuccba kell menni, lehet táncolni, ez is jó lehet, mert itthon ez a night klub kultúra is kicsit csökevényesen átalakult szimpla bordély reklámba nyíregyházi színvonalon. (értsd a stricikre és kurvákra is)

De ez nagyon tetszik, hogy az ember például elmehet egy jazz koncertre egy templomba, utána meg a párjával egy erotik-partira a bőrszerkójában. Szép finoman nem árt feltérképezni az embernek a saját vágyait és szexualitását. Szoktatok például szexfilmet nézni? :) (Mármint nem töcskölős pornót!)

Visszamentem még a Zapatába, telt ház, szokás szerint, egy énekesnő is feljön, második szett, a tömeg őrjöng, a zene egyre jobban átitat, viszont egyre jobban elvesztem az utolsó erőtartalékokat is, mérlegelni kell, a józan ész dönt, és hazaindulok. Csúcs volt ez a buli, mindez vasárnap hajnali kettőkor..

tag 4, teil 1: art,art,art

Nem lettem vasárnap sem kevésbé hulla, sőt, csakhát múzeumbérletem kezdett lemerülni, ez volt az utsó nap, amikor még ingyen bemászhattam bárhova. A kulturforum területét néztem ki, ami egy régebbi épületegyüttes Potsdamer platz környékén, csomó múzeum, színház, koncertterem, ilyesmi volt egybegyűjtve. A Potsdamer platz amúgy a leginkább hi-tech tér a maga felhőkarcolóival, modern építészetével, mert Berlin sem az a klasszikus értelemben vett metropolisz építészetileg, leginkább a klasszikus európai tömbházak vannak, és néhol pár felhőkarcoló. Milyen szép szó! Most veszem csak észre. :) Itt is fantasztikus utcazenélési élmények érnek, a lépcsőfordulóban egy bácsi játssza gyönyörűen a für eliset egy casio szintin, a kijárattal szemben egy dögös funk banda játszik baromi jól, percenként dobják nekik a jattot. Kicsit az elit szállodák és éttermek között haladva megint csak élő zene hangjai hallatszanak, egy kb. tíz tagú kis partyzenekar küldi éppen a popslágereket két feka figura remek éneklésével. És itt kezdődik a metróban zenélő ámokfutás is, a lényeg, hogy bejön egy figura a megállóban, előkapja gitárját, trombitáját, szaxofonját, az ajtók záródása után kedvesen üdvözöl mindenkit, és játszik egy dalt, mittomén Letitbe, Summertime ilyesmit. Aztán akinek tetszett, az jattol, általában minden kocsiban kapnak 1-2 eurót, megállónként ennyi az nem lehet rossz órabér.

Tulajdonképpen itt fel is tudtam már rajzolni a berlini társadalom szociográfiáját. Az emberek négy csoportba oszthatóak: Az első csoport tagjai különböző szabályok betartását figyelik. A második csoport tagjai a vendéglátással foglalkoznak, a harmadikba tartoznak a vizuális kultúrával foglalkozók, grafikusok, belsőépítészek, stb. a negyedikbe meg a többiek, akik a metróban zenélnek...

A berlini bürokrácia amúgy messze földön híres, iszonyatos méreteket ölt, és ezt el is tudtam képzelni a város kormányzati negyedeit nézegetve, de valahol meg mégiscsak működik az egész rendszer. Egyszer valahogy leültek egy tervezőasztalhoz, készült egy baromi nagy makett, terv, hogy hogyan kellene egy országnak működni, kellett hozzá rengeteg anyag, meg ember, aztán megszavazták, megcsinálták, és onnantól minden működik. Szóval ez bámulatos.

Aztán festményeket néztem, volt ott egy Nolde kiállítás, meg egy összefoglaló tárlat a középkori festményektől egész a 19. századig. Egy rakás aranyozott hátterű freskócucc, aztán meg portrék, németalföldi reneszánsz, ezazamaz, irtó sok terem, lehetetlenül sok kép, persze nem egy Louvre, de azért a lényeg megvan. Itt az a gondolatom támadt, hogy egyes művészeti ágakban sokszor évszázadokig nem történik semmi, mármint lényeges, hogy itt mondjuk 1400-1600-ig az a hatalmas átalakulás végbemegy, ami a 2d Mária ábrázolásoktól egy Caravaggio jelenetig vagy egy németalföldi mester csoportképéhez kell. Utána évszázadokig technikailag semmi új nem történik, csak a téma változik, nagyobb lesz, fotorealisztikusabb, de egészen az impresszionizmus megjelenéséig tulajdonképpen semmi maradandó. És hogy művészettörit is igazából egy ilyen kiállításon lehetne a legjobban tanítani, kéne minden országba egy ilyen megamúzeum, ott egy délelőtt végigvinni az érintett csoportokat, azt művtöri letudva.

Foglalkoztatott ez sokat, hogy mitől hívunk valamit modernnek, miért lesz modern a művészet, és ha 1915-ben is modern volt valami, akkor hogy lehet ma is még mindig modern, stb. Aztán valami olyasmire gondoltam főleg az A4-es lapokkal kapcsolatban is, hogy itt valami olyasmiről van szó, hogy a modern művészet egy szubjektív élmény. És azért kell mellé a magyarázat, hogy be tudj kerülni ebbe a szubjektív világba. Ezért van az, hogy sokan azt mondják egy modern kiállítás után, hogy volt pár kép ami nagyon bejött, de sokmindennel nem tudtam mit kezdeni, hát azért nem, mert volt pár olyan szubjektív világ, amibe könnyű volt csatlakozni, a többibe meg nem. Mert bizony ez a csatlakozás energiát igényel (igányol), a megértéshez erőfeszítést kell tenni. Ugyanúgy, ahogy van ember, akivel könnyű beszédbe elegyedni, és szinte első pillanattól ismerősök vagyunk vele, mással meg nehéz, és fáradságos munka, ugyanakkor közben meg előbukkanhatnak egész egzotikus ízek és felharmonikusok is.
A régi művészet még objektív volt, olyannyira objektív, hogy régen még művészet sem volt, mert nem volt különálló attól, amit mindenki tapasztalt. A klasszikus művészet meg akkor van, amikor még egyértelmű, hogy mit kell ábrázolni, de már nem mindenki tapasztalja, és pont ebben segít a művészet, hogy hidat ver az embernek, amin visszakapaszkodhat, a modern művészetnél pedig a hidak már embertől-emberig vezetnek, és nem az abszolútba egyből, mint egy Boticelli. És ezért a modern az személyes művészet, és nincs meg a befogadás nélkül, ahogyan a klasszikus megvan, és örökérvényű, a modern az kommunikáció, amihez két oldal kell. A klasszikus elvan a szellemi világban akkor is, ha mi nem foglalkozunk vele, köszöni szépen, őt csak a tökéletesség érdekli.

Ezután jött a Dahlem-dorfi múzeum, egy hatalmas etnográfiai gyűjtemény kinn a zöld területen. Volt keleti része is, de ezt most annyira nem részletezném, bár volt egy nagyon érdekes rekonstruált buddhista barlang-szentély, amit valahonnan a selyemút mellől, észak-kínából hordtak át, (ezen a Pergamonban is megdöbbentem, hogy néha rátör ezekre a tudósokra, hogy bazi nagy épületeket hazalopkodjanak pár kontinens távolságból) be lehetett menni a szentélybe, és igaz hogy rekonstruált volt, mégis nagyon erős tere volt a képeknek, mostanában érzékenyebb vagyok amúgyis az energetikára, meg aurákra, ez itt nagyon érződött. Képek, szobrok amúgyis teret keltenek, azért is vannak, de persze ez is kultúrafüggő, például egy görög-római szobor nem azért van, és alig érezni, míg például a tibeti szobroknál nagyon. De nem is ez volt a legnagyobb fless, hanem Afrika.

Bennem valahogy volt egy ideje, és ez valószínűleg a jazz hatására is van, egyfajta vonzódás Afrikához. Van ott valami nagyon mély, valami bölcsője mindennek, ami érdekelt. A színek is mostanában leginkább ezek a klasszikus afrikai színek, olyan kabátot is szeretnék majd, narancs, vörös (nem piros!), barna, meg a türkizkék. Meg a sárga is. Az a sárga, hát ezt fogyatékosságaim miatt nehéz elmondani szavakkal. A színek, meg a ritmus. Valahogy egyre jobban a zenében is a ritmus felé mozdulok el, persze a mai zene is inkább ritmikailag próbál kifejezni, mint dallamilag, mai zene, jó most ez nagyon tág volt, inkább felejtsétek el, értsétek jól, vagy sehogy, mint a többit. Hogy a ritmus mennyire kifejező, fontos, napjaink leértékelt tánckultúrája, stb. Van, hogy itthon egyedül táncolok valamire, legutóbb épp a Recloose féle deep-funk-ra, és a testem magától kezdi felvenni a ritmust, végtagjaim csapkodnak, és teljes az extázis.

Miles írja valahol az önéletrajzában, hogy fehér ember Ravelt hall belül szex közben, a néger meg dobokat, és én tényleg inkább dallamokat, de egyre erősebb a dobolás is. A zongorázásomon is érzem, hogy egyre kevésbé tartom fontosnak az impróban a dallamformálást, inkább ritmus és harmónia, a dallammal szórakozzon a szaxofonos..

Kicsit elkalandoztam, no. Afrikai szobrok, totemek, az egész kiállítás totál fekete szobákban volt, alig kivilágított pavilonokban, és ez nagyon hozott egyfajta sötét hangulatot, amit amúgy a szobrok is árasztanak. Tűkkel, szögekkel teleszurkált totemszobrok, maszkok, dobok, fegyverek - olyan vadságot áraszt minden, nem találom sehol azt a teret, amit hallok a négerek zenéjében, hanem itt valahogy szűk minden - ijesztő, és vad. Az arcok is primitívek, barbárok, a szobrokon sem látni azt a nemes ábrázatot, tekintetet. ez lenne az emberalattiság? Mégis vonz valami továbbra is, egyre jobban, egyszer szeretnék elmenni. Mindenkinek lehet úgyis egy kedvenc országa (vagy három), nekem eddig még nem volt, úh. trendsetter leszek, és legyen Tanzánia!